Full download ebook at ebooksecure.

com

Computer Systems 5th Edition (eBook PDF)

https://ebooksecure.com/product/computer-
systems-5th-edition-ebook-pdf/

Download more ebook from https://ebooksecure.com

More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Computer Systems 5th Edition (eBook PDF)

http://ebooksecure.com/product/computer-systems-5th-edition-
ebook-pdf/

(eBook PDF) Automation, Production Systems, and

Computer-Integrated Manufacturing 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-automation-production-
systems-and-computer-integrated-manufacturing-5th-edition/

(eBook PDF) Computer Systems: A Programmer's

Perspective 3nd Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-computer-systems-a-
programmers-perspective-3nd-edition/

(eBook PDF) The Architecture of Computer Hardware,

Systems Software, and Networking: An Information
Technology Approach 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-the-architecture-of-
computer-hardware-systems-software-and-networking-an-information-
technology-approach-5th-edition/
Cardiology-An Integrated Approach (Human Organ Systems)
(Dec 29, 2017)_(007179154X)_(McGraw-Hill) 1st Edition
Elmoselhi - eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/cardiology-an-integrated-
approach-human-organ-systems-dec-29-2017_007179154x_mcgraw-hill-
ebook-pdf/

Data Prefetching Techniques in Computer Systems 1st

Edition - eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/data-prefetching-techniques-in-
computer-systems-ebook-pdf/

Progress in Heterocyclic Chemistry Volume 29 1st

Edition - eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/progress-in-heterocyclic-
chemistry-ebook-pdf/

(eBook PDF) Computer Architecture: A Quantitative

Approach 5th Edition

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-computer-architecture-a-
quantitative-approach-5th-edition/

(eBook PDF) Translational Medicine in CNS Drug

Development, Volume 29

http://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-translational-medicine-
in-cns-drug-development-volume-29/
Problems

Level 3 Instruction Set Architecture

3. Information Representation
3.1 Unsigned Binary Representation
Binary Storage
Integers
Base Conversions
Range for Unsigned Integers
Unsigned Addition
The Carry Bit
3.2 Two’s Complement Binary Representation
Two’s Complement Range
Base Conversions
The Number Line
The Overflow Bit
The Negative and Zero Bits
3.3 Operations in Binary
Logical Operators
Register Transfer Language
Arithmetic Operators
Rotate Operators
3.4 Hexadecimal and Character Representations
Hexadecimal
Base Conversions
ASCII Characters
Unicode Characters
3.5 Floating-Point Representation
Binary Fractions
Excess Representations
The Hidden Bit
Special Values
The IEEE 754 Floating-Point Standard

8
3.6 Models
Chapter Summary
Exercises
Problems

4. Computer Architecture
4.1 Hardware
Central Processing Unit (CPU)
Main Memory
Input/Output Devices
Data and Control
Instruction Format
4.2 Direct Addressing
The Stop Instruction
The Load Word Instruction
The Store Word Instruction
The Add Instruction
The Subtract Instruction
The And and Or Instructions
The Invert and Negate Instructions
The Load Byte and Store Byte Instructions
The Input and Output Devices
Big Endian Versus Little Endian
4.3 von Neumann Machines
The von Neumann Execution Cycle
A Character Output Program
von Neumann Bugs
A Character Input Program
Converting Decimal to ASCII
A Self-Modifying Program
4.4 Programming at Level ISA3
Read-Only Memory
The Pep/9 Operating System
Using the Pep/9 System
Chapter Summary

9
Exercises
Problems

Level 5 Assembly

5. Assembly Language
5.1 Assemblers
Instruction Mnemonics
Pseudo-Operations
The .ASCII and .END Pseudo-ops
Assemblers
The .BLOCK Pseudo-op
The .WORD and .BYTE Pseudo-ops
Using the Pep/9 Assembler
Cross Assemblers
5.2 Immediate Addressing and the Trap Instructions
Immediate Addressing
The DECI, DECO, and BR Instructions
The STRO Instruction
Interpreting Bit Patterns: The HEXO Instruction
Disassemblers
5.3 Symbols
A Program with Symbols
A von Neumann Illustration
5.4 Translating from Level HOL6
The Printf() Function
Variables and Types
Global Variables and Assignment Statements
Type Compatibility
Pep/9 Symbol Tracer
The Shift and Rotate Instructions
Constants and .EQUATE
Placement of Instructions and Data
Chapter Summary

10
Exercises
Problems

6. Compiling to the Assembly Level

6.1 Stack Addressing and Local Variables
Stack-Relative Addressing
Accessing the Run-Time Stack
Local Variables
6.2 Branching Instructions and Flow of Control
Translating the If Statement
Optimizing Compilers
Translating the If/Else Statement
Translating the While Loop
Translating the Do Loop
Translating the For Loop
Spaghetti Code
Flow of Control in Early Languages
The Structured Programming Theorem
The Goto Controversy
6.3 Function Calls and Parameters
Translating a Function Call
Translating Call-by-Value Parameters with Global Variables
Translating Call-by-Value Parameters with Local Variables
Translating Non-void Function Calls
Translating Call-by-Reference Parameters with Global Variables
Translating Call-by-Reference Parameters with Local Variables
Translating Boolean Types
6.4 Indexed Addressing and Arrays
Translating Global Arrays
Translating Local Arrays
Translating Arrays Passed as Parameters
Translating the Switch Statement
6.5 Dynamic Memory Allocation
Translating Global Pointers
Translating Local Pointers

11
 Translating Structures
Translating Linked Data Structures
Chapter Summary
Exercises
Problems

7. Language Translation Principles

7.1 Languages, Grammars, and Parsing
Concatenation
Languages
Grammars
A Grammar for C Identifiers
A Grammar for Signed Integers
A Context-Sensitive Grammar
The Parsing Problem
A Grammar for Expressions
A C Subset Grammar
Context Sensitivity of C
7.2 Finite-State Machines
An FSM to Parse an Identifier
Simplified FSMs
Nondeterministic FSMs
Machines with Empty Transitions
Multiple Token Recognizers
Grammars Versus FSMs
7.3 Implementing Finite-State Machines
The Compilation Process
A Table-Lookup Parser
A Direct-Code Parser
An Input Buffer Class
A Multiple-Token Parser
7.4 Code Generation
A Language Translator
Parser Characteristics
Chapter Summary

12
Exercises
Problems

Level 4 Operating System

8. Process Management
8.1 Loaders
The Pep/9 Operating System
The Pep/9 Loader
Program Termination
8.2 Traps
The Trap Mechanism
The RETTR Instruction
The Trap Handlers
Trap Addressing Mode Assertion
Trap Operand Address Computation
The No-Operation Trap Handlers
The DECI Trap Handler
The DECO Trap Handler
The HEXO and STRO Trap Handlers and Operating System
Vectors
8.3 Concurrent Processes
Asynchronous Interrupts
Processes in the Operating System
Multiprocessing
A Concurrent Processing Program
Critical Sections
A First Attempt at Mutual Exclusion
A Second Attempt at Mutual Exclusions
Peterson’s Algorithm for Mutual Exclusion
Semaphores
Critical Sections with Semaphores
8.4 Deadlocks
Resource Allocation Graphs

13
 Deadlock Policy
Chapter Summary
Exercises
Problems

9. Storage Management
9.1 Memory Allocation
Uniprogramming
Fixed-Partition Multiprogramming
Logical Addresses
Variable-Partition Multiprogramming
Paging
9.2 Virtual Memory
Large Program Behavior
Virtual Memory
Demand Paging
Page Replacement
Page-Replacement Algorithms
9.3 File Management
Disk Drives
File Abstraction
Allocation Techniques
9.4 Error-Detecting and Error-Correcting Codes
Error-Detecting Codes
Code Requirements
Single-Error-Correcting Codes
9.5 RAID Storage Systems
RAID Level 0: Nonredundant Striped
RAID Level 1: Mirrored
RAID Levels 01 and 10: Striped and Mirrored
RAID Level 2: Memory-Style ECC
RAID Level 3: Bit-Interleaved Parity
RAID Level 4: Block-Interleaved Parity
RAID Level 5: Block-Interleaved Distributed Parity
Chapter Summary

14
Exercises

Level 1 Logic Gate

10. Combinational Circuits

10.1 Boolean Algebra and Logic Gates
Combinational Circuits
Truth Tables
Boolean Algebra
Boolean Algebra Theorems
Proving Complements
Logic Diagrams
Alternate Representations
10.2 Combinational Analysis
Boolean Expressions and Logic Diagrams
Truth Tables and Boolean Expressions
Two-Level Circuits
The Ubiquitous NAND
10.3 Combinational Design
Canonical Expressions
Three-Variable Karnaugh Maps
Four-Variable Karnaugh Maps
Dual Karnaugh Maps
Don’t-Care Conditions
10.4 Combinational Devices
Viewpoints
Multiplexer
Binary Decoder
Demultiplexer
Adder
Adder/Subtracter
Arithmetic Logic Unit
Abstraction at Level LG1
Chapter Summary

15
Exercises

11. Sequential Circuits

11.1 Latches and Clocked Flip-Flops
The SR Latch
The Clocked SR Flip-Flop
The Master–Slave SR Flip-Flop
The Basic Flip-Flops
The JK Flip-Flop
The D Flip-Flop
The T Flip-Flop
Excitation Tables
11.2 Sequential Analysis and Design
A Sequential Analysis Problem
Preset and Clear
Sequential Design
A Sequential Design Problem
11.3 Computer Subsystems
Registers
Buses
Memory Subsystems
Address Decoding
A Two-Port Register Bank
Chapter Summary
Exercises

Level 2 Microcode

12. Computer Organization

12.1 Constructing a Level-ISA3 Machine
The CPU Data Section
The von Neumann Cycle
The Store Byte Direct Instruction
Bus Protocols

16
 The Store Word Direct Instruction
The Add Immediate Instruction
The Load Word Indirect Instruction
The Arithmetic Shift Right Instruction
The CPU Control Section
12.2 Performance
The Data Bus Width and Memory Alignment
Memory Alignment
The Definition of an n-Bit Computer
Cache Memories
The System Performance Equation
RISC Versus CISC
12.3 The MIPS Machine
The Register Set
The Addressing Modes
The Instruction Set
MIPS Computer Organization
Pipelining
12.4 Conclusion
Simplifications in the Model
The Big Picture
Chapter Summary
Exercises
Problems

Appendix
Solutions to Selected Exercises
Index

17
Preface
The fifth edition of Computer Systems offers a clear, detailed, step-by-step
exposition of the central ideas in computer organization, assembly
language, and computer architecture. The book is based in large part on a
virtual computer, Pep/9, which is designed to teach the basic concepts of
the classic von Neumann machine. The strength of this approach is that the
central concepts of computer science are taught without getting entangled
in the many irrelevant details that often accompany such courses. This
approach also provides a foundation that encourages students to think
about the underlying themes of computer science. Breadth is achieved by
emphasizing computer science topics that are related to, but not usually
included in, the treatment of hardware and its associated software.

Summary of Contents
Computers operate at several levels of abstraction; programming at a high
level of abstraction is only part of the story. This book presents a unified
concept of computer systems based on the level structure of FIGURE
P.1 .
The book is divided into seven parts, corresponding to the seven levels
of Figure P.1:

Level App7 Applications

Level HOL6 High-order languages
Level ISA3 Instruction set architecture
Level Asmb5 Assembly
Level OS4 Operating system
Level LG1 Logic gate
Level Mc2 Microcode

18
The text generally presents the levels top-down, from the highest to the
lowest. Level ISA3 is discussed before Level Asmb5, and Level LG1 is
discussed before Level Mc2 for pedagogical reasons. In these two
instances, it is more natural to revert temporarily to a bottom-up approach
so that the building blocks of the lower level will be in hand for
construction of the higher level.

Level App7
Level App7 is a single chapter on application programs. It presents the
idea of levels of abstraction and binary information and establishes the
framework for the remainder of the book. A few concepts of relational
databases are presented as an example of a typical computer application.

Level HOL6

19
Level HOL6 consists of one chapter, which reviews the C programming
language. The chapter assumes that the student has experience in some
imperative language, such as Java or Python—not necessarily C. The
instructor can readily translate the C examples to other common Level
HOL6 languages if necessary.
This chapter emphasizes the C memory model, including global versus
local variables, functions with parameters, and dynamically allocated
variables. The topic of recursion is treated because it depends on the
mechanism of memory allocation on the run-time stack. A fairly detailed
explanation is given on the details of the memory allocation process for
function calls, as this mechanism is revisited at a lower level of abstraction
later in the book.

Level ISA3
Level ISA3 is the instruction set architecture level. Its two chapters
describe Pep/9, a virtual computer designed to illustrate computer
concepts. Pep/9 is a small complex instruction set computer (CISC); a von
Neumann machine. The central processing unit (CPU) contains an
accumulator, an index register, a program counter, a stack pointer, and an
instruction register. It has eight addressing modes: immediate, direct,
indirect, stack-relative, stack-relative deferred, indexed, stack-indexed, and
stack-deferred indexed. The Pep/9 operating system, in simulated read-
only memory (ROM), can load and execute programs in hexadecimal
format from students’ text files. Students run short programs on the Pep/9
simulator and learn that executing a store instruction to ROM does not
change the memory value.
Students learn the fundamentals of information representation and
computer organization at the bit level. Because a central theme of this
book is the relationship of the levels to one another, the Pep/9 chapters
show the relationship between the ASCII representation (Level ISA3) and
C variables of type char (Level HOL6). They also show the relationship
between two’s complement representation (Level ISA3) and C variables of
type int (Level HOL6).

Level Asmb5
Level Asmb5 is the assembly level. The text presents the concept of the
assembler as a translator between two levels—assembly and machine. It
introduces Level Asmb5 symbols and the symbol table.
The unified approach really comes into play here. Chapters 5 and 6
present the compiler as a translator from a high-order language to

20
assembly language. Previously, students learned a specific Level HOL6
language, C, and a specific von Neumann machine, Pep/9. These chapters
continue the theme of relationships between the levels by showing the
correspondence between (a) assignment statements at Level HOL6 and
load/store instructions at Level Asmb5, (b) loops and if statements at Level
HOL6 and branching instructions at Level Asmb5, (c) arrays at Level
HOL6 and indexed addressing at Level Asmb5, (d) procedure calls at
Level HOL6 and the run-time stack at Level Asmb5, (e) function and
procedure parameters at Level HOL6 and stack-relative addressing at
Level Asmb5, (f) switch statements at Level HOL6 and jump tables at
Level Asmb5, and (g) pointers at Level HOL6 and addresses at Level
Asmb5.
The beauty of the unified approach is that the text can implement the
examples from the C chapter at this lower level. For example, the run-time
stack illustrated in the recursive examples of Chapter 2 corresponds
directly to the hardware stack in Pep/9 main memory. Students gain an
understanding of the compilation process by translating manually between
the two levels.
This approach provides a natural setting for the discussion of central
issues in computer science. For example, the book presents structured
programming at Level HOL6 versus the possibility of unstructured
programming at Level Asmb5. It discusses the goto controversy and the
structured programming/efficiency tradeoff, giving concrete examples
from languages at the two levels.
Chapter 7, “Language Translation Principles,” introduces students to
computer science theory. Now that students know intuitively how to
translate from a high-level language to assembly language, we pose the
fundamental question underlying all of computing: What can be
automated? The theory naturally fits in here because students now know
what a compiler (an automated translator) must do. They learn about
parsing and finite-state machines—deterministic and nondeterministic—in
the context of recognizing C and Pep/9 assembly language tokens. This
chapter includes an automatic translator between two small languages,
which illustrates lexical analysis, parsing, and code generation. The lexical
analyzer is an implementation of a finite-state machine. What could be a
more natural setting for the theory?

Level OS4
Level OS4 consists of two chapters on operating systems. Chapter 8 is a
description of process management. Two sections, one on loaders and

21
Another random document with
no related content on Scribd:
 És ez a cárnak többet mondott minden szónál.
Pedig Franciska nem a nagy úrra mosolygott, hanem a felé az
álomvilág felé, melynek ajtait mind szélesebbre tárták fel előtte a cár
szavai, ki izgatottan folytatta:
– Tudna értem tenni is valamit, ha ez nekem örömet szerezne?
Franciska halkan bólintott.
– Metternichet…
A cár egy pillanatra elhallgatott, mint a mámoros ember, akin,
mikor szívének legrejtettebb titkait tárja fel, a józanságnak egy hűs
fuvallata suhan át. De Franciska szemének mélységéből valami
titokzatos sötétség áradt, mely eltakarta a megfontolások hideg
világosságát és a cár újra megszólalt:
– Úgy beszélek kegyeddel, mint legmeghittebb emberemmel,
legjobb barátommal… Metternichet gyűlölöm…
Franciska megértően bólintott.
A cár fürkészőn vizsgálta arcát, aztán folytatta:
– Metternichet gyűlölöm… de a császárt szeretem…
A lány egy pillanatig zavartan bámult maga elé, de azán villám
lövelt elő szemének mélységéből. megértette: a cár semmi olyast
nem kíván tőle, amievl a császár ellen vétene. A cár csak Metternich
ellen tervez valamit, személyes ellensége ellen akarja valamire
felhasználni.
A zene újra felhangzott, táncolni kezdtek körülöttük, a cár felállt,
gyengéden fogta meg a leány kezét:
– Táncoljunk mi is egy búcsúfordulót.
Franciska sóhajtott egyet és még a szeme is könnyes lett.
Szóval elmult, a bálnak vége. Istenem, mi lesz most?
 Az Ezeregy éjszaka tündérmeséje az elmulás felé közeledik, jön
már a hajnal, az ébredés. Rózsaszirmos ruhában, ezüstös díszben, az
orosz cárral táncolt egy selymes, bársonyos, csillogó teremben. Még
egy forduló, az álom eltűnik és rászakad a szürke, kijózanító reggel
minden keserűsége. Tekintete egy pillanatra találkozott Jósika
hivogató pillantásával, mire szomorúan hajtotta le szép fejét.
A cár nem szólt, mert a cár gondolkozott. Mindig azzal
dicsekedett, hogy magánügyeit, valamint Oroszország sorsát, teljes
önállósággal intézi, ura és minisztere saját személyének, valamint
birodalmának. Feltétlenül bízott ítéletében, a hirtelen döntések
embere volt, utólag ugyan rendesen megbánta gyors elhatározását,
de a megbánásban számára nem termett keserűség, mert amint az
önvád jelentkezett, azonnal fejedelmi könnyedséggel törölte ki
emlékéből a ránézve kellemetlen ügynek minden nyomát.
Az élet állandóan szállította merész tettvágya számára az
áldozatokat, most Franciskát sodorta útjába az októberi szél. Mit
csináljak ezzel a leánnyal? – törte fejét őfelsége. – Nem
szolgáltathatom ki ennek a kis kapitánynak, az lehetetlen, nem
engedi a lovagiasság. Azonkívül nekem is tetszik és ha már valakié
úgy is lesz, legyen inkább az enyém. De hogy? Bécsbe kellene vinni
valamiképen. Egy kis polgárleányt nem fog keresni senki sem.
Mindenesetre nagyon szép, különös és érdekes, mint egy ritka
drágakő. Megszerzem magamnak. Aztán, ha Metternich herceg
meglátja… talán épen ezt a leányt szemelte ki a sors arra, hogy
szépsége hatalmával megszerezzem magamnak Lengyelországot.
Egy imádott nőnek még sohasem bírt ellenállni a herceg. Kitünő
gondolat. Napoleont is én győztem le, én győzöm le Metternichet is.
Szegény Metternich! Ez a szép gyermek valódi kincs…
Elragadtatásában úgy magához szorította Franciskát, hogy a
leány ijedten kapta fel fejét.
– Ne féljen, Mademoiselle, – szólalt meg a cár, kedves, behizelgő,
mély hangján, – hallgasson rám, szeretem kegyedet, igazán nagyon
szeretem. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ne lássam többé.
Jó volna gyakran beszélgetni kegyeddel és ha igazán szeretne
Bécsbe jönni, én elvinném magammal.
Úgy adnak kézről-kézre, mint egy labdát, gondolta Franciska és
szomorúan sóhajtotta:
– Istenem, felség.
A cár gyengéd pillantással simogatta fehérvállú zsákmányát:
– Szegény kis madár, – mondta szeretettel – hogy remeg! No ne,
ne… Nem kell félnie. Nem akarok semmi rosszat. Jót, csak jót, higyje
el. Bécsbe küldöm a barátnőmhöz, Bagration hercegnőhöz. Nagyon
kedves hölgy, ő is haragszik Metternich hercegre, már nem is hívja
meg estélyeire, de most majd még egyszer meg kell hívnia. Minél
előbb. Én holnapután indulok innen, kegyed pedig most hajnalban és
egy levelet visz a barátnőmnek, ő azonnal meghívót küld
Metternichnek 29-én estére, addig én is Bécsben leszek és akkor
majd elintézzük a nagy miniszter ügyeit. A herceg szíve most szabad,
úgy tudom és a hercegnek vége… én mondom. Kegyed nem is tudja
milyen szép. Kezünkben tartjuk Metternichet, ütött a végórája.
Komoly dolog, Mademoiselle. Napoleonra is én mondtam ki a halálos
ítéletet és amint legyőztem a császárt, legyőzöm a herceget is. Nos
Mademoiselle, elmegy Bécsbe?
Franciska elhalványult attól, amit most hallott, az ajka félénken
remegett, az arca színtelen volt, de sötét szemében nagy elhatározás
égett és kemény pillantással mondta:
– Elmegyek, felség.
– Na lássa, kegyed derék kis leány. Aztán vallja be őszintén,
kegyednek sem könnyű elválni tőlem. Milyen kedvesen elpirul…
Sajnálom, hogy nem vihetem magammal, de az lehetetlen. Ma este
mint egyszerű szerelmes ember táncoltam kegyeddel, de az úton
uralkodó leszek a nép örömére. A nép örömét is szem előtt kell
tartanunk. Szóval kegyed észrevétlenül távozik innen az
adjutánsommal, Wolkonskyval. Férfi-ruhában fog utazni, hogy
feltűnést ne keltsen. Egy hű emberem majd elkíséri. Wolkonsky
szerez kegyednek az ordonánc tisztemtől egyenruhát és az én
levelemet viszi magával, mint személyes küldöncöm. A hercegnő a
Schenkenstrasse 54. szám alatt lakik, egy kis palotában, egyenesen
hozzá megy és a többit aztán bízza rá.
– Értem, felség – mondta Franciska.
– Igaz, igaz, hol fog kegyed felkészülni az útra?
– A szállásomon, felség, ahol a bálra is öltöztem, Budán, egy
polgárcsaládnál. Ott van néhány apróságom is, amit magamhoz
vennék.
– Rendben van. Akkor most hívom Wolkonskyt, – mondta a cár
és intett adjutánsának, ki azonnal nagy örömmel hagyta el unalmas
őrhelyét a fehér oszlop mellett. Sándor gyorsan és halkan közölte
vele parancsait, aztán karját nyújtva Franciskának, mindhárman
elhagyták a báltermet.
Az ajtóban állt Jósika és könyörögve suttogta:
– Franciskám.
A leány összerezzent, de úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Neki most ezer kérdés, kétely gyötörte a lelkét és lesütött szemmel
ment el a kis kapitány mellett.
– Szeretem – súgta fülébe a cár – és tudom, hogy kegyed is
szeret.
Nem várt rá választ, diadalmasan nézett le a leány ragyogó
pártás fejére és a magáénak érezte már. Meg volt győződve róla,
hogy minden nő, kire ráveti fejedelmi pillantását, vad szenvedéllyel
ragaszkodik hozzá halálig. Mert mérhetetlen volt a tömjénezés,
mellyel körülvették mint uralkodót és mint férfiszépséget. Ő pedig
eltűrte a hízelgésből a legnagyobb, legszemérmetlenebb adagot is,
de ennek nem ostobasága, hanem szerencsés természete volt az
oka. Sándor tudta, hogy hízelegnek neki, de tudta, érezte, hogy a
tömjénezés a méznél is édesebb, azért szerette és hitte mindazt,
amivel a hódoló szívek felékesítették.
A szomszéd terem zsúfolva volt, épen frissítőket szolgáltak fel.
Mikor a cár megjelent a küszöbön, önkénytelenül utat nyitottak neki,
de mögöttük összecsaptak ismét a hullámok és mint egy nagy
tengerben, úgy tűnt el Franciskával együtt a csillogó tömegben.
Jósika utánuk rohant, de mire áttörte a válaszfalat, a cár egyedül
állt néhány főúr között és búcsúzott.
Majláth gróf megkönnyebbülve sóhajtott fel. A cár szeszélye
nagyon megrövidítette éjszakáját és sovány zsákmányul a rendőrség
számára végül is csak annyit jegyezhetett fel titkos irataiba, hogy a
cár hajnalig mulatott egy ismeretlen leánnyal a pesti bálon.
Mihelyt az uralkodó távozott, a társaság is oszladozni kezdett. A
fehér vállak gyors egymásutánban tűntek el a hermelines,
cobolyprémes bundácskákban, sarkantyúpengéstől lett hangos az
előcsarnok és kincseket érő selymes, bársonyos, csipkés, drága
uszályok seperték le a lépcsőről a hervadt virágokat, elvesztett
hajtűket, leszakadt díszeket.
Aztán csendes lett az országház környéke, kialudtak az ünnepi
fények és Jósika egyedül ballagott hazafelé a kihalt utcán,
szomorúan, árván, kifosztva.
 VIII. FEJEZET.

Mi történt az órával?

A bált követő reggelen kocsi állt meg Hiláriusz mester háza előtt.
Ferenc császár udvari embere szállt ki a kocsiból, aki rendes hivatala
szerint kamarásokat és más nagyurakat szokott meghívni a fejedelmi
ünnepségekre.
Bámulva nézett szét Mayer úr, szokatlan környezetbe került,
amely feszélyezte a szertartások emberét. Sehogy sem értette, hogy
küldheti őt Őfelsége Óbudára egy órásmesterhez; ez egyenesen
fényes méltóságának sárbataszítását jelentette. Az aranykulcsos
uraktól minden meghívás alkalmával húsz forintot szokott kapni, ezt
már így rendezte a szokás. No itt ugyan nem fogja megkapni rendes
díját. De el sem fogadnám, gondolta büszkén, és a kaput nyitó
Náninak gőgösen jelentette:
– Herr Stefan Mayer, Kammerherrnansager.
Szép, hivatalos címe nem hatotta meg Nánit. Náni szeme ki volt
sírva és dühösen mormogta:
– Hát még mindig nem hagynak nyugton bennünket?
– Müller Hiláriusz mestert keresem, azért jöttem – kezdte
magyarázni Mayer úr, de Náni szavába vágott:
– Jó, jó, ne beszéljen olyan sokat, jöjjön be a gazdámhoz.
 – Aber so was? – mondta a megsértett császári küldönc és
felháborodva követte Nánit.
Hiláriusz mester az ebédlőben ült nagy bőrszékében, a kályha
mellett. Fázott, jéghideg kezét nem tudta felmelegíteni, hiába
tartotta közel az izzó, pattogó fahasábokhoz. Egészen megöregedett
egy nap alatt, álla még hegyesebb lett, vörös haja megfakult,
megfehéredett, ritkán bólintott és szeméből kihalt minden
érdeklődés. Az egyedüllét ridegsége megfagyasztotta lelkét és csak
Franciska mosolya tudta volna ismét napossá tenni sorsát. Franciska,
aki bemocskolta magát az élettel, akit soha többé látni sem akar.
Franciska, aki elhagyta őt, aki meghalt neki, de akit nem tud
eltemetni, mert Franciska él, piros az ajka ma is, a szeme fényes, de
más számára piros, más számára fényes. Ha visszajönne, ellökné
magától; de hogy nem jön, elpusztul a vágytól, hogy lássa, fáradt
szíve téllel van tele és nincs számára melegség sehol. Csak azt
ölhetné meg, aki ellopta tőle, azt és Franciskát is. Jobb lenne,
százszor jobb, ha halványan, halottan feküdnék fehér ágyán,
virágokkal arany hajában, és megsirathatná nagy, tiszta
fájdalommal, a halottaknak kedves, szomorú, őszi, holdas
éjszakákon.
– Franciska! Franciska! – szólítgatta százszor minden órán,
haragosan, gyöngéden, gyűlölettel, lágyan. Hogy mert valaki
hozzányúlni, ki érdemli meg őt? Maga elé idézte: ártatlannak, jónak,
szépnek, amilyen volt még tegnap is; indult, hogy érte menjen,
aztán összeroskadt ismét, mert hasztalan már a bánat, mert késő a
gyűlölet, az ő leánya nincs többé.
Mayer úr megjelent az ajtóban, köszönt, szertartásosan lépett
kettőt az összeroskadt, barnakabátos, fázó házigazda felé, köhintett
finoman, szája elé helyezve két ujját, de Hiláriusz mester nem
mozdult. Ilyen még nem fordult elő Stefan Mayer tapasztalatokkal
teli multjában. Persze, az embernek mindenre el kell készülve lennie,
ha elkerül az udvar tiszta légköréből.
 Szerette volna, ha az órás látja, hogy jelenik meg egy fejedelmi
küldönc, de miután ez a mord férfiú rá se hederített, a dologra tért:
– Hallja, uram. Őfelsége a császár nevében jelentem, hogy az
óráért jöttem – mondta sértődötten, szigorú, emelt hangon.
– Az óráért? – a házigazda végre felkapta fejét.
– Úgy van, az óráért – ismételte Mayer úr.
Hiláriusz keserűen kacagott:
– Érdekes – csak ennyit mondott.
Mayer úr most már komolyan megharagudott:
– Nem értem önt, uram, ön nevet, mikor én a császár nevében
beszélek, ez felségsértés – jelentette ki, teljes méltóságában kihúzva
magát.
Hiláriusz fáradtan legyintett kezével:
– Ugyan hagyjon nekem békét.
A mester még mindig ült, Mayer úr előtte állt, kényelmetlenül
érezte magát, őt, a szertartások emberét, zavarba hozta egy óbudai
polgár neveletlensége. Egy pillanatig tanácstalanul nézett maga elé,
de aztán, amint az órás mozdulatlan, egykedvű alakjára esett
pillantása, saját személyének ilyen fokú semmibevétele dühbe hozta
és magából kikelve kiabálni kezdett:
– Hallja, ez már sok, az órát akarom, érti, siessen, Ferenc császár
Őfelsége azt kívánja, hogy személyesen nyújtsa át neki hódolatának
ketyegő zálogát.
Az utolsó mondat véletlenül idetévedt szépen kigondolt
beszédéből, de Mayer úr most nem élvezte, sötétlila volt a haragtól,
egész finom lénye remegett és dühösen emelgette lábait.
 Hiláriusz mester felállt, kiegyenesedett, közelebb lépett Mayer
úrhoz és komoly, acélos, sötét pillantásával a szemébe nézett:
– Nézze uram, ne ugráljon itt és ne kiabáljon az én házamban.
Nem tudom, hogy ön kicsoda, de nem is törődöm vele. Értse meg,
hogy az én bánatom nagyobb a császár hatalmánál és mindennél a
világon, azért nekem a római pápa se kiabáljon, mert kiabálni tudok
én is, nagyobbat tudok kiáltani mint ön, uram, és csak annyit
mondok, hogy óra nincs, nincs, nincs, hallja, nincs, de az audienciára
elmegyek. Várjon!
És Hiláriusz mester nagy, határozott léptekkel ment a szomszéd
szobába. Olyan vad, keserű szenvedély tombolt hangjában, hogy
Mayer úr megrettenve lépett kettőt hátra, az ajtó felé, halálsápadtan
kapaszkodott egy székbe, és úgy várta meg, míg az órás visszatér.
Három galléros sötét köpeny fedte el Hiláriusz mester ünneplő
kabátját, drágaművű óraláncot vetett nyakába, aranygombos, szép
ébenfabotot tartott kezében és amint rövid gesztussal az ajtóra
mutatva, lenézően szólt Mayer úrnak:
– Mehetünk – ujján megcsillant gazdag foglalatú rubingyűrűje.
Ferenc császár türelmetlenül várta vissza Mayer urat. Éjjel nem
tudott aludni, hosszú, kényszerű tünődése közben folyton a Hiláriusz
mester óráival foglalkozott képzelete és magas koponyájában
berregtek a különös gépezetek. Aztán, amint a Napoleon-óra jelent
meg előtte a sötétben, elmosolyodott és hirtelen eszébe jutott, hogy
vajjon mit szólna hozzá az orosz cár, ha láthatná? Oh, hogy erre
előbb nem gondolt és nem hozatta el már tegnap. No reggel
mindjárt érte küldök, határozta el és előre örült a hatásnak, melyet a
nagyszerű látvány fejedelmi vendégére tenni fog.
A Rákos mezején tartott nagy katonai parádén és hadi
gyakorlaton is folyton erre gondolt és hazajövet meg is súgta Sándor
cárnak, meg a porosz királynak, hogy valami nagy meglepetést
tartogat számukra.
 Azért bizony délfelé járt az idő, mikor végre bejelentették a
császárnak Mayer Stefán urat és Müller Hiláriusz órásmestert.
Az uralkodó arcán élénk pir jelent meg és felvillanyozva kiáltott
fel:
– Az órát is hozzák ide azonnal.
Nagy karosszékéből várakozón nézett az ajtó felé, már régen
nem volt ilyen öröme. Milyen jó, hogy a mestert is iderendelte,
legalább mindjárt helyrehozhatja, ha útközben valami baja történt a
drága órának. Csak már jönnének! Végre zaj hallatszik! Na most
kitárul a nagy szárnyasajtó, libben a függöny és két lakáj behozza a
ládát…
A szárnyasajtó ki is tárult, a függöny libbent és a szobába léptek
Mayer úr meg Hiláriusz mester, de a titokzatos, régvárt csomag
nélkül.
– És az óra? – kérdezte türelmetlenül a császár, redőkbe vonva
magas homlokát. Hosszú arca, hosszú orra csupa haragos ború volt,
mert hiszen a jelenet máris nem úgy sikerült, ahogy ő fejedelmi
szeszéllyel előre kiszínezte magának.
Mélységes csend volt a szobában, Mayer úr meghajolva állott az
ajtóban és lopva egy pillantást vetett Hiláriusz mesterre, közben lelki
szeme előtt már megjelent a bécsi rendőrségi épület, árkádjaival,
vasrácsos ablakaival, már látta, amint vállon ragadja a zöldruhás,
ezüstpaszomántos porkoláb és hűvösre teszi ezt az embert, aki őt
olyan nagyon megbántotta. No megérdemli, az már biztos!
– Az órát akarom látni – ismételte ridegen a császár.
Ekkor megmozdult Hiláriusz mester, közelebb lépett az
uralkodóhoz, mereven, magasra tartott fejjel indult feléje, mint
megsértett alattvaló, de amint közelebb ért és arcán érezte a Ferenc
tekintetét, megtört haragja, mert volt valami tiszteletet parancsoló a
fejedelem vézna lényében, talán épen a nyugodt egyszerűségén át
kidomborodó közvetlensége ragadta meg az embereket. A császár
már levetette tábornagyi egyenruháját, egyszerű sötét kabát volt
rajta, fekete, magas nyakkendő, fehér mellény, úgy ült ott, minden
rendjel nélkül nagy karszékében.
Hiláriusz vádló keserűséggel szívében jött fel a kihallgatásra,
eltelve bánatának mindenre feljogosító nagyságával, de most a
császár fáradt, csalódott pillantása megszégyenítette, mély
szomorúságot érzett, hogy nem tud neki örömet szerezni, mikor
pedig hatalmában állott volna. Hegyes álla körül egyszerre
megenyhült a merev, kemény vonás, néhányszor bólintott, aztán
hirtelen térdre vetette magát az uralkodó előtt:
– Könyörgök felségednek, bocsásson meg.
– Álljon fel – mondta a császár – és feleljen, tudni akarom, hogy
mi történt az órával?
– Összetörtem, felség – felelte Hiláriusz mester szaporán
bólogatva, mintha súlyos óraütések kísérnék a vészes, nehéz
kijelentést.
– Összetörte? Hogy merte tenni? Beszéljen.
A császár hangja rekedt volt és kemény, szigorúan intett Mayer
úrnak, hogy távozzék és a megsértett finom ember csalódottan
hagyta el az érdekes események színterét.
Hiláriusz mester szomorúan lógatta megfakult vörös fejét, aztán
halkan, egyszerűen mondta:
– Felség, ellopták tőlem a leányomat.
Ferenc homlokán kiélesedtek a redők:
– No, no, – mondta – ismerjük az ilyesmit, bizonyosan
megszökött valakivel a kisasszony.
Az órás újra bólintott:
 – Lehet, felség, de azért mégis tolvaj volt, aki rábeszélte. Az a kis
kamarás vitte el, akit felséged küldött ki hozzánk.
A történelmi redők még mélyebbek lettek a fejedelmi homlokon:
– Jósika szöktette meg? Legyen nyugodt, Carissime, visszakapja
a leányát.
– Már késő – mormogta Hiláriusz.
– No, no – mondta megnyugtatóan a császár, mintha egy
fejedelmi kézmozdulattal mindent eltörülhetne és jóvátehetne, aztán
megrázta az íróasztalon levő ezüst csengetyűjét.
Egy udvari tiszt szalutálva jelent meg az ajtóban:
– Ki a szolgálattevő kamarás? – kérdezte a császár.
– Gróf Bethlen János.
– Küldjenek azonnal Jósika Miklós báróért – parancsolta és ismét
Hiláriusz mesterhez fordult:
– De ön még mindig nem mondta meg, miért törte össze az órát?
– Fájdalmamban, keserűségemben tettem, felség.
– Hallatlan merészség. Szétrombolta az én órámat. Ha minden
alattvalóm, akinek elszökik a leánya, összetörné valamimet, a
koronám sem volna biztonságban.
Ferenc császár komolyan haragudott, keskeny válla idegesen
remegett, felállt, végigment a szobán, aztán megállt Hiláriusz előtt:
– Újra meg kell csinálnia – jelentette ki határozottan. – Azt
akarom, hogy minél előbb elhozza nekem az órát Bécsbe.
A mester szomorúan rázta fejét:
– Nem tudok dolgozni a leányom nélkül, felség.
– Mondtam már, hogy visszakapja a kisasszonyt.
 – Akit visszakapok, nem az én Franciskám már.
A császár legyintett kezével:
– Aber, aber… – Mária Lujzára gondolt, aki ugyancsak messziről
tért meg hozzá a korzikai zsarnok karjából.
Bethlen János, a császár legszebb kamarása, megjelent az
ajtóban és bejelentette Jósikát.
Hiláriusz mester arca lángvörös lett, mikor a bárót meglátta, keze
ökölbe szorult, homloka gyöngyözött, szeretett volna rárohanni és
összezúzni. Jósika is megdöbbent, mindjárt tudta miről van szó és
szíve hangosan dobogott, úgy állt merev tartásban a császár előtt.
Ferenc közelebb intette magához, szemébe nézett és haragosan
mondta:
– Pudeat Carissime. Szégyelje magát, báró. Ön az én
legkegyesebb küldetésemet leányszöktetésre használja fel? Nagy
szomorúságot okozott nekem, most nem kaphatom meg az órámat.
Mondja meg azonnal, hol van Müller Franciska kisasszony?
– Kegyelem, felség – dadogta a megrémült Jósika.
– Jó, jó, most a kérdésemre feleljen – mondta türelmetlenül a
császár.
– Nem tudom, hol van a kisasszony, felség!
Hiláriusz nem bírt magán uralkodni és haragtól remegő hangon
vágott közbe:
– Nem igaz.
– Tace – intette csendre a császár.
Jósika felkapta fejét:
– Esküszöm, felség, nem tudom – ismételte önérzetesen. –
Katona vagyok, igazat beszélek. A kisasszony tegnap velem jött a
bálra, nagyon szerette volna látni, még sohasem volt bálon.
A császár is megsajnálta Franciskát:
– Szegény – mondta szelídebben, megértő mosollyal.
A fejedelem derűje bátorságot adott Jósikának:
– Én is nagyon megsajnáltam. Zord atyja bezárva tartotta
Óbudán és a kisasszony elvágyott fogságából. Felséged távozása
után, mint nővéremet elvittem a bálba.
– És mint nővérével is bánt vele, Carissime? – faggatta a császár.
– Mint édes testvéremmel, felség. Keblem a legtisztább
érzelmekkel volt eltelve a kisasszony iránt.
Ferencet kezdte a történet érdekelni és kegyes hangon kérdezte:
– Aztán mi történt? Beszéljen el mindent őszintén.
Az uralkodó jóságával együtt tért vissza Jósika kedves
merészsége és nyilt bátorsággal beszélt tovább:
– A kisasszony nagyon szép volt, a cár őfelségének is feltűnt,
táncra kérte, soká keringőzött vele és én fájó szívvel láttam, mint
hidegül el irántam a legbecsesebb leányzó…
A császár most már nevetett:
– Sehr gut. Na és?
– Nem sok mondanivalóm van már, felség, a kisasszony hosszan
beszélgetett Sándor cár őfelségével, aztán eltűnt szemem elől. Ma
reggel elmentem a szállására, Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez,
ahonnan én a bálba elvittem, de ott csak annyit tudtam meg, hogy a
kisasszony hajnalban, egy utazóhintón távozott, magával vive
minden bagázsiáját. Ismétlem, felség, én sohasem szűnök meg,
mind ő neki magának, mind a világnak nyilván bizonyítani, hogy
tisztelője vagyok.
 – Persze, persze, a cár – bólogatott Őfelsége, aztán Jósikához
fordult: – Rendben van, ön helytelenül cselekedett, de
megbocsájtunk.
A kis kapitány összetört a nagy jóság súlya alatt és zavartan,
valami köszönetfélét rebegett. A császár kedvtelve nézte csinos,
vitéz katonáját, aztán segítségére sietett:
– Jó, jó, most távozzék. Menjen a szobájába és gondolkozzék
könnyelmű tettén. Imádkozhatik is egy keveset. Máskor pedig ne
szöktesse meg a kisasszonyokat. Az ilyesmit nem szeretem.
Amint Jósika elhagyta a szobát, a császár arca ismét szigorú lett,
úgy fordult Hiláriusz mesterhez:
– Én nagyon kegyes akartam lenni önhöz, de ön nem érdemli
meg jóságomat; amint hallotta, a kisasszony önként távozott és én
nem hozhatom vissza.
– Hiába is volna már, felség – mondta keserűen az órás. Az álla
remegett és sötét, szomorú szeme könnyel telt meg.
A császárt egyszerre meghatotta az összetört ember fájdalma,
megértett valamit a mérhetetlen bánatból, mely ezt a vörös,
szomorú embert sujtotta és rendes, jóságos igéretével bíztatta:
– Nu, nu, wir wollens schon machen.
A következő percben azonban ismét utat tört magának fejedelmi
egoizmusa és szigorúan tette hozzá:
– De az órámat, az órámat csinálja meg újra!
 IX. FEJEZET.

Fini néni legyezője.

Hardenegg Rudolf gróf a nagynénjének zöld selyemfalú

szobájában, a kis aranyozott íróasztal előtt ült és levelet írt
Franciskának.
Amint elvégezte a császári megbizatást, rohant egyetlen
rokonához, Jozefin nénihez, az apja testvéréhez, a régi világból
ittfelejtett öreg kisasszonyhoz. Hardenegg árva fiú volt, Fini nénire
bízta az apja a halálos ágyán és Fini tanti nagyon szerette a szép,
fiatal Rudolf grófot.
Hardenegg Jozefina grófnő Mária Terézia udvarhölgye volt, az
maradt haláláig és hűségesen őrzött egy rég letűnt világot, széles,
abroncsos szoknyájával, hófehér fürtös fejével, öreg szobáiban, a
Grabenen. Hatalmas kovácsolt vasrácsok domborodtak az
egyemeletes palota ablakai előtt, erkélyét meggörbült hátú Atlaszok
tartották vállaikon és kődíszes kapuja felett egy kopott címer
szomorkodott.
Hidegen, gőgösen húzódott meg a régi főúri ház új szomszédai
között, azok éltek, beszéltek, ő hallgatott és emlékezett. Itt felejtette
az élet, a magas, szimmetrikus, dísztelen, fiatal épületek között,
melyeket hirtelen rótt össze könnyű anyagból a nyereségvágy.
Alacsony, széles teteje alatt, nagy, szellős termekben lakott fehér
wuklis úrnője, míg körülötte az új házakban, melyek két emelettel
feje fölé nőttek, aprók voltak a szobák, egymáshoz ragasztva sűrűn,
szűk folyosók között, hogy háromszoros bért hozzon minden terület
a tulajdonosuknak. Változott a világ, szűkek lettek a lakások,
kicsinyek az emberi szívek és a súlyos kődíszes, szürke palota épen
úgy élt itt, elfeledve a zajos, épülő Bécs közepén, mint Jozefina
kisasszony széles szoknyájában, fürtös fejével, a tapadó ruhás,
magas kontyú, simára fésült asszonyok között.
Fini tante úgy tűzte fel haját ma is, mint régen fésülte imádott
úrnőjét, ruhái az ő ruhájának szabása után készültek, ugyanazt a
bogozó kézimunkát csinálta, mellyel Mária Terézia űzte el üres
óráinak unalmát, íróasztala mellett az uralkodónő képe lógott, álma
felett az ő mosolya őrködött és mindig előtte volt, üvegtetejű,
aranyzáras dobozban, a császárnétól kapott, fehér elefántcsontdíszes
legyező. Néha kivette halaványkék bársony ágyából a könnyű kis
jószágot, és mialatt öreg kezével ide-oda mozgatta a selyemre
festett pásztorleánykákat, a gitározó udvaroncot, a libbenő
ámorkákat, mosolyok szálltak feléje, rég hallott szavak, egy hamvadó
uralkodónő mindent megaranyozó jósága és Hardenegg Jozefin öreg
arca a boldogságtól sugárzott, míg emlékeivel legyezte magát, sárga
selymes, puha karszékében, a rácsos ablakok mögött.
Sokszor találta őt így Rudolf gróf, olyankor aztán csendesen ült le
melléje és az öreg hölgy mesélni kezdett az ő világáról, arról a
harmincnégy év óta meghalt és számára még ma is egyedül élő
világról. Mária Terézia felkelt sírjából, ő újra öltöztette, újra
felolvasott neki, újra hallgatta bölcs és kedélyes mondásait, újra
megcsókolhatta hálás szeretettel azt az önző fejedelmi kezet, amely
távoltartotta őt az élet boldogságától.
Mária Terézia miatt nem ment férjhez, nem akart megválni tőle,
amíg élt, és nem tudott megválni, mikor már meghalt. Alig mult el
akkor még harminc éves, és ha az ember olyan gazdag és előkelő,
mint ő volt, talál még imádót, nem egyet, hervadó szépsége
számára, de Jozefinának senki sem kellett. Visszavonult öreg
palotájának szürke falai közé és bezárkózott emlékeivel a vasrácsos
ablakok mögött.
 A fiatal Rudolf gróf nagyon szerette hallgatni a Fini tante meséit,
de Fini néni nem volt vele megelégedve, mert ő cserében szép,
szerelmes történeteket várt unokaöccsétől.
Kalandokat, csókos találkákat, mindazt, amit neki nem adott az
élet, de Rudija sorsában sem akart semmi ilyesmi előfordulni és Fini
néni nagyon csalódottnak érezte magát.
Végre ezen az októberi napon azzal toppant be váratlanul szőke
kedvence:
– Fini néni, szerelmes vagyok.
Az öreg hölgy lehúnyta szemét, mintha első imádója vallomását
várná és halkan suttogta:
– Kibe? – nem volt türelmetlenség a hangjában, sem kíváncsiság,
csak boldogság, fiatal odaadás, szelid lágyság.
Rudolf gróf pedig mesélni kezdett, ajándékba adva öreg, kedves
Fini nénjének hirtelen ébredt, végtelen szerelmének minden
szépségét. Az öreg hölgy hitt neki, elhitte, hogy a vörös daru a sors
küldötte volt, a csudamadár, mely egy leány felé vezette, babonás
dícsfényt vonva feje körül rozsdásan égő tollaival, elhitte, hogy
Franciska szebb, különösebb, mint a többi nők, mosolya édesebb,
tekintete mélyebb és mikor Hardenegg arra kérte, hogy fogadja be
házába a leányt, mert Bécsbe vágyik, mert itt szeretne élni, Fini néni
megsimogatta fejét és egyszerűen mondta:
– Örvendek fiam, ha eljön hozzám, mert a te szerelmed az én
szerelmem és akit te szeretsz, azt szeretem én is.
Remegett a hangja, könnyes lett a szeme, de bizalommal volt
tele a lelke, mert akit a Rudija szeret, az megérdemli, hogy feléje
tárja remegő két karját ő is, itt nincs ok több kérdésre, kutatásra,
szégyen volna a kételkedés.
Az új házakban kicsinyek a szobák, szűk falak között alszanak az
emberi szívek és nehezen nyílnak meg egy új lakó számára, de a Fini
néni szíve nyilt volt és világos, mint szürke palotájában a fehér
mennyezetes, tágas termek.
Rudolf gróf megcsókolta az öreg hölgyet:
– Köszönöm, Fini tante. Érte küldök még ma. Lovas hírnök viszi
levelemet és kíséri őt hozzánk. Ha váltott lovakkal jön, egy hét mulva
már itt lehet, – és leült a kis íróasztal mellé, hogy megírja levelét
Franciskának.
Fini néni nézte őt, tekintetével simogatta szép, fiatal fejét, magas
homlokát, dacos sűrű szemöldökét, puha vágású száját, amely körül
majdnem leányos mosoly játszott és ő mégis tudta, hogyha
megmozdulnak ezek a lágyan ívelt ajkak, hogy kimondják: most
örökre szeretek, mindenkinek hinni kell, hogy igazat szólnak.
Az öreg hölgy sóhajtva vette elő selyem legyezőjét és az enyhe
szellő, mely most nyomában támadt, mint fiatal, boldog szerelem
simogatta ráncos arcát.
– Tisztelt Franciska kisasszony, – írta Hardenegg. – Megigértem,
hogy kiszabadítom és megtartom szavamat. Semmit sem kérek
cserébe érte, ne féljen szép kisasszony. Egy nagynéném él itt
Bécsben, a kedves Fini tante szívesen látja házában és szeretni
fogja, mert megkértem rá, hogy nagyon jó legyen kegyedhez. Jöjjön
hát hamar, induljon minél előbb, a hírnök, ki levelemet viszi, elintéz
mndent, megbízhatik benne, jó emberem. Semmitől se tartson,
bátran útra kelhet, szívem egész melegségével fogok őrködni élete
felett. Várom kegyedet, gyönyörű Franciska, és várja Fini néni nagy
szeretetével, sok meséjével, öreg házában, a Grabenen. Majd
meglátja a kedves, szürke palotát, a nagy szobákat, a sok fehér
függönyt, meglátja Bécset, az ünneplő utcákat, és én igérem, nem
zavarom soha, csak akkor, ha hív, ha egy jó barátra szüksége van.
Bámulója és tisztelő szolgája,
Hardenegg Rudolf gróf.
 Fini néni is elolvasta a levelet, elolvasta kétszer is, és kedvetlenül
rázta fehér fejét.
– Mi az Fini tante, nem jól írtam, nem vagy megelégedve?
– Nem fiam. Nagyon hideg ez a levél, az ember máskép beszél a
szerelmével.
– Ő nem szeret engem – mondta szomorúan Hardenegg.
– Nem szeret? Eredj fiam, hát lehet téged nem szeretni?
Rudolf gróf szemében fény gyúlt:
– Talán majd fog.
Az öreg hölgy összehajtotta a levelet, aztán két kezébe fogva
kedves legyezőjét, fáradt szívéhez szorította, és gyengédséggel teli
hangon, mint szent fogadást rebegte:
– Ha szeretni fog és boldoggá tesz téged, neki adom a
legyezőmet.
Hardenegg megfogta a ráncos, öreg kezet és megcsókolta
sokszor az elefántcsont kincs köré fonódó ujjakat.
– Fini néni, drága édes Fini néni.
– Melyik szobát adjuk neki, jó fiam? – kérdezte meleg hangján az
öreg hölgy.
– Melyiket? Talán az erkélyest? Vagy talán amelynek ablakára az
udvarról nyáron ráfonódik a virágzó futórózsa? Vagy talán a kék
selyem szobát, melyben a kis Mozart aludt egy éjszakán és ugyanaz
a párna még az ágyban, melyen dalokkal telt copfos gyermek feje
pihent valaha régen? Melyiket?
Franciska, Franciska, elvakult, bolondos Franciska, nem hallod a
tanácskozást, nem érzi meg szíved egy meleg dobbanásban a rád
váró, érted aggódó szeretetet? Miért nem látod a fehérhajú, letűnt
idők királynéjának öltözött, finom, öreg hölgyet, amint szép
kedvence karjába fűzve karját, szobát keresnek számodra? Hol jársz
Franciska nyugtalan, dobogó szívű, remegő leány, te? Miért nem
jössz ide, miért nem teszed kezed annak a férfinak erős kezébe, aki
meghatva lépi át a neked szánt szoba öreg küszöbét?…
– Igen, igen, ez lesz a legszebb a sárga szalon mellett, a kékfalú
hálószoba, – határozta el Fini néni. – Hát te mit gondolsz édes fiam?
Hardenegg nem felelt, csak némán bólintott, aztán megindultan
tárta ki az aranydíszes, nehéz, fehér ajtót és beléptek a Mozart-
szobába.
Égszínű falak között, ezüst szálakkal átszőtt, fehér selyemmel
bevont, rokokó bútorok álltak és a mennyezetes, széles ágy fölött
szárnyas ámorok tartották a fehér csipkés, kék függönyöket.
– Tetszik? – kérdezte Fini néni.
– Nagyon – felelte Hardenegg.
– Ilyen volt a Mária Antoinette szobája a Burgban – magyarázta
az öreg grófnő. – Nagyon szerette a kék színt a szegény Tonerl.
Aranyos hárfa állt a szoba sarkában, a fiatal ember közelebb
ment a régi hangszerhez, megpendített egy húrt óvatosan, és a mély
hangra megrezdült a néma levegő. Aztán az ablakhoz lépett, kitárta
egészen és fényre, világosságra ébredtek az emlékek között álmodó,
fehér bútorok.
– Majd meglátod milyen szép lesz, ha virágokat rakunk az
ablakra, apróságot az asztalokra, – szólelt meg Fini néni.
Milyen szép lesz, ha itt fog lakni ő, ha fehér keze megpihen a
bútorokon és aranyos fejét lehajtja a virágok közé, gondolta
Hardenegg.
Szép lesz, nagyon szép. Minden percüknek ez volt a gondja. Fini
néni ezer, apró, leányoknak tetsző, holmival rakott meg minden
sarkot. Gitárt kötött a falra, kézimunkát tett a kis asztalra, sok-sok
vázát a polcokra, könyvet és ezer csecse-becsét.
Csak már jönne! Hardenegg számolta az órákat. Most
Hainburgba ért a hírnök, Pozsonyba, már elhagyta a Csallóközt,
másnap már a Bécsi úton lovagol, két nap alatt Óbudán lehet és ha
Franciska igyekszik, már négy, öt nap mulva megjöhet. El kell hát
készülni mindennel, a cserepeket fel kell ékesíteni, a díszes kalitkába
kis kanárit kell szerezni, hogy öröme, társa legyen az idegenben.
Gondoskodó jósággal beszéltek csak róla az öreg házban,
megteltek nevével a régi szobák és hogy sejthette volna Hardenegg,
hogy mikor az első őszirózsákal rakta tele a fiókos szekrénykén álló
hatalmas vázát, szívének szerelme fáradtan és az ő személyétől
messzeszakadt reményekkel közeledik Bécs felé.
 X. FEJEZET.

A rózsaszínű vendégszoba.

Hainburgban, az osztrák határon, Franciska elvált kísérőjétől, a

cár ordonánc tisztje visszatért Pozsonyba, hogy ott várja meg
felséges urát és Franciska egyedül folytatta útját a tőle kapott
egyenruhában, az ő útlevelével, az ő neve alatt, mint Samarin Péter,
az orosz cár személyes küldönce.
Alkonyodott már, mikor Bécs felé közeledett. Külön postán
utazott, váltott lovakkal, de az út mégis tovább tartott, mint a cár
gondolta volna.
Hét órát ütöttek már Bécs toronyórái és az esti szél lágyan
ringatva hozta feléjük a biztató hangokat, mikor végre a Dunához
értek.
A postakocsis kürtjébe fujt, a lovak új kedvre kaptak és a nehéz
jármű egy végtelenül hosszú fahídra döcögött. A hídon túl már házak
várták őket a szürkületben, a lovak megálltak, a város határában
voltak. Egy hatalmas termetű, nagy kabátos ember lépett a kocsihoz
és háromszögletű kalapos fejét, nagy orrát bedugva az ablakon,
udvarias hangon a passzust kérte.
Franciska kicsit ijedten nyújtotta át Samarin Péter útlevelét, de a
császárváros külső őre nem igen vizsgálta meg az írást alaposabban
és csak az iránt érdeklődött, hogy hol szándékozik a tiszt úr lakni?
Persze ez volt az, amit a tiszt úr legkevésbé tudott, de a
kocsiablakon bebólogató nagy kalap ez irányban is megnyugtatta.
Nem baj, ha még nem döntött, majd kisül holnap, úgyis jelentkeznie
kell a rendőrségen és egy nyomtatott lapot adott át Franciskának,
mely német, francia és olasz nyelven figyelmeztette erre a
kötelességére, aztán a kalap és a hatalmas orr visszavonultak és ő
folytathatta útját.
A postakocsis is büszkébben, egyenesebben ült már a bakon,
fekete hajtókás, ezüst zsinóros, fehér gombos, vörös kabátjában.
Hetykén hátra csapta magastetejű, kerek kalapját, melyen vídáman
lengett a sárgafekete tollbokréta és szüntelenül fujta postakürtjét,
míg végighajtott a már kivilágított külvároson.
A házak előtt lámpák égtek, a kapuk előtt, a padokon polgárok
beszélték meg a kongresszus újabb eseményeit, az érdekes híreket,
melyek hozzájuk is eljutottak.
Szemben már látszott a Szent István templom tornya, Bécs
legnagyobb nevezetessége, minden igazi bécsi ember büszkesége,
életének centruma. A császárváros lakói ehhez a karcsú toronyhoz
ragaszkodnak legjobban a világon, hozzáfűzik hasonlataikat,
példabeszédeiket, gondolataikat s úgy vágynak utána haza az
idegenből, mint a svájci ember az Alpesek után.
A Wien folyó hídján is átrobogott a postakocsi. Feljött a hold s a
zöld gyepes Glacin túl, a belvárost körülvevő sáncok hídja világított
feléjük.
A híd két végén és a Stubentor bejáratánál, fehér egyenruhás
hatalmas gránátosok álltak őrt. Régi várfalba vágott, tizenkét kapu
vezetett Bécs belvárosába, melyek egyikén át, a szürke boltívek
alatt, Franciska berobogott egy zajos utcába, a Wollzeilera.
Az utcán élénk volt a forgalom, az esti órában is, különösen a
Szent István-tér felé, ott már alig tudott a kocsi továbbhaladni, a
Kärtnerstrasséból széles hullámokban özönlött az emberi áradat és
bábeli zűrzavarban, Európa minden nemzetének nyelve felhangzott a
tömegből.
 A régi pátriarkális Bécs képét teljesen megváltoztatta a
kongresszus. Nemrégiben még úgy öltözködtek ott az asszonyok,
mint Franciaországban a forradalom előtt, az udvarnál úgy
ünnepeltek, amint a szigorú spanyol etikett jogara alatt Mária
Terézia, a jó Grosi, egyszerű szigorral örökben hagyta gyermekeinek,
Haydn- és Mozart-melódiákkal voltak tele a szívek, mikor egyszerre
elöntötte a város régi utcáit, császárok, királyok, hercegek és több
mint százezer idegen képében, az új eszmék, új divat, új dallamok
nagyvilági áradata.
Az öreg Bécs hamar beleszokott szerepébe, a világ centruma lett
és mint egy szerény, eddig meg nem látott egyszerű nő, boldogan
hagyta, hogy egy nem várt csoda királynévá öltöztesse.
Mennyi minden is nem történt az utolsó év alatt. A szövetkezett
Európa megnyerte Lipcsénél Napoleon ellen a népek csatáját és
Párisig vonultak a győztes csapatok. Napoleon lemondott és Elba
szigetén harcolt multjának emlékeivel, nyugtalan szívében ébredő új
tervekkel, új reményekkel. XVIII. Lajos elfoglalta helyét a
Tuileriákban és megint divatba jött régi emberektől körülvéve,
bársonycsizmáival taposott az elvérző Franciaországon. A híres
vieille-garde, a győzhetetlen császár vitézei, csendes, makacs
meggyőződéssel várták vissza Napoleont és egy szőkefürtű kis fiúról
álmodoztak, akit a hűtlen Mária Lujza ellopott, hogy messze vigye
tőlük Schönbrunnba.
Bécsben összeült a kongresszus és mialatt lakomázott, táncolt,
szánkázott, szeretett, minden fényes gomblyukban ott díszlett az
ágyú-kereszt, a nagyszerű felírással: „Europa libertate asserta grati
Princeps te Patria“.
A fiatal béke ujjongó boldogsága magasztos jelszavakkal
ékesítette fel a mulatságok eldorádóját, glóriát fonva a tanácskozó
fejedelmek homloka köré. Európa társadalmi rendjének
helyreállítása, megoldatlan politikai kérdések elintézése, a béke
állandósítása: ezek voltak a nagyszerű jelszavak, melyek alatt a
győzők marakodva osztozkodtak a legyőzött Napoleontól elragadott
területeken.
Sándor cár a Napoleon teremtette varsói hercegséget akarta,
mint fennhatósága alá tartozó lengyel királyságot, a poroszok
Szászországot szerették volna, melynek uralkodója, mint Napoleon
szövetségese, hadifogolyként került Berlinbe, a lipcsei csata után.
Két szomszédjának ilyen elhatalmasodását Ausztria nem
engedhette meg, makacs ellenállását Metternich Kelemen herceg
képviselte a tárgyalásokon, hónapokig tartó viszálykodások
közepette, mikor az ünnepélyeken mulató jóbarátok egyszerre titkos
ellenségekké lettek.
Mindebből a haragból, gyűlölködésből semmi sem látszott a
városon, lappangva bujkált csak fényes álarcok alatt, asszonyi
mosolyok mögé rejtve. De azért ott volt mindig mindenütt,
társaságban, színházban, az utcákon és most orosz tiszti
egyenruhában, egy postakocsi mélyén húzódott meg, lépésben törve
utat magának az örvendő tömegen keresztül. Mindúntalan meg
kellett állnia a nehéz járműnek, a kocsis beszédbe is elegyedett és
Franciska hallhatta, hogy Ferenc császár már Bécsbe ért, Bruckon és
Parndorfon át, a porosz király is megjött, Sándor cárt pedig minden
percben várják. Franciska kihajolt a kocsiablakon:
– Siessünk, siessünk, gyorsan a Metternich herceg palotájához! –
mondta izgatottan könyörögve.
Megijedt a gondolattól, hogy a cár nyomában jár, utóléri, pedig ő
nem akart találkozni vele. Nagy elhatározás ébredt a Franciska
szívében. Akkor kezdett benne érlelődni, mikor az úton eszébe
jutottak a cár habozó szavai: Metternichet gyűlölöm… de a császárt
nem…
Ezek a szavak, mikor először ütötték meg fülét, zavarba hozták,
majd megnyugtatták. De mikor az úton újra felcsendültek
emlékezetében, egy kérdés tolakodott elő mögülök: Mért tartotta a
cár szükségesnek annak hangsúlyozását, hogy nem a császár ellen
irányulnak tervei? Talán önmaga előtt akarta leplezni a teljes
igazságot, talán csak ő előtte. Hogy megnyugtassa, kedvét ne
szegje… Hát legyőzheti-e Metternichet anélkül, hogy Ferenc császárt
is ne érje vereség? Nem a császár politikáját képviseli-e a hatalmas
külügyminiszter? Ha ő, Franciska, Metternich politikájának
megbuktatására nyújt segédkezet, Ferenc ellen is vétkezik. És
egyszerre maga előtt látta a szürkeköpenyeges, jóságos császárt.
Egészen ellágyult… Nem, nem… nem szabad neki fájdalmat okozni…
Mikorára kocsija a dunai hídon robogott át, elhatározása teljesen
megérett! Legalább így magyarázta meg sajátmagának és így hitte el
a hosszú út alatt, míg jövőjének lehetőségén törte fejét. Alapjában
véve nem volt más célja, mint menekülni a cár elől. Nem azért
szökött meg hazulról, nem azért hagyta el apját, leküzdve minden
lelkiismeretfurdalást és kínzó önvádat, hogy egy férfinak karjába
dobja magát, akit nem szeret, még ha maga a minden oroszok
uralkodója is az a férfi. Megalkudni, megalkudhatott volna az élettel
Óbudán is és várhatott volna Hardenegg Rudolf grófra, hiszen
hűséges igéretének zálogát, a vörös darut, ott viselte keblén az
orosz uniformis alatt. Azonban minden szépséget igérő álmainak
nem volt elég a remény, hogy Hardenegg grófné lehet belőle,
vágyait nem töltötte be a cár szerelme sem. Mint a kettő üzlet,
amelyért fizetni kell, de ő nem kívánt semmi pozitív értéket, nem volt
nagyravágyó ábrándjaiban, ő valamit akart, maga sem tudta mit,
úgy mint minden fiatal leány, csak nála százszorozva buján nőttek,
fejlődtek az álmok, mert semmit sem tudott az élet korlátairól és
nem fékezte vágyát élemény, vagy tapasztalás.
Eddig szenvedélyes ábrándjait a Napoleon nevén szólította, hitte,
hogy fanatikus szolgasággal tudna ragaszkodni hozzá és kész volna
meghalni is a császár egy szavára. Ez szent meggyőződésévé vált,
nem kételkedett benne egyetlen percre sem, pedig mégis tévedett,
mert ha okos és bátor is volt mint egy férfi, azért mégis nő maradt.
Nagy eszmék nem lelkesítették, politikai meggyőződésre képtelen
lett volna, és a világtörténeti események központjába magát állította.
Ezt nem tudta Franciska, ő azt hitte, hogy komoly megfontolással
intézi sorsát, miközben csupán asszonyi kívánsága, vágya vezette
lépteit. Magas politikai magyarázatot keresett és talált utolsó tette
számára is és épen ezért egy percig sem törte fejét azon, hogy
tulajdonképen hűtlenül cserben hagyta Hardenegget, elszökött
Jósika elől és megszegte a cárnak adott szavát.
Néhány napja még alig ismert férfiakat, ma már természetesnek
találta, hogy játszva segítsék tovább. Mindenik egy-egy lépcsőfok,
mely feljebb viszi, de megállnia nem szabad egyen sem, mert még
nem jött el a megpihenés órája. Hardenegg, Jósika, a cár és most
talán Metternich?! Mit hoz még a jövő?
Keskeny utcákon át, régi, finom kis paloták között a Burghoz ért
a Franciska kocsija. Ott, a birodalmi kancellária első emeletén lakott
Metternich Kelemen herceg.
Csak gyorsan, gyorsan, ez volt Franciska jelszava, de a
mindenható kancellárhoz bejutni nem könnyű dolog.
– Ő hercegsége este senkit sem fogad – válaszolta Franciska
kérdésére a komornyik, mikor végre eljutott a nagy úr lakosztályáig.
– Nekem okvetetlenül beszélnem kell vele – ismételte a leány.
– Lehetetlen, majd holnap délelőtt.
– Rendkívül fontos híreket hoztam a kegyelmes hercegnek –
jelentette ki büszkén Franciska.
A komornyik elmosolyodott:
– Hadnagy úr, ilyen ürügy alatt mindennap legalább tizen
igyekeznek bejutni a kegyelmes herceghez.
– Akkor kénytelen leszek a császárhoz menni.
Metternich finom szolgája gúnyosan mérte végig a kis orosz
tisztet:
 – Ezt a fenyegetést is ismerjük már, de Őfelségéhez sem olyan
könnyű a bejárás.
– Őfelsége mindig fogadja azokat, akik fontos okból jönnek hozzá
– felelte meggyőződéssel Franciska.
A komornyik vállat vont:
– Lehet, nem tudom. A herceg nem fogad, az bizonyos. A herceg
öltözik ilyenkor, nem szabad zavarni, egész napunk az államügyeké,
az este a miénk – jelentette ki önérzettel.
Egy pillanatig tanácstalanul állt Franciska, de aztán bátran kapta
fel fejét. A cár rejtélyes kijelentései alapján, teljes joggal,
fontosabbnak hitte Metternichre nézve a nála lévő levelet, mint
amilyen valójában volt. Azért határozott, parancsoló hangon mondta:
– Nekem a herceg érdekében beszélnem kell vele azonnal.
Becsületszavamra mondom, az ő személyéről van szó, veszélyben
van és én megmenthetem.
A komornyik, a nagy emberismerő, úgy érezte, hogy igazat szól
az orosz tiszt:
– Jól van, bejelentem a hadnagy úr felelősségére – felelte és
indult az ajtó felé, de azt abban a pillanatban Metternich Kelemen
herceg előtt tárta ki egy csattoscipős inas.
– A kegyelmes herceg!
Metternich indulásra készen állt a küszöbön. A nők híres
kedvencét legszebb férfikorában látta Franciska, karcsú, majdnem
száraz alakja megnyerő volt és tekintélyes. Göndör, akkor még sűrű,
hullámos haját, mélyen befésülte homlokába és a könnyű fürtök
játszva lepték el okos fejét, melyben egymást űzte a ravasz
gondolatok tömege.
A herceg, aki Ferenc császárhoz sietett, hímzett udvari öltözetet
viselt, egyenes, hosszú tőrt az oldalán, mellén a csillagok és
keresztek tömegét és amint fehér tollakkal szegélyezett kalapját
hóna alatt tartva, ott állt a vörös bársonyfüggönyös ajtóban,
végtelen előkelőség ömlött el finom, síma lényén.
Franciska tágranyilt szemmel bámult rá, ijedten kísérelte meg a
tisztelgést, de az annyira nem sikerült, hogy a herceg elmosolyodott,
mire viszont a leány elpirult és egyszerre nagyon szégyelte magát a
férfiruhában. Pedig jól illett nyúlánk termetére, csak épen a csizmája
volt túlontúl nagy, a sapkájához emelt keze meg túlontúl kicsiny és
épen azon a csizmán, meg azon a kezen pihent meg a herceg
mélyrelátó tekintete. Szegény Franciska egy szót se tudott szólni, a
komornyik megdöbbenve bámult rá, de miután az idegen beszédes
határozottságának utolsó nyoma is tovatűnt, belátta, hogy neki kell
helyette szólania és kicsit bizonytalan hangon kezdte magyarázni:
– A hadnagy úr fontos híreket hozott. Hercegséged személye,
állítása szerint, veszélyben forog és ő megmentheti, azért
bátorkodtam…
– Rendben van, – mondta Metternich, előbb intett a
komornyiknak, hogy távozzék, aztán közelebb lépve Franciskához,
halk nyomatékkal kérdezte: – Mit kíván tőlem, kisasszony?
Franciska összerezzent, ajkába harapott és nem felelt.
A herceg hozzáhajolt és mosolyogva folytatta:
– Orosz tiszti ruhában még sohasem igyekeztek bejutni hozzám a
hölgyek, az eset valóban érdekes, de, sajnos, kalandok számára
nincs időm.
Gúnyosan mondta, síma lénye csupa lenézés volt, udvariassága
mosolygó megvetés és félig lehúnyt szeméből várakozón leste,
hogyan semmisül meg teljesen a leány.
Franciskának arcát lángaborította a haragos szégyen, megértette
a herceget és büszkén kapta fel fejét: