Download the full version of the ebook now at ebooksecure.

com

Java: A Beginner’s Guide 7th Edition Herbert

Schildt - eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/java-a-beginners-
guide-ebook-pdf/

Explore and download more ebook at https://ebooksecure.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Java: A Beginner’s Guide, Eighth Edition Herbert Schildt -

eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/java-a-beginners-guide-eighth-
edition-ebook-pdf/

ebooksecure.com

Java: A Beginner's Guide: Create, Compile, and Run Java

Programs Today 9th Edition Herbert Schildt - eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/java-a-beginners-guide-create-
compile-and-run-java-programs-today-ebook-pdf/

ebooksecure.com

Java: The Complete Reference 12th Edition Herbert Schildt

- eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/java-the-complete-reference-ebook-
pdf/

ebooksecure.com

Zollinger’s Atlas of Surgical Operations 10th Edition

Edition Robert M. Zollinger - eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/zollingers-atlas-of-surgical-
operations-ebook-pdf/

ebooksecure.com
(eBook PDF) Master of Public Health Competencies: A Case
Study Approach

https://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-master-of-public-health-
competencies-a-case-study-approach/

ebooksecure.com

(eBook PDF) Polymer Science and Technology 3rd Edition

https://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-polymer-science-and-
technology-3rd-edition/

ebooksecure.com

Ultrasound of The Foot and Ankle 1st Edition Editor -

eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/ultrasound-of-the-foot-and-ankle-
ebook-pdf/

ebooksecure.com

(eBook PDF) A Second Course in Statistics: Regression

Analysis 8th Edition

https://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-a-second-course-in-
statistics-regression-analysis-8th-edition/

ebooksecure.com

Chemometrics in Spectroscopy (Second Edition) Howard Mark

- eBook PDF

https://ebooksecure.com/download/chemometrics-in-spectroscopy-second-
edition-ebook-pdf/

ebooksecure.com
(eBook PDF) Professional and Therapeutic Communication 2nd
Edition

https://ebooksecure.com/product/ebook-pdf-professional-and-
therapeutic-communication-2nd-edition/

ebooksecure.com
About the Author
Best-selling author Herbert Schildt has written extensively about programming for
over three decades and is a leading authority on the Java language. His books have
sold millions of copies worldwide and have been translated into all major foreign
languages. He is the author of numerous books on Java, including Java: The
Complete Reference, Herb Schildt’s Java Programming Cookbook, Introducing
JavaFX 8 Programming, and Swing: A Beginner’s Guide. He has also written
extensively about C, C++, and C#. Although interested in all facets of computing, his
primary focus is computer languages. Schildt holds both graduate and undergraduate
degrees from the University of Illinois. His website is www.HerbSchildt.com.

About the Technical Editor

Dr. Danny Coward has worked on all editions of the Java platform. He led the
definition of Java Servlets into the first version of the Java EE platform and beyond,
web services into the Java ME platform, and the strategy and planning for Java SE 7.
He founded JavaFX technology and, most recently, designed the largest addition to
the Java EE 7 standard, the Java WebSocket API. From coding in Java, to designing
APIs with industry experts, to serving for several years as an executive to the Java
Community Process, he has a uniquely broad perspective into multiple aspects of
Java technology. In addition, he is the author of two books on Java programming:
Java WebSocket Programming and Java EE: The Big Picture. Dr. Coward holds a
bachelor’s, master’s, and doctorate in mathematics from the University of Oxford.
Copyright © 2018 by McGraw-Hill Education (Publisher). All rights reserved.
Except as permitted under the United States Copyright Act of 1976, no part of this
publication may be reproduced or distributed in any form or by any means, or stored
in a database or retrieval system, without the prior written permission of the
publisher.

ISBN: 978-1-25-958932-4
MHID: 1-25-958932-3.

The material in this eBook also appears in the print version of this title: ISBN: 978-
1-25-958931-7, MHID: 1-25-958931-5.

eBook conversion by codeMantra

Version 1.0

All trademarks are trademarks of their respective owners. Rather than put a
trademark symbol after every occurrence of a trademarked name, we use names in an
editorial fashion only, and to the benefit of the trademark owner, with no intention of
infringement of the trademark. Where such designations appear in this book, they
have been printed with initial caps.

McGraw-Hill Education eBooks are available at special quantity discounts to use as

premiums and sales promotions or for use in corporate training programs. To contact
a representative, please visit the Contact Us page at www.mhprofessional.com.

Oracle and Java are registered trademarks of Oracle Corporation and/or its affiliates.
All other trademarks are the property of their respective owners, and McGraw-Hill
Education makes no claim of ownership by the mention of products that contain
these marks.

Screen displays of copyrighted Oracle software programs have been reproduced

herein with the permission of Oracle Corporation and/or its affiliates.

Information has been obtained by Publisher from sources believed to be reliable.

However, because of the possibility of human or mechanical error by our sources,
Publisher, or others, Publisher does not guarantee to the accuracy, adequacy, or
completeness of any information included in this work and is not responsible for any
errors or omissions or the results obtained from the use of such information.
Oracle Corporation does not make any representations or warranties as to the
accuracy, adequacy, or completeness of any information contained in this Work, and
is not responsible for any errors or omissions.

TERMS OF USE

This is a copyrighted work and McGraw-Hill Education and its licensors reserve all
rights in and to the work. Use of this work is subject to these terms. Except as
permitted under the Copyright Act of 1976 and the right to store and retrieve one
copy of the work, you may not decompile, disassemble, reverse engineer, reproduce,
modify, create derivative works based upon, transmit, distribute, disseminate, sell,
publish or sublicense the work or any part of it without McGraw-Hill Education’s
prior consent. You may use the work for your own noncommercial and personal use;
any other use of the work is strictly prohibited. Your right to use the work may be
terminated if you fail to comply with these terms.

THE WORK IS PROVIDED “AS IS.” McGRAW-HILL EDUCATION AND ITS

LICENSORS MAKE NO GUARANTEES OR WARRANTIES AS TO THE
ACCURACY, ADEQUACY OR COMPLETENESS OF OR RESULTS TO BE
OBTAINED FROM USING THE WORK, INCLUDING ANY INFORMATION
THAT CAN BE ACCESSED THROUGH THE WORK VIA HYPERLINK OR
OTHERWISE, AND EXPRESSLY DISCLAIM ANY WARRANTY, EXPRESS
OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO IMPLIED WARRANTIES
OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR A PARTICULAR PURPOSE.
McGraw-Hill Education and its licensors do not warrant or guarantee that the
functions contained in the work will meet your requirements or that its operation will
be uninterrupted or error free. Neither McGraw-Hill Education nor its licensors shall
be liable to you or anyone else for any inaccuracy, error or omission, regardless of
cause, in the work or for any damages resulting therefrom. McGraw-Hill Education
has no responsibility for the content of any information accessed through the work.
Under no circumstances shall McGraw-Hill Education and/or its licensors be liable
for any indirect, incidental, special, punitive, consequential or similar damages that
result from the use of or inability to use the work, even if any of them has been
advised of the possibility of such damages. This limitation of liability shall apply to
any claim or cause whatsoever whether such claim or cause arises in contract, tort or
otherwise.
 Contents

INTRODUCTION

1 Java Fundamentals
The Origins of Java
Java’s Lineage: C and C++
How Java Impacted the Internet
Java Simplified Web-Based Programming
Java Applets
Security
Portability
Java’s Magic: The Bytecode
Moving Beyond Applets
The Java Buzzwords
Object-Oriented Programming
Encapsulation
Polymorphism
Inheritance
Obtaining the Java Development Kit
A First Simple Program
Entering the Program
Compiling the Program
The First Sample Program Line by Line
Handling Syntax Errors
A Second Simple Program
Another Data Type
Try This 1-1: Converting Gallons to Liters
Two Control Statements
 The if Statement
The for Loop
Create Blocks of Code
Semicolons and Positioning
Indentation Practices
Try This 1-2: Improving the Gallons-to-Liters Converter
The Java Keywords
Identifiers in Java
The Java Class Libraries
Chapter 1 Self Test

2 Introducing Data Types and Operators

Why Data Types Are Important
Java’s Primitive Types
Integers
Floating-Point Types
Characters
The Boolean Type
Try This 2-1: How Far Away Is the Lightning?
Literals
Hexadecimal, Octal, and Binary Literals
Character Escape Sequences
String Literals
A Closer Look at Variables
Initializing a Variable
Dynamic Initialization
The Scope and Lifetime of Variables
Operators
Arithmetic Operators
Increment and Decrement
Relational and Logical Operators
Short-Circuit Logical Operators
The Assignment Operator
Shorthand Assignments
Type Conversion in Assignments
Casting Incompatible Types
Operator Precedence
 Try This 2-2: Display a Truth Table for the Logical Operators
Expressions
Type Conversion in Expressions
Spacing and Parentheses
Chapter 2 Self Test

3 Program Control Statements

Input Characters from the Keyboard
The if Statement
Nested ifs
The if-else-if Ladder
The switch Statement
Nested switch Statements
Try This 3-1: Start Building a Java Help System
The for Loop
Some Variations on the for Loop
Missing Pieces
The Infinite Loop
Loops with No Body
Declaring Loop Control Variables Inside the for Loop
The Enhanced for Loop
The while Loop
The do-while Loop
Try This 3-2: Improve the Java Help System
Use break to Exit a Loop
Use break as a Form of goto
Use continue
Try This 3-3: Finish the Java Help System
Nested Loops
Chapter 3 Self Test

4 Introducing Classes, Objects, and Methods

Class Fundamentals
The General Form of a Class
Defining a Class
How Objects Are Created
Reference Variables and Assignment
 Methods
Adding a Method to the Vehicle Class
Returning from a Method
Returning a Value
Using Parameters
Adding a Parameterized Method to Vehicle
Try This 4-1: Creating a Help Class
Constructors
Parameterized Constructors
Adding a Constructor to the Vehicle Class
The new Operator Revisited
Garbage Collection
The this Keyword
Chapter 4 Self Test

5 More Data Types and Operators

Arrays
One-Dimensional Arrays
Try This 5-1: Sorting an Array
Multidimensional Arrays
Two-Dimensional Arrays
Irregular Arrays
Arrays of Three or More Dimensions
Initializing Multidimensional Arrays
Alternative Array Declaration Syntax
Assigning Array References
Using the length Member
Try This 5-2: A Queue Class
The For-Each Style for Loop
Iterating Over Multidimensional Arrays
Applying the Enhanced for
Strings
Constructing Strings
Operating on Strings
Arrays of Strings
Strings Are Immutable
Using a String to Control a switch Statement
 Using Command-Line Arguments
The Bitwise Operators
The Bitwise AND, OR, XOR, and NOT Operators
The Shift Operators
Bitwise Shorthand Assignments
Try This 5-3: A ShowBits Class
The ? Operator
Chapter 5 Self Test

6 A Closer Look at Methods and Classes

Controlling Access to Class Members
Java’s Access Modifiers
Try This 6-1: Improving the Queue Class
Pass Objects to Methods
How Arguments Are Passed
Returning Objects
Method Overloading
Overloading Constructors
Try This 6-2: Overloading the Queue Constructor
Recursion
Understanding static
Static Blocks
Try This 6-3: The Quicksort
Introducing Nested and Inner Classes
Varargs: Variable-Length Arguments
Varargs Basics
Overloading Varargs Methods
Varargs and Ambiguity
Chapter 6 Self Test

7 Inheritance
Inheritance Basics
Member Access and Inheritance
Constructors and Inheritance
Using super to Call Superclass Constructors
Using super to Access Superclass Members
Try This 7-1: Extending the Vehicle Class
Visit https://testbankfan.com
now to explore a rich
collection of testbank or
solution manual and enjoy
exciting offers!
 Creating a Multilevel Hierarchy
When Are Constructors Executed?
Superclass References and Subclass Objects
Method Overriding
Overridden Methods Support Polymorphism
Why Overridden Methods?
Applying Method Overriding to TwoDShape
Using Abstract Classes
Using final
final Prevents Overriding
final Prevents Inheritance
Using final with Data Members
The Object Class
Chapter 7 Self Test

8 Packages and Interfaces

Packages
Defining a Package
Finding Packages and CLASSPATH
A Short Package Example
Packages and Member Access
A Package Access Example
Understanding Protected Members
Importing Packages
Java’s Class Library Is Contained in Packages
Interfaces
Implementing Interfaces
Using Interface References
Try This 8-1: Creating a Queue Interface
Variables in Interfaces
Interfaces Can Be Extended
Default Interface Methods
Default Method Fundamentals
A More Practical Example of a Default Method
Multiple Inheritance Issues
Use static Methods in an Interface
Private Interface Methods
 Final Thoughts on Packages and Interfaces
Chapter 8 Self Test

9 Exception Handling
The Exception Hierarchy
Exception Handling Fundamentals
Using try and catch
A Simple Exception Example
The Consequences of an Uncaught Exception
Exceptions Enable You to Handle Errors Gracefully
Using Multiple catch Statements
Catching Subclass Exceptions
Try Blocks Can Be Nested
Throwing an Exception
Rethrowing an Exception
A Closer Look at Throwable
Using finally
Using throws
Three Additional Exception Features
Java’s Built-in Exceptions
Creating Exception Subclasses
Try This 9-1: Adding Exceptions to the Queue Class
Chapter 9 Self Test

10 Using I/O
Java’s I/O Is Built upon Streams
Byte Streams and Character Streams
The Byte Stream Classes
The Character Stream Classes
The Predefined Streams
Using the Byte Streams
Reading Console Input
Writing Console Output
Reading and Writing Files Using Byte Streams
Inputting from a File
Writing to a File
Automatically Closing a File
 Reading and Writing Binary Data
Try This 10-1: A File Comparison Utility
Random-Access Files
Using Java’s Character-Based Streams
Console Input Using Character Streams
Console Output Using Character Streams
File I/O Using Character Streams
Using a FileWriter
Using a FileReader
Using Java’s Type Wrappers to Convert Numeric Strings
Try This 10-2: Creating a Disk-Based Help System
Chapter 10 Self Test

11 Multithreaded Programming
Multithreading Fundamentals
The Thread Class and Runnable Interface
Creating a Thread
One Improvement and Two Simple Variations
Try This 11-1: Extending Thread
Creating Multiple Threads
Determining When a Thread Ends
Thread Priorities
Synchronization
Using Synchronized Methods
The synchronized Statement
Thread Communication Using notify( ), wait( ), and notifyAll( )
An Example That Uses wait( ) and notify( )
Suspending, Resuming, and Stopping Threads
Try This 11-2: Using the Main Thread
Chapter 11 Self Test

12 Enumerations, Autoboxing, Static Import, and Annotations

Enumerations
Enumeration Fundamentals
Java Enumerations Are Class Types
The values( ) and valueOf( ) Methods
Constructors, Methods, Instance Variables, and Enumerations
 Two Important Restrictions
Enumerations Inherit Enum
Try This 12-1: A Computer-Controlled Traffic Light
Autoboxing
Type Wrappers
Autoboxing Fundamentals
Autoboxing and Methods
Autoboxing/Unboxing Occurs in Expressions
A Word of Warning
Static Import
Annotations (Metadata)
Chapter 12 Self Test

13 Generics
Generics Fundamentals
A Simple Generics Example
Generics Work Only with Reference Types
Generic Types Differ Based on Their Type Arguments
A Generic Class with Two Type Parameters
The General Form of a Generic Class
Bounded Types
Using Wildcard Arguments
Bounded Wildcards
Generic Methods
Generic Constructors
Generic Interfaces
Try This 13-1: Create a Generic Queue
Raw Types and Legacy Code
Type Inference with the Diamond Operator
Erasure
Ambiguity Errors
Some Generic Restrictions
Type Parameters Can’t Be Instantiated
Restrictions on Static Members
Generic Array Restrictions
Generic Exception Restriction
Continuing Your Study of Generics
 Chapter 13 Self Test

14 Lambda Expressions and Method References

Introducing Lambda Expressions
Lambda Expression Fundamentals
Functional Interfaces
Lambda Expressions in Action
Block Lambda Expressions
Generic Functional Interfaces
Try This 14-1: Pass a Lambda Expression as an Argument
Lambda Expressions and Variable Capture
Throw an Exception from Within a Lambda Expression
Method References
Method References to static Methods
Method References to Instance Methods
Constructor References
Predefined Functional Interfaces
Chapter 14 Self Test

15 Modules
Module Basics
A Simple Module Example
Compile and Run the First Module Example
A Closer Look at requires and exports
java.base and the Platform Modules
Legacy Code and the Unnamed Module
Exporting to a Specific Module
Using requires transitive
Try This 15-1: Experiment with requires transitive
Use Services
Service and Service Provider Basics
The Service-Based Keywords
A Module-Based Service Example
Additional Module Features
Open Modules
The opens Statement
requires static
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
Postglaciális Az utolsó glaciális időszak elmultával a
korszak. viszonyok megváltoztak; a jellemző glaciális
állatok kihaltak, elvándoroltak. A jég alól
felszabadult területeket olyanféle növényzet lepte el, mint aminőt a
mai sivár szibériai tundrákon találunk és megtaláljuk a tundrákra
jellemző állatvilágot is, melynek fő képviselője a lemming (Myodes
torquatus és obensis) és a havasi róka (Canis lagopus). A tundra a
szélviharok szárnyán szétterülő lősz révén steppévé alakul át,
benépesedve apró rágcsálókkal, ürgékkel, marmotákkal. Ezt dús
legelő váltja fel, mely bő táplálékkal szolgál különösen a vadlovak
csordáinak, és végül, a szerves maradékok szaporodásával, a
felszínes talajréteg kémiai átalakulásával az egykor jéggel fedett
területeken kibontakozik az őserdő a nemes szarvassal, vaddisznóval
s általában a mai erdei állatvilághoz hasonló faunával.
Az ember szívós természetét mutatja, hogy míg, amint láttuk, a
diluviumi állatok legnagyobbrészt vagy csak a glaciális, vagy csak az
interglaciális időben tudták földrészünkön az életükhöz szükséges
feltételeket megtalálni, ő ehhez is, ahhoz is tudott alkalmazkodni, s
egyaránt meg tudott élni s faját tovább tudta szaporítani a glaciális
időszakok hidegebb éghajlatában és a közbeeső időszakok enyhébb
klímájában. Csontjait együtt találjuk a diluvium meleg-égövi és
hideg-égövi állatai maradványaival. Az ősember kibőjtölte az egész
hosszú és változó éghajlatú pleisztocént, és a létért való küzdelem
nehéz tusáiban megedzve, megerősödve látjuk őt az újabb kor
hajnalán, mely őt a magasabb kultura felé vezette.
A jégkorszak Tekintsük végül azt a kérdést, hogy
tartama s az emberi mennyi ideig tarthatott a jégkorszak s
nem kora. mennyi idő telhetett el a vége óta.
Természetes dolog, hogy a geológusok
időszámításai csak nagyon hozzávetőlegesek, de ha különböző
alapon indulva ki, egy-egy geologiai időszakra körülbelül megegyező
az eredmény, a számok valószínűsége igen növekszik. A jégkorszak
tartamát Penck ½–1 millió évre teszi, s ugyanilyen eredményre,
vagyis egy millió év felvételére vezettek Strutt amerikai tudós
legújabb kutatásai is,56) amelyek egészen más alapon, nevezetesen
a rétegek heliumtartalmának tekintetbe vételén épülnek fel. Hogy
valamely kőzetben a radiumemanatio alfasugaraiból helium
keletkezzék, arra bizonyos számításokkal meghatározható idő
szükséges, amely idő kiszámításával megállapíthatjuk az illető kőzet
vagy réteg korát is. Ugyanezen az alapon Schlundt és Moor a
jégkorszak vége óta eltelt időt, a «holocént», 20,000 évre becsülik,
amely adat megegyezik Nuesch, Heim, Brückner és Steck, Torell,
Warren, Upham más úton nyert eredményeivel, míg Penck ezt az
időt 50,000 évre, Pohlig 30,000-re teszi. A tudomány mai állása
szerint tehát valószínűséggel mondhatjuk, hogy a jégkorszak vége
óta legalább 20,000 év telt el s hogy maga a jégkorszak a maga
közbeeső interglaciális melegebb időszakaival mindenek szerint egy
millió évig tartott. Pilgrim a jégkorszakot 1 millió 300,000 évre,
Hillebrand csak ½ millióra becsüli. Ennek a korszaknak az elején
vagy első felében jelenik már meg az ember: tehát az emberi nem
korát is legalább több százezer évre kell becsülnünk.
Pithecanthropus A csontleletekre térve át, mielőtt a
erectus. határozottan emberi csontmaradványokat
ismertetném, szólanom kell a híres, sokat
vitatott pithecanthropusról. 1891- és 1892-ben találta ezeket a
csontmaradványokat 12–15 méter mélységben E. Dubois, akkor még
hollandi katonaorvos, jelenleg a földtan tanára az amsterdami
egyetemen, Jáva szigetén Trinil helység közelében, a Bengawan
folyó partján, egy szomszéd kialudt tűzhányóhegy ősi
tufalerakodásában. A lelet a koponyatetőből, a 2. és 3. bal zápfogból
s a bal combcsontból áll, de ezt az utóbbit 15 méterre találták a
koponyatetőtől, amiért némelyek kétségbe vonják a
koponyatöredékhez való tartozását, de jogosulatlanul, mert nagyon
hozzáillik a koponyához. Dubois e csontmaradványok egykori
tulajdonosát különösen a combcsont idoma alapján Pithecanthropus
erectusnak, azaz fennálló majomembernek keresztelte, mert az volt
meggyőződése, hogy benne megtalálta az ember és a majom közt
eddig hiányzó közbülső alakot, Haeckel Homo alalusát. Schwalbe és
vele a tudósoknak egy sora teljesen magáévá tette e nézetet,
különösen a koponyatetőből kiszámított nagy koponyatérfogatra való
tekintettel. A Pithecanthropus koponyatérfogata Dubois szerint 850–
900 cm3-re, Macnamara szerint 950 cm3-re, Selenka szerint csak 800
cm3-re tehető; ekkora koponyaürege egy mai emberszabású
majomnak sincs: a gorilláé is csak 463 cm3. Eszerint a jávai
ásataglény koponyatérfogata, vagyis ami ezzel egyre megy,
agyvelejének fejlettsége tekintetében szinte a középen látszik állani
a majom és az ember (átlag 1500 cm3, minimum 950)57) közt. A
szerzők egy része azonban Dubois és Schwalbe nézete ellen foglalt
állást s a Pithecanthropust kihalt óriási majomfajtának tartja, mely
talán a mai nap is még ugyanazon a vidéken élő gibbonok valamely
ásatag ősalakja (Hylobates gigas).58)
A gibbon-rokonság elméletével nehéz megbarátkoznunk. A mai
gibbonok csak egy méter magasságot érnek el, ami összhangzásban
van örökösen a fákon tornászó, könnyű testet követelő
életmódjukkal. Ezzel szemben a Pithecanthropust 45 cm hosszú
combcsontjából ítélve legalább gorillanagyságunak, ha nem
nagyobbnak kell képzelnünk; ekkora testsúllyal alig folytathatott ez a
lény a törékeny gallyakon himbálódzó életmódot. Általában azt
látjuk, hogy kisebb alakok nagyobbakká fejlődnek a fajfejlődés
során, s nem megfordítva, a valószínűség tehát ellene szól annak,
hogy a Pithecanthropus őse volna a mai gibbonoknak, bár az
ellenkezőre is van több példa. Még inkább elfogadható volna a
csimpánzzal való rokonság, csakhogy a koponya alakja nem igen
egyezik a csimpánzéval s még kevésbé a combcsont alakja. A
majomelmélet ellen szól még az a különösen Lechétől59) kiemelt
körülmény is, hogy a koponyatető felszíne feltünően síma; teljesen
hiányzanak rajta azok az izomlécek, különösen a halántéktájékon,
amelyek mindig megvannak az emberszabású majmok teljesen
kifejlődött nagy példányainak, kivált a hímeknek koponyáján,
legerősebb fejlődésben a gorilláén, leggyengébben a csimpánzén és
gibbonén. Ez az állat Leche szerint nem lehetett valami nagy majom,
mert különben ott volnának koponyáján a hatalmas rágóizomzat
tapadását jelző csonttaréjok. De leginkább ellene szól a
majomminőségnek a koponya nagy térfogata s az ebből
megállapítható 750 grammnyi agysúly (Duckworth), mely nem áll
arányban a combcsontból kiszámítható magassággal; említettem,
hogy a combcsontja szerint a Pithecanthropust gorillanagyságúnak
kell gondolnunk, míg a koponya térfogata 300–350 grammal
meghaladja a gorilláét. Manouvrier szerint a Pithecanthropus 175 cm
magas lehetett.
Ezzel szemben Klaatsch, Bumüller stb. nem tulajdonítanak oly
nagy jelentőséget a Pithecanthropus nagy koponyatérfogatának,
hanem inkább a morfológiai viszonyokat veszik irányadóul s ezen az
alapon nem látnak elég okot arra, hogy ezt a lényt másnak
minősítsék, mint egy nagy, kihalt emberszabású majomnak. A
koponyatető görbületéről és egész alakfejlődéséről maga Schwalbe is
elismeri, hogy nem nagyon különbözik a gibbonétól. Valóban,
egymás fölé rajzolva a Pithecanthropus és a gibbon fejtetői
profilgörbéjét, alig látunk eltérést. Török60) nyomatékkal utal a
Pithecanthropus koponyájának nagyfokú megszűkülésére a
halántéktájékon a szemöldökléc mögött, miből hatalmas
halántékizomra, vagyis rendkívül erősen fejlett rágókészülékre kell
következtetni. Ilyen halántéktáji megszűkülés még a neandervölgyi
embernek s a mai rasszok legalacsonyabbrendűjének koponyáján
sincs s ezért úgy véli, hogy a koponyatető állati lénytől ered.
Klaatsch szerint61) ez a lény nem lehetett egyenesen álló, mert
nyakszirtcsontjának nagy nyílása, az «öreglik», amellyel
odarögzítődik a koponya a gerincoszlophoz, sokkal hátrább volt, mint
az emberen, hátrább, mintsem hogy fennálló helyzetben a koponya
a gerincoszlopon szilárdan állhatott volna.
A szerzők nagy része úgy véli, hogy a Pithecanthropus az ember
közvetetlen fejlődési láncolatából már a geológiai kora miatt is kiesik.
Dubois harmadkorinak, nevezetesen pliocénbelinek tartotta, de a
lelet helyszínén végzett újabb földtani, őslénytani és florisztikai
vizsgálatok (Martin, Volz, Elbert, Schuster)62) ha nem is egészen
bizonyossá, de legalább is nagyon valószínűvé teszik, hogy valamivel
fiatalabbkorú, mint Dubois hitte, vagyis nem a pliocénből, hanem a
pleisztocén elejéről, sőt Volz szerint talán a közepéről való, tehát
olyan korszakból származik, amikor az ember is már biztosan élt a
Földön. Ennek a körülménynek ugyan a magam részéről döntő
jelentőséget nem tulajdonítanék s nem tudnám elismerni, hogy a
Pithecanthropus már csak ezért sem vehető számba az emberi
nemet megelőző állatforma gyanánt. Elképzelhető, hogy egyes
vidékeken a fajbeli továbbfejlődést előmozdító tényezők híján az
ősalak egy csoportja megmaradt, mint élő anachronizmus, a maga
eredeti formájában s nem fejlődött tovább emberré; más esetekben
is találkozunk ezzel a tüneménnyel, melyet Eimer genepistasisnak
nevezett. Az őstulok (Bos primigenius) például, mely valószínűleg
törzsalakja a mai szarvasmarhának, csak néhány száz éve pusztult
ki.
Csak futólag említem, mint furcsaságot, Brancának azt a bizarr
nézetét (idézett helyen, 76. lap), hogy a Pithecanthropus egy
emberszabású majom és egy diluviumi ősember kereszteződésének
eredménye.
A Pithecanthropus combcsontja Bumüller pontos vizsgálatai
szerint inkább majomszabású; leginkább hasonlít a gibbon
combcsontjához, csak kissé hosszabb, karcsúbb. Klaatschnak kissé
homályos nyilatkozata szerint63) «a csont egész viselkedése szerint
olyan formakörhöz tartozik, amely közel áll az ausztráliaiakhoz, ázsiai
népfajokhoz és az indo-ázsiai emberszabású majmokhoz».
 1. ábra.
A Pithecanthropus erectus koponyateteje, felülről és
oldalról.
 2. ábra.
A piltdowni ember koponyája; Woodward
után (2. reconstructio). A pontozott részek
hiányzanak.
 3. ábra. A maueri állkapocs (Homo
heidelbergensis) és a maueri állkapocsnak s egy
mostani ember állkapcsának körvonala, egymásra
rajzolva; az ujkori állkapocs pontozott.

Véleményem szerint a Pithecanthropus emberszabású majom

volt, de magasabbrendű, fejlettebb alak valamennyi ma élő formánál
s a miocénbeli Dryopithecusnál is, talán csak a Schlosser-féle apró
Propliopithecus-t leszámítva, melynek azonban csak az állkapcsát és
nagyon emberszabású fogait ismerjük. Schlosser64) találta ezt 1910-
ben a Nilus deltájának oligocénkorbeli fluviális üledékében. Arra a
felvételre, hogy a Pithecanthropus már nem majom, hanem ősember
volt, nem találok elég alapot, valamint arra a nézetre sem, hogy ez
az ásatag majom közvetetlenül az emberi nem fejlődési vonalába
esik. Hasonlóság még nem jelent genealogiai összetartozást. A
Pithecanthropusból olyan kevés maradt meg, hogy a vázolt
következtetéseknél egyelőre tovább nem mehetünk.
 Térjünk már most át a határozottan emberi csontleletekre. A
diluviumból s különösen annak korábbi szakaszaiból csak nagyon
kevés embercsont maradt reánk. Az emberek száma akkor még
sokkal csekélyebb volt, mint ma s úgy látszik, csak a diluvium vége
felé haladt az ősember művelődése annyira, hogy halottait
eltemette. Addig a holttesteket elásatlanul hagyta s ezek prédájává
lettek a hiénáknak, farkasoknak s más vadállatoknak, de enélkül is
hamar elrothadtak és elporladtak. Ezenfelül valószínű, hogy az
ősember emberevő is volt. Mindez megmagyarázza a biztos diluviumi
csontleletek nagy ritkaságát.
Heidelbergi A legrégibb emberi csontlelet eddig a
állkapocs. heidelbergi vagy maueri állkapocs.
Heidelbergtől 10 kilométernyire délkelet
felé, Mauer falu közelében találták 1907-ben, egy homokbánya
ásásakor. Ha ezt az állkapcsot megtekintjük, első benyomásunk az,
hogy nem lehet ember állkapcsa, hanem valamilyen majom
állkapcsának kell lennie. Feltünő ennek az ősi állkapocsnak zömök,
durva, idomtalan volta, különösen pedig az állkapocs hátsó felszálló
ágának szélessége (60 mm a mostani 37 mm átlag helyett), melyből
a rágóizom hatalmas fejlődésére következtethetünk. Ennek az ágnak
két felső nyúlványa között csak alig kifejezett félholdalakú bemetszés
látható, a különben mélyebb bevágás helyett. A másik feltűnő
jellemvonás az állcsúcs hiánya, az állcsontnak legömbölyödése,
hátrahajlása ezen a helyen. Már Linné tudta, hogy az emberi
nemnek egyik jellemző tulajdonsága a szabadon kiemelkedő áll, a
mentum prominulum. Ez a tulajdonság egy állaton sem található
meg, mindenütt hátra húzódik az áll. A maueri állkapocs e
tekintetben valóban majomszerű jellegű, amennyiben az áll középső
része nemcsak hogy nem szögell ki, hanem hátrahúzódik, akár csak
a majom álla. Nem is tartaná e csontot senki emberi állkapocsnak,
ha a fogai nem bizonyítanák egészen világosan, hogy mégis csak
emberé lehetett. A majom fogazatának ugyanis van egy sajátsága,
mely sohasem hiányzik sem a mostani, sem a kihalt ásatag
majmokon s ez az, hogy a szemfogak erősebben fejlettek a többinél.
E tekintetben a maueri állakapocs teljesen emberi, fogai
egyenletesen fejlődtek, egyik sem sokkal erősebb a többinél. Még az
is megjegyzendő, hogy a harmadik zápfoga gyengébb a másodiknál,
ami szintén emberi vonás, sőt mondhatnók: magasabb emberi
vonás, mert még a ma élő alacsonyabbrendű népfajokon is gyakran
találjuk ennek az ellenkezőjét. A fogak általában feltünően kicsinyek
a hatalmas állkapocshoz képest, habár erősebbek a mai európai
ember fogainál. A fogak egyedüli alsóbbrendű vonása a feltünően
tág fogbélüreg. Még egy fontos tényt kell kiemelnem. A maueri
állkapocs belső oldalán hiányzik az a tövis, melyen a nyelv egyik fő
mozgató izma, az állnyelvi izom (musculus genioglossus) tapad s
amely a mai ember állcsontján sohasem hiányzik. Ebből azt lehet
következtetni, hogy ennek az embernek nyelvizomzata gyengébben
volt kifejlődve és a nyelve nehézkesebb volt, mint a mai emberé, sőt
egy kis merészséggel arra is következtethetünk, hogy ha
egyáltalában tudott már beszélni, csak dadogva, nehézkesen
beszélhetett.
A maueri állkapcsot a diluvium legelejére kell helyeznünk, erre
utalnak a kiséretében talált állati csontok65).
Piltdowni Nem régen méltán nagy feltünést keltett
koponyatöredék. a piltdowni lelet, melyről elmondhatjuk,
hogy a Pithecanthropus feltalálása óta a
legfontosabb lelet az emberi nem őstörténetének és eredésének
ügyében. Dawson és Woodward66) találták ezt a koponyatöredéket
1912-ben Anglia délkeleti részében, Sussex grófságban, Piltdown
község közelében. A kis Sussex Ouse folyó kanyarog e helyen, Ez a
folyócska az ősidőkben sokkal hatalmasabb lehetett; a szóban forgó
helyen egy nagy medencét alkotott, melynek a helye egy sötétbarna,
vastartalmú kavicsrétegről ismerhető fel. Ez a kavicsréteg 1–1,5 m.
vastagságban fedi a sárga homokkőböl álló alapot, őt magát a felszín
felé vékony alluviális réteg fedi.
E kavicsréteg mélyebb színvonalán találták a koponyatöredéket. A
réteg geológiai kora s a vele talált állatmaradékok tanusága szerint
igen ősi lelettel van dolguk. A közelében többek közt egy Mastodon
zápfogát találták, ami azért fontos, mert Európában a Mastodon már
a harmadkor végével kipusztult. Eszerint a piltdowni embert a
harmadkor végső szakaszára: a pliocénra, vagy a pleisztocén elejére
kell tennünk, tehát egyenlő korú a maueri állkapoccsal, ha ugyan
még nem idősebb valamivel nála.
A lelet csak a koponya töredékeiből áll, a törzsök és a végtagok
csontjaiból semmi sincs meg, a koponyából is csak a
koponyaboltozat 9 töredéke s az állkapocs jobb felének egy darabja,
két zápfoggal.
Figyelmünket elsősorban az állkapocs köti le. Ennek a típusa a
heidelbergiével egyező, talán még valamivel durvább, állatiasabb
idomú annál. Ugyanazok a tulajdonságok találhatók meg rajta is,
mint amazon, nevezetesen a majomszerűen hátrahúzódó áll, a
vaskos, széles felszálló ág, a gyenge bemetszés ennek felső végén s
ama csontkiszögellések hiánya az állkapocs belső felszínén, melyeket
a mai állkapcson a nyelvet mozgató izomzat okoz tapadásával.
Ezekre való tekintettel elég alapot látok arra, hogy a két csontleletet
egy közös emberfajtára, a heidelbergi ősember (Homo
heidelbergensis) típusára vonatkoztassam, Egy két év előtt közzétett
dolgozatomban azt a véleményemet nyilvánítottam,67) hogy a
heidelbergi ősember a neandervölgyi típussal tartozik együvé, mint
annak valamivel durvább, kezdetlegesebb válfaja. Ma ezt a nézetet
nem vallom többé. A piltdowni koponya fejtetői részlete azt mutatja,
hogy itt merőben más típus van előttünk. A heidelberg-piltdowni
ősember, Európának ez az eddig ismert legrégibb őslakója, a
neandervölgyi típustól távol áll. Épen az nincs meg rajta, ami e
típusnak legszembeötlőbb bélyege: a szemek fölött kiemelkedő
haránteresz és a homloknak állatiasan hátradülő alakulása. A homlok
a piltdowni emberen simán emelkedik föl az orr tövéről s elég
domború is, habár messze marad a mai európai ember homlokának
alakjától s hasonlóképen egészen eltérő, még pedig a mostanihoz
inkább közeledő alakulású a nyakszirt is.
 Nézetem szerint a két csontlelet közös emberfajtára
vonatkoztatható: maradványa az eddig ismert legősibb európai
emberféleségnek. Időbelileg megelőzte talán néhány 100,000 évvel
a neandervölgyi embert, melynél bizonyos tekintetben, jelesen a
koponyatető és nyakszirt alakulatában magasabb, de más
tekintetben, nevezetesen az állkapocs idomában viszont alacsonyabb
típusú. Nem nagyon hihető, hogy a két fajta közt közvetetlen
származásbeli kapcsolat volna.
Embernek tekinthetjük-e még a piltdowni ősalakot, a maga
csimpánzszerű állkapcsával? Ha az emberfaj fogalmát a ma élő
emberi rasszok színvonalához mérjük, s e fogalomból kirekesztjük
mindazt, ami e szintáj alá esik, oly értelemben, hogy mint változat
sem fordul soha elő a mai emberi alak ingadozásai körében: akkor a
piltdown-heidelbergi ősalakot csakugyan nem lehet már egészen
határozottan a Homo sapiens keretébe illeszteni. A ma élő emberi
fajt megelőző, nagyjában azonban már a mai emberhez közel álló
alak volt az, valószínűleg már emberi pszichikai
alaptulajdonságokkal.
Az, hogy egyenesen ettől az ősembertől származik-e a mai napig
fennmaradt emberiség, miként azt Woodward hiszi, nem biztos. A
heidelbergi állkapocs fogai kissé gondolkodóba ejthetnek, mert a
miként hallottuk, azok a mai kezdetlegesebb rasszokénál bizonyos
tekintetben magasabb típust állítanak elénk, holott a mai emberi faj
közvetetlen őseitől elemibb fogképződést kellene várnunk. Így az a
lehetőség tolakszik elénk, hogy talán a heidelberg-piltdowni ember is
kihalt ága a harmadkori «Proanthropos»-nak s hogy a mai ember
egyenes leszármazottja egy eddig még nyomaiból sem ismert
harmadkori ősembernek.
Homo Az ember fajfejlődésének történetében a
Neandertalensis. következő állomás a híres neandertali
ember. Tekintsük elsőben is a legfontosabb
idetartozó leleteket.
 Ez az ősi, kihalt emberfajta a nevét az első lelet helyétől kapta.
1856-ban Düsseldorf és Elberfeld között, a kis Düssel folyó
völgyének, a Neandertalnak egy ma már meg nem levő, apró
barlangjában fedezték fel kőbánya feltárása alkalmával. Az Eifel-
hegység devoni mészkövébe vájt barlang, mely 25 méternyire feküdt
a völgy szintje fölött, mindössze csak 5 méter mély, 3·30 méter
széles és 2·60 méter magas volt. A barlang fenekét 1·5 méter magas
diluviumi kemény agyagréteg fedte, ebben találták a munkások 0·6
méter mélyen a csontmaradványokat. A csontváz fejjel a barlang
szájának feküdt a talajban. Mire a csontok szakértő ember kezébe
kerültek, a csontvázból már csak a következő részek voltak meg: a
koponyatető, a két combcsont, a két felkarcsont, az alkar egyes
csontjai, a medencecsont és jobb lapocka egy-egy töredéke, a jobb
kulcscsont és öt borda. Ezeket a csontokat a bonni Provinzial-
Museumban helyezték el; ott vannak ma is. Se állatcsontokat, se
kőeszközöket nem találtak velük, de kilenc év múlva, 1865-ben, 150
lépésnyire az első barlangtól egy hozzá egészen hasonló barlangban,
épen olyan agyagrétegben, a barlangi medve és hiéna meg a
gyapjas orrszarvú nyomaira akadtak, olyan faunáéra tehát, amely
valamelyik jegesedés hideg éghajlatára utal. A leletet először
Fuhlrott E. anthropologus írta le 1857-ben, de szélesebb körben csak
Schaaffhausen bonni tanár közlései révén vált ismertté, aki 1865-től
1888-ig több értekezést írt róla.
A neandervölgyi koponyatető nagy állathasonlóságánál fogva
csakhamar érdeklődést keltett mindenfelé. A francia és angol
tudósok (Huxley, Lyell) azonnal elfogadták Schaaffhausennek azt a
nézetét, hogy itt egy ma már kihalt ősi emberfajta sarjának a
csontjai kerültek napvilágra. De itt is bevált az a mondás, hogy
«nemo propheta in patria sua», mert Németországban az illetékes
körök e csontoknak nem nagy jelentőséget tulajdonítottak, aminek
különösen a nagyhírű Virchow Rudolf állásfoglalása (1872) volt az
oka. Virchow, aki mint anthropológus egyáltalában túlhajtotta a
kételkedést, elsőben is a lelet régi voltát vonta kétségbe. Még
súlyosabb volt az az ellenvetése, hogy a koponya sajátszerű alakja
kóros folyamatoknak, torzító köszvénynek (arthritis deformans), a
combcsont és orsócsont görbült idoma pedig angolkórnak (rachitis) a
következménye. Ennek folytán a német anthropológusok a
neandervölgyi koponyát hosszabb időn keresztül agyonhallgatták,
míg a franciák azonnal elfogadták biztos ténynek Schaaffhausen
nézetét, csakhogy a neandervölgyi fajt hibásan cannstatti rassznak
nevezték (Quatrefages és Hamy 1882), összekapcsolva ezt a
koponyát egy már régebben, 1700-ban Stuttgart mellett,
Cannstattban talált koponyával, mely pedig egészen más formájú és
alkalmasint nem is a diluviumból származik, hanem újabb keletű.
Valóban, amíg ez a lelet egymagában állott, egészen
meggyőzőnek abban az irányban, hogy élt volna valaha egy ilyen
emberfajta, nem is igen volt elfogadható. Mert lehetséges volt az az
ellenvetés, hogy itt talán csak egy rendes alkotású emberfajtának
torzképződésű kivételes példánya került elő. Hozzájárult még az a
körülmény is, hogy e leletnek geológiai viszonyairól, a «Feldhofner-
Grotte» fenékrétegeinek «stratigraphiá»-járól hiányoztak a pontos
adatok. A lelet jelentősége csak akkor jutott kellő megvilágításba,
mikor évtizedek multával sorjában kerültek elő a hasonló alakú,
biztosan diluviumi koponyák és csontvázak. Ezzel bizonyossá vált,
hogy nem szólhatunk itt különálló egyéni sajátságokról, hanem hogy
a neandervölgyi csontvázzal valóban egy külön kihalt emberfajta
sarja került először napfényre, amit különben élete vége felé maga
Virchow is elismert.
Ezt a felfogást mintegy betetőzték azok a kitünő vizsgálatok,
amelyeket Schwalbe Gusztáv68) strassburgi anatómus végzett 1901-
ben a neandervölgyi koponyán. Schwalbe újra kimutatta, amit már
Schaaffhausen is hangoztatott Virchow-val szemben, hogy a
koponyán nincs semmi kóros jellemvonás s egyúttal a legtisztább
megvilágításba helyezte a koponyának összes kraniológiai
tulajdonságait.
A neandervölgyi koponyának két legfeltünőbb sajátsága a
szemgödör feletti tájéknak hatalmas, taréjszerű kiemelkedése (torus
supraorbitalis), és az alacsony, keskeny, hátradülő homlok, melyet az
előbb említett taréjtól elég éles vízszintes barázda választ el.
Jellemző továbbá a nagyon alacsony fejtető, mely laposan esik le a
nyakszirtbe; ez ismét taréjszerű szögletben találkozik a majnem
vízszintes elhelyezésű tarkótájékkal. Mindez a koponyát feltünően
majomszerűvé minősíti. A fejtető magasságának, vagy helyesebben
alacsonyságának meghatározására Schwalbe felállította az
úgynevezett koponyatető-indexet (Kalottenindex), mely két vonal
hosszúságának százalékban kifejezett viszonyából áll, az egyik az
úgynevezett glabeliainion-vonal, mely a két szemgödör feletti
kiemelkedés közepét a nyakszirtcsont középső tövisével köti össze, a
másik pedig az ezen vonalra húzható függőleges vonalak közül a
leghosszabb. A vízszintes vonalat 100-nak véve s a függőlegest
hozzáviszonyítva, megkapjuk az előbb említett indexet, mely a mai
fajok közül még a legalsóbb rendűeken is legalább 52, míg a
neandervölgyin csak 40·4.
A koponya hosszú, hátul meglehetősen kiszélesedő, körülbelül
1400 cm3 űrtartalmú, tehát nem sokkal kisebb térfogatú a mai
hasonló nagyságú európai koponyáknál.
A többi csontot legpontosabban Klaatsch, boroszlói tanár
vizsgálta meg, ugyancsak 1901-ben.69) Vizsgálatainak az az
eredménye, hogy a csontváz többi részén is találhatók egyes
sajátszerűségek, melyek külön-külön előfordulnak ugyan elvétve a
mai emberen is, de sohasem együttesen. Ilyen például a
combcsontok feltünő görbülete (melyet Virchow annak idején
hibásan angolkórosnak minősített), a végtagcsontok durva alakja,
végrészeiknek feltünően zömök idoma, s különösen az orsócsont
erős görbültsége, mely ilyen fokban csak az emberszabású
majmokon található meg.
 4. ábra.
A neandervölgyi ember koponyája, a
hiányzó részek pótlásával, Klaatsch
nyomán.

5. ábra.
A la chapelle-aux-saints-i neandertipusú
koponya, a hiányzó részek kiegészítésével.
Boule nyomán.
 6. ábra.
A combe-capelle-i koponya (Homo Aurignacensis) koponyája,
Klaatsch nyomán.

A spy-i koponyák. Az 1886-os év hozta meg a döntő

fordulatot a neandervölgyi lelet megítélése
dolgában. Ebben az évben találták a két híres spy-i koponyát. A lelet
helye a Spy sur l’Orneau falu (Belgium, Namur tartomány) közelében
fekvő Bèche-aux-Roches-barlang. E barlang előtt lapos térség van;
itt találta a két csontvázat két liègei geológus, de Puydt M. és Lohest
N., Részletesen Fraipont J. és Lohest N. írta le.70) A két csontváz 2·5
méterre feküdt egymástól, igen kemény, sokféle diluviumi állat
csontjait tartalmazó brecciaszerű rétegben. Közvetetlenül felettük
sziklatömböket ástak ki, amiből Fraipont azt következtette, hogy ez a
két ősember a barlangja előtt pihenve, a hegyről lezuhanó
szikladarabok áldozata lett. S talán ezeknek a reájuk zuhant és őket
befedő szikladaraboknak is köszönhető, hogy csontjaik reánk
maradtak, mert különben a holttesteket széttépték s a csontokat
széthordták volna azok a hiénák, amelyeknek maradványait a
csontvázak körül nagy számban találták, más diluviumi állatok,
különösen a mammut, bolyhos rinocerosz és vadló csontjaival
együtt. Mások, mint például Breuil abbé71) a két csontváz
megmaradását abból magyarázzák, hogy a hozzátartozóik
eltemették, elföldelték őket. A lelet helyéről azonkívül tűzhelyek
nyomai s több száz Moustérien-típusú kőszerszám került elő; a
felettük levő rétegben a kőeszközök az Aurignacien-típust mutatták.
Mind a két csontváz férfié, az egyik idősebbé, a másik fiatalabbé;
mindkettő jellegzetesen mutatja a neandervölgyi faj sajátságait.
Koponyáikon épen olyan erős szemgödörfeletti taréjt látunk, mint a
neandervölgyi koponyán, mind a kettőnek a homloka hátraeső, a
fejteteje alacsony, a nyakszirtje rézsutos. Az I. számmal jelölt
koponyának különösen lapos a homloka, a II. számúé valamivel
domborúbb, de a különbség nem lényeges. Mind a két koponya
hosszú; az elsőnek a belső térfogatát is meg lehetett állapítani: 1233
cm3-nek bizonyult. A laposabb homlokú koponyának jórészben
megmaradt az arci része is s megvan az állkapcsa is, mely idomának
durvaságával, vaskos voltával s az állcsúcs hiányával a maueri
állkapocshoz közeledik. E koponya fogait Walkhoff72) vizsgálta meg
1903-ban. A koponyán kívül a test számos csontja is teljesen
megegyezik valamennyi sajátsága tekintetében a neandervölgyi
csontvázzal. Ily sajátságok a combcsontoknak erős, előre irányuló
görbülete, a combcsont és a sípcsont vaskos alakja s különösen e
csontok végrészeinek, az úgynevezett epifiziseknek vastag volta.
Krapinai lelet. Európaszerte nagy feltünést és érdeklődést
keltettek azok az ásatások, amelyeket Gorjanovic-
Kramberger K. zágrábi tanár végzett 1895-től 1905-ig Krapina
helység közelében.73) Itt folyik a kis Krapinicza-patak, mely valaha
sokkal hatalmasabb lehetett s melynek színtája régebben jóval
magasabban állott. E folyó felett 25 méterre a homokkőben kis odú
volt, melyet a Krapinicza moshatott ki valaha. Idők során teljesen
megtelt ez a sziklafülke, még pedig a fenekén még a patak által
bemosott iszappal s feljebb, nyolc méter magasságban, a barlang
tetejéről lemálló diluviumi homokkal, melyet Gorjanovic «eluvium»-
nak nevez.
Gorjanovic 10 év folyamán, a nyári hónapokban rendszeresen
ásatott e barlangban, s azt tökéletesen, eredeti fenekéig kiaknázta. E
kutatások igen bő eredményt szolgáltattak emberi és állati csontok
tekintetében egyaránt. Az állati csontmaradványok Rhinoceros
Merckii, barlangi medve és őstulok csontjaiból állanak, főképen tehát
a diluvium egyik melegebb, interglaciális időszakára utalnak.
Valamennyi állati csont összetördelt, felrepesztett, részben pörkölt
állapotban került elő, jeléül, hogy ételmaradékok: az ősember
lakomájának hulladékai, amit a kilenc rétegben egymás felett talált
tűzhelymaradványok is bizonyítanak. Ezek a barlangnak inkább a
középső részét foglalták el, míg a csontok oldalt voltak, amit úgy
lehet magyarázni, hogy a nomád ősember vándorlása közben
betérve a barlangba, a régibb tűzhelyek körül talált csontokat
egyszerűen a barlang széle felé dobta, hogy a barlang középső
részében újra tüzet rakhasson.
Az ásatások 500-nál több emberi csontdarabot hoztak napfényre,
ezek legalább is 10 egyénnek a részeit alkotják, még pedig
fiatalabbaknak és idősebbeknek vegyest. Valamennyi emberi csont is
összetördelt, fölrepesztett állapotban és az állatcsontokkal
összekeverve került elő; egy részükön a pörkölés nyomai is láthatók.
Hogy jutottak ide ezek az embercsontok? Gorjanović szerint alig
lehet a viszonyokat másképen megmagyarázni, mint úgy, hogy ezek
az emberi csontok is ételmaradékok: egy nagy kannibál-lakoma
nyomai. Talán ezért olyan kevés a csontok között a végtagcsont,
mert az őskori kannibáloknak is meglehetett az a szokásuk, amelyet
Klaatsch a mostani emberevő fajokról ír le, hogy a karokat, lábakat
nem fogyasztották el mindjárt, hanem füstölve magukkal vitték
vándorlásukban. A csontok mellett kőeszközöket is találtak. Ezek
azonban nem nagyon jellegzetesek, s ezért jellegük meghatározása
vitára adott alkalmat; nagyon durva alakúak és megmunkálásuk is
kezdetleges, emlékeztetnek az úgynevezett eolithokra, anyaguk
leginkább a Krapinica-patak hordalékköve. Obermaier őket késői
chellesi típusúaknak tartja, különös tekintettel a kísérő meleg
éghajlatbeli állatvilágra, Hoernes és Boule Moustérien-típusúaknak.
Egész koponya, vagy csak egész koponyatető is egy sincs a
csontmaradványok között, de a megmaradt koponyatöredékekből
mégis meg leletett állapítani, hogy a legtöbb, ha ugyan nem
mindegyik csontváz neandervölgyi típusú emberé volt. A
homlokcsont maradványain megvan a jellemző szemüregfeletti
eresz; a koponyatető lapos, a nyakszirttájékon fölismerhető a
jellemző harántléc s a nyakszirt szögletszerű megtörése. Igen
jellemzők az állkapcsok, melyekből kilenc maradt meg, egy részük
elég jó állapotban. Valamennyi világosan mutatja a neandervölgyi
rassz bélyegeit.
A krapinai ősember leginkább szintén hosszúfejű (dolichocephal)
volt, de már nem valamennyi; egyesek közelednek a szélesebb
koponyaidomhoz. A fogakon jellemző a zománc erős redőzöttsége,
amely az emberszabású majmok (orang, csimpánz), fogaira
emlékeztet, jellemző továbbá a zápfogak gyökereinek gyakori (50 %)
egybeolvadása egy hengeres oszlopszerű gyökérré, ami olyan feltünő
jelenség, hogy Adloff ezen az alapon a krapinai embert a neandertali
rassz egy külön varietásának vagy külön diluviumi rassznak akarja
minősíteni. Ezt azonban a legtöbb szerző nem fogadja el s a
foggyökerek sajátszerű alakulását nem rassz-bélyegnek, hanem
szükebb körre szorítkozó rendellenességnek fogja fel. Klaatsch a
csontok megvizsgálása alapján azt állítja,74) hogy nem valamennyi
tartozik neandervölgyi típusú emberhez, hanem hogy van közöttük
Aurignac-típusú is, amit azonban Gorjanović-Kramberger tagad.
A gibraltári A Gibraltár-szikla északi oldalán,
koponya. kőbánya készítésekor akadtak még 1866-
ban75) arra az érdekes koponyára, melyet
1900ban Macnamara és 1907-ben sokkal pontosabban az oxfordi
egyetem geológustanára, Sollas W. J.76) írt le. Jellemzően
neandervölgyi koponya, amit csak későn ismertek el, bár már 1882-
ben reámutatott erre két francia szerző, Quatrefages és Hamy. Itt is
megvan a jellemző szemüreg feletti eresz, habár kissé gyengébben
fejlődve, mint a neandervölgyi koponyán, amit talán az magyaráz
meg, hogy ez a koponya nőé lehetett. A koponyaüreg belső
térfogata 1260 cm3. Az állkapocs hiányzik, de viszont az arc többi
része majdnem egészen megvan; nagyfontosságú ez a koponya,
minthogy teljességében mutatja a neandervölgyi emberarcnak
típusát s ezzel kiegészíti a többi leletet. E típus meglepően állatias;
ilyenné teszik az óriási, kerek szemgödrök, amelyek aránylag távol
állanak egymástól, a rendkívül széles orrnyílás, a keskeny, hosszú,
majomszerű arc. A felső állcsontnak az orrnyílástól kifelé eső
bemélyedése (fossa canina) teljesen hiányzik; e helyen a csont
inkább kiemelkedik. A koponya talán a legfiatalabb a neandervölgyi
leletek között, vagyis a diluviumnak aránylag legkésőbbi szakából
való. Sera77) és Keith78) véleménye szerint a gibraltari koponya arci
része oly alacsonyrendű idomú, hogy a koponya nem sorozható a
neandervölgyi fajtához, hanem egy azt megelőző præneandertaloid
tipushoz.
Homo 1908-ban nevezetes csontlelettel
Mousteriensis. gazdagodott a történelemelőtti ember
anthropológiája. Hauser Ottó svájci
régiségkereskedő, aki azonban emellett maga is tudós a praehistoria
terén, saját költségén ásatásokat végzett Franciaországnak a
praehistoria tekintetében legklasszikusabb vidékén, a Vezère
völgyében, Dordogne départementban. Ez a vidék a leggazdagabb
lelőhelye a diluviumi embernek. Az ősember itt, ebben a
barlangokban bővelkedő völgyben valóságos koloniában tömörült
össze s a sok barlang mindegyike nagy számban tárja elénk az ő
kulturájának s részben csontvázának is a maradványait. A barlangok
egy része még kiaknázatlan, minthogy a lakosság most is lakásul
használja fel őket, egyszerűen falat építve a barlang nyílása elé.
Hauser itt végezte ásatásait, a Le Moustier plateau alatt, még
pedig nem is a barlangok egyikében, hanem egy még kiaknázatlan
«abri sous roche» helyén, vagyis egy előugró szikla alatti védett
helyen. 1908 március 7-én már 40 cm-nyire a felszín alatt számos
kőszerszám között embercsontokra akadt. Hauser erre azonnal
beszüntette az ásatásokat, a helyüket ismét beföldeltette s
gondoskodott arról, hogy az ásatás helyét senki se zavarja meg. Öt
hónappal később a német anthropológusok Frankfurtban üléseztek s
Hauser meghívást intézett a kongresszuson résztvevő tudósokhoz,
hogy keressék őt fel Le Moustierban s legyenek mint szakemberek
tanúi a csontváz teljes kiásásának. A kongresszuson résztvevők közül
nyolcan engedtek e meghivásnak, köztük Klaatsch, az ismert
boroszlói anthropológus is. Augusztus 10.-e és 12.-e között nagy
gonddal kiemelték a csontvázat a földből s elvitték Németországba,
ahol Klaatsch ragasztotta össze a csonttörmelékeket.79) A francia
tudós-világ az ő földjükön talált őskori csontváznak Németországba
való exportálását nagyon zokon vette; Hauser azonban jól járt, mert
a csontvázat a combe-capelle-i «Aurignac-típus»-belivel együtt
180,000 márkáért adta el a berlini Museum für Völkerkunde-nak,
ahol a két koponyát a nyilvános gyüjteményben helyezték el.80)

A csontváz körülbelül 16 éves fiúé,81) aki 1·45–1·50 méter

magas, tehát a mai középtermetnél valamivel alacsonyabb lehetett.
Az egész csontváz megvolt, de a kiásás közben a csontok egy része
porrá mállott s így a koponyán kívül csak a két combcsontot, az
egyik sípcsontot, az egyik felkarcsontot s az egyik orsócsontot tudták
összeállítani. E lelet abban a tekintetben nagy feltünést keltett, hogy
a holttest helyzete s egyéb körülmények, különösen a körülötte
gondosan elhelyezett kőeszközök azt mutatják, hogy ez az ősember,
aki típusos képviselője volt a neandervölgyi fajnak, temetésben
részesült.
A csontváz oldalt feküdt, az alvó ember helyzetében, jobb karja
fel volt húzva s könyökben behajlítva, úgy, hogy a könyöke az arca
alatt foglalt helyet, jobb keze pedig a nyakszirtjén feküdt; bal keze ki
volt nyujtva, lába felhúzva. Feje és jobb könyöke kőeszközökből
összerakott vánkosszerű emelvényen nyugodott. A holttest
kőeszközökkel volt körülrakva; összesen 70 darabot találtak a
környezetében. Különösen szép példány az a 17 cm hosszú szakóca,
mely egy kisebb kaparószerszám kíséretében a bal kéz közelében
hevert. Az eszközök Obermaier szerint nem chelles-i vagy acheul-i
típusúak, mint eleinte hitték, hanem már a korai Moustérien-
fokozathoz tartoznak. A csontváz mellett sok állatcsontot találtak, de
csak egyfélét: őstulok (Bos primigenius) csontjait, összetört és
részben pörkölt állapotban (halotti tor nyomai?). Kétségtelen tehát,
hogy ezt a fiatalembert hozzátartozói eltemették, melléje rakva a
legértékesebb holmit, ami birtokukban volt: durva kőeszközeiket. Ez
arra utal, hogy a neandervölgyi emberben megvolt már a
szeretetnek és kegyeletnek bizonyos foka, s talán igaza van
Klaatschnak (1908), aki ebből az eltemetésből s különösen a
kőeszközöknek a holttest mellé való helyezéséből azt következteti,
hogy az ősember hitt már a túlvilági életben, a lélek
halhatatlanságában.
A koponya és a csontváz jellemvonásai teljesen megegyeznek a
többi neandervölgyi csontlelet tulajdonságaival, s csak ismétlésekbe
kellene bocsátkoznom, ha e tulajdonságokat részletezni akarnám.
Megvan a fiatal kor ellenére is a jellemző szemgödörfeletti taréj s a
homlok és fejtető alacsonysága, habár nem olyan fokban, mint e
fajta teljesen kifejlődött példányain. Feltünő az igen nagyfokú
prognathia s az állkapocsnak durva, a maueri állcsontéhoz közeledő
alakja.
Homo Chapellensis. 1908 augusztus 3-ikán a La Chapelle-
aux-Saints falu területén (Corrèze
département) levő «La Bouffiâ» barlangban három francia abbé,
Bouyssonie J. és A. és Bardon L. ásatásaik közben egy őskori
csontvázra akadtak. A csontokat kiemelték a földből, ládába
csomagolták s elküldték Boule M. tanárnak Párizsba, aki rögtön
fölismerte, hogy egy újabb neandervölgyi lelettel gazdagodott a
tudomány. Boule az érdekes leletről részletes munkában82) számolt
be.
A lelet közelében körülbelül 1000 darab fiatalabb Moustérien-
tipusú kőeszközt, továbbá bolyhos rinocerosz, rénszarvas, ősbölény
és barlangi hiéna csontjait találták. Ez tehát valamivel későbbi lelet,
mint a le moustier-i; Boule szerint a harmadik interglaciális időszak
végéről, vagy az utolsó jegesedés idejéről való.
A csontváz körülbelül 50–55 éves, alacsony (160 cm magas) férfi
csontvázának bizonyult. A koponya feltünően nagy; csontjai felette
vastagok. A koponyatető teljesen megvan, az arc csontjai részben
hiányosak. A koponyatető varratai már részben elcsontosodtak;
ebből lehetett a koponya egykori tulajdonosának korát hozzávetőleg
megállapítani. A koponya űrtartalma nagy, valamivel meghaladja a
mostani átlagos értéket: 1626 cm3. A koponya dolichokephal, 208
mm hosszú, 156 mm széles, hossz-szélességi indexe 75 (a
mesokephalia határán van). Típusos neandervölgyi, sőt talán a
legkezdetlegesebb típusú valamennyi eddig kiásott neandervölgyi
koponya között. A szemgödrök felett hatalmas taréj emelkedik ki, a
homlok s a koponyatető lapos, alacsony. A szemgödrök tágak s
hasonlóan nagyon széles az orrüreg nyílása is; feltünő az orr hátának
magassága; ennek az ősembernek hatalmas sasorra lehetett, ami
jellemző emberi vonás. Megtaláljuk az állkapocsnak jellemző alakját
is: az állcsúcs hiányát, az állkapocs durva, vaskos idomát, a fogsorok
prognath helyzetét. Kiemelendő még az is, hogy a fogsorok íve a
zápfogak felé nem tér annyira széjjel, mint a mai emberen, hanem
az ív két szára csaknem párvonalasan halad hátra, ami kétségtelenül
korlátozhatta a la chapelle-i ősember nyelvének a mozgását.
Alkalmasint ezt az embert is eltemették; a csontváz ugyanis a csak
1–1·5 m. magas, 2·5 széles, 6 m. mély, lakásra nem alkalmas
barlang fenekének egy 1·45 m hosszú, 1 m széles sírgödörszerü
mélyedésében feküdt s a feje alá is kő volt helyezve.
La Ferrassie-i Le Bugue helység közelében 1909 őszén
csontlelet. Peyrony J. tanító a Vezère völgyében
(Dordogne) egy a néptől La Ferrassienak
nevezett barlangban találta e csontvázat, 3·5 m. mély rétegben. A
csontváz első nyomaira akadva, az ásatásokat nem folytatta, hanem
értesítette a leletről a szakférfiakat, akik közül többen a lelet
színhelyére siettek s így egész szakbizottság jelenlétében folytathatta
és fejezhette be a csontváz kiemelését. Jelen voltak Boule, Breuil,
Capitan, Cartailhac, Bouyssonie J. A csontváz mellett Moustérien-
típusú köveket találtak. Eltemetés nyomai nem voltak biztosan
megállapíthatók. Boule rövid ismertetést közölt róla a L’Anthropologie
című szakfolyóirat 1909.-i évfolyamában, amelyben kiemeli, hogy ez
is valódi neandervölgyi koponya, de részletesebb leírást még nem
közölt róla. A koponya neandervölgyi típusú voltát erősíti egy a
kiásásnál jelen volt másik szakember, Breuil abbé83) is. A csontváz
közelében, egy méterre tőle, 1910 októberben egy másik, idősebb
nőtől való csontvázat találtak, mely azonban úgy látszik nem
neandervölgyi-típusú.
Charente-i lelet. A legújabb hírek szerint Franciaországban
megint találtak, 1911 szept. 18-án egy
neandervölgyi csontvázat, még pedig ezúttal La Quinában, Charente
département-ban. A csontváz a szerencsés találó, Henry Martin
szerint négy és fél méter mélyen feküdt, a Voulton-folyócska régi
medrének homokos-agyagos rétegében, még pedig a legrégibb
Moustérien-típusú kőeszközök kíséretében.84) Hogy eltemették
volna, arra semmi nyom sem utal. A koponyán a neander-típus
jellemző sajátságai valamennyien megvannak: a szemgödörfeletti
eresz, a lapos fejtető és nyakszirt, a gyenge csecsnyulvány, a
hatalmas prognath állású fogzat, a jellemző pithekoid állkapocs.
Martin szerint ez a legalacsonyabb típusú valamennyi neander-
rasszbeli koponya közt. A koponya aránylag kicsiny, csontjai inkább
vékonyak, amiből női nemre lehet következtetni. Idoma
dolichokephal.
Neandervölgyi Az eddig említett emberi koponya- és
típusú állkapcsok. csontvázleleteken kívül több olyan
neandervölgyinek minősíthető leletet
ismerünk, amely csak állkapocsból áll. Annak, hogy miért találták
ezeket egyedül, a többi csont nélkül, több oka lehet. Elsősorban az,
hogy a koponya s a csontváz többi része a mérhetetlen hosszú idők
során elmállott, míg az állkapocs, mely a fogakkal együtt a koponya
legkeményebb, legellentállóbb része, ami a rágásnál való nagy
mechanikai szerepéből érthető, épen maradt. Másfelől pedig úgy is
magyarázhatók az ilyen esetek, hogy az állkapocs egykori
tulajdonosát vadállatok tépték szét, akár élő állapotban, akár már
csak a holttestét, s így jutott az alsó állkapocs mint különálló,
elhurcolt darab az utókor birtokába.
Legalább öt olyan állkapcsot ismerünk, amelyről határozottan
állíthatjuk, hogy neandervölgyi típusú emberé volt. Ilyen először is a
la naulette-i állkapocs, melyet már 1866-ban talált Dupont E.
Belgiumban, a Lesse balpartján, Dinant helység közelében, 4·2
méter mélyen, egy barlang fenéklerakodásában, mammut,
rinocerosz, rénszarvas stb. csontjaival együtt. Az állkapocs igen
alacsonyrendű típusú s ezért már annak idején nagy feltünést
keltett. Pruner-Bey (1866), a híres anthropológus, kijelentette, hogy
ez az első láncszem az embert a majommal összekötő sorozatban,
de Topinard,85) szintén kiváló francia tudós, pontosabban
megvizsgálva az állkapcsot, úgy nyilatkozott, hogy még sem annyira
állatias, mint Pruner Bey hitte. A la naulette-i állkapocs egészen
olyan, mint az eddig ismert neandervölgyi koponyák állkapcsa:
vaskos, állcsúcs nélküli.
1882-ben Maška Morvaországban, Stramberg mellett, a Sipka-
barlangban, határozott diluviumi rétegben, tűzhely nyomainak
közelében, 1·4 méter mélyen állkapocstöredéket fedezett fel. Az
állkapocsnak csak a középső része van meg a hozzátartozó fogakkal
együtt, de szerencsére épen ez az a tájéka az állkapocsnak, amely a
neandervölgyi típusra oly nagyon jellemző. E töredéken a többi
neandervölgyi koponya állcsontjának sajátságai láthatók; különösen
feltünő az állcsúcs hiánya.
Ide sorolandó a malarnaud-i állkapocs is, melyet Montseron
mellett, Franciaország Ariège département-jában, barlangi medve
csontjaival együtt találtak 1888-ban egy barlangban, öt méter
mélyen, sztalagmitek alatt; leírta Filhol H. 1889-ben. Ide tartozik az
az állkapocs is, melyet Petit-Puymoyenben (Charente) ásott ki 1906-
ban Favraud A. diluviumi brecciából, palaeolithokkal és rénszarvas-
csontokkal együtt; leírta Gaudry A. 1907-ben. S végül ide sorolandó
az Ochosnál, Morvaországban talált és Rzehak A.-tól 1906-ban
leírt86) állkapocstöredék is, mely Kramberger szerint a
legkezdetlegesebb valamennyi neandervölgyi típusú állkapocs között,
nem számítva természetesen a heidelbergi ősember állkapcsát.
A neandervölgyi Megismertük a neandervölgyi emberre
ember jellemzése. vonatkoztatható eddigi leleteket.
Igyekezzünk ezek alapján összefüggő képét
adni.
Középnél valamivel alacsonyabb, körülbelül 155–160 cm magas,
aránylag rövid lábú és karú, vaskosfejű, rendkívül izmos, zömök
egyén lehetett ez az ősember: a nyers erő képe. Arcát és fejét mai
fogalmaink szerint igen durvának, állatiasnak, csúnyának kell
képzelnünk. A szeme felett hatalmas taréjként emelkedett ki a két
torus supraorbitalis, amelyek a középen összefüggtek egymással s
amelyeknek hatását talán még növelte a rajtuk levő bozontos
szemöldök. E taréj elég élesen határolódott el a nagyon rézsutosan
hátraeső homlok felé, mely alacsony fejtetőbe folytatódott. A mai
ember értelmes arckifejezését első sorban a szép, domború,
egyenesen felemelkedő homlok adja meg; ezzel szemben a
neandervölgyi ősemberen a homlokból lapossága s az előtte levő
taréj miatt előlről alig lehetett valamit látni. Maga a koponya
határozottan hosszú (dolichokephal) volt. A koponyatető profilja
nanyon laposan ment át a nyakszirttájékba, melyet éles harántléc
(torus occipitalis) választott el a vele szögletben találkozó alsó
nyakszirtrésztől.
Az arc a fej agyvelői részéhez képest hatalmasan fejlődött s
keskeny, hosszukás volt; a nagy, kerek szemgödrök feltünően nagy,
előálló szemekre, s a koponyának széles, majdnem kerek orrnyílása
és kiálló orrcsontja széles és erősen kiszögellő orra enged
következtetni. A két szem közötti távolság is nagyobb volt a mainál.
A szájnak és környékének megfelelő koponyarész a hatalmas
fogakkal együtt erősen előreállott (prognathia), az orr és száj közti
távolság feltünően nagy volt. Egyik igen jellemző része a
neandervölgyi koponyának az állkapcsa. Ez durva idomú, zömök volt,
különösen oldalsó részében, melynek szélességéből a rágóizmoknak
igen erős fejlettségére következtethetünk. Az állcsúcs
legömbölyödöttsége, rézsutos hátrahajlása növelte az arcnak
majomszerű kifejezését. A fül mögött levő kiemelkedő csontrész
(processus mastoideus), melyen a fej egyenes tartását biztosító izom
(musculus sternocleidomastoideus) tapad, a mostani emberéhez
képest gyengén volt kifejlődve, akár csak a majmon.
Végtagcsontjai durvák, vaskosak s megvastagodott végrészükben
feltünően zömökek voltak. A karoknak kissé más lehetett a tartásuk,
mint ma, amit a felkarcsont felső részének erősebb csavarodása
(torsio) bizonyít, vagyis azon körülmény, hogy a felkarcsont feje
hátrább fordult, mint a mai emberen. Jellemző az orsócsont erős
görbültsége, mely viselkedésével az emberszabású majmok hasonló
csontjára emlékeztet. Medencéje magas és keskeny volt. A
combcsonton az előre domború görbület érdemel különösen
említést, továbbá a rendkívül vastag alsó vég, mely nem fokozatos
megvastagodással, hanem hirtelen képződik ki a combcsont
hengeralakú középdarabjából. A sípcsontra vonatkozólag kiemeljük,
hogy felső felszíne nem állott vízszintesen, mint a mai emberen,
hanem kissé hátrafelé fordult (retroversio). Ebből Fraipont, a spy-i
koponyák leírója, nézetem szerint nem alaptalanul azt következtette,
hogy a neandervölgyi ősember térde sohasem volt egészen
kinyujtva, s ha ez igaz, akkor azt kell fölvennünk, hogy a
gerincoszlopa se lehetett olyan egyenes, mint a mai emberé, mert
behajlított térdek mellett a törzsök egyensúlya csak kissé
előrehajlított gerincoszloppal tartható fenn. Manouvrier [1893] és
Michel R. [1904] tagadja a térd behajlított helyzetét). Fraipont e
felfogásával megegyezik az, hogy a neandervölgyi ember
combcsontjának hátulsó felszínén gyengén van kifejlődve az a léc
(linea aspera), melyhez a térdet kiegyenesítő izmok tapadnak.
Fraipont nézetéhez hozzácsatlakozott Boule is (1909) a la chapelle-
aux-saints-i ember sípcsontjának vizsgálata alapján. Hogy a
neandervölgyi ősember az ő vaskos, zömök, aránylag rövid lábakon
nyugvó törzsökét állandóan kissé előre hajlítva tartotta, azt Boule
szerint a csigolyák viselkedéséből s a koponya «öreglik»-jánek a
helyzetéből is lehet következtetni.
A neandervölgyi ember agyveleje a mostani átlaggal kb. egyenlő
súlyú, de alkotásában a mostani típusnál alacsonyabbrendü volt.
Primitiv vonás az agyvelején a homlokkarélynak taréjszarü
megkeskenyedése elől («rostrum frontale»), a homlokkarélynak
kisebb aránya a féltekék egész tömegéhez képest (mai ember
43·3%, neandervölgyi ember 37·75%, emberszabású majmok átlag
32·2%), az agytekervények egyszerűbb elrendeződése és lefutása, a
kisagyvelő «féreg»-ének szabadon fekvése a két oldalkarély közt,
stb. Az agyvelő alkotásának e viszonyait a koponyaüreg öntvényén
lehetett megállapítani; a legpontosabb ezirányú vizsgálatot a la
chapelle-aux-saints-i koponyán végezték Boule és Anthony.
Egyebet a testi tulajdonságairól nem mondhatunk; azt, hogy a
bőre világos volt-e, vagy sötét, mint Luschan hiszi,87) hogy szőrös
volt-e, vagy csupasz, nem tudjuk.
Az eddig talált csontmaradványok lelőhelyéből azt
következtethetjük, hogy a neandervölgyi ember csaknem egész
Európában el volt terjedve. Eddig Spanyolországban,
Franciaországban, Belgiumban, Morvaországban és Horvátországban
állapították meg biztosan a jelenlétét. Ha Morvaországot összekötjük
Horvátországgal, a vonal Magyarországot is érinti; e szerint
valószínűnek mondhatjuk, hogy a neandervölgyi ősember a mi
hazánkban is élt, s így azt a reményt táplálhatjuk, hogy valaha talán
nálunk is a nyomára akadnak. Európán kívül a neandervölgyi
embernek eddig sehol sem találták csontmaradványait; az igaz, hogy
földrészünkön, Észak- és Délamerikán meg Egyiptomon kívül eddig
még nagyon keveset kutatták az ősember nyomait. Azok a
koponyák, amiket eddig Észak- és Dél-Amerikában ástak ki a régibb
geológiai rétegekből (calaveras-i, trenton-i, larsing-i és florida-i
csontleletek), mind többé-kevésbé a mostani típust mutatják s
leginkább a mai észak-amerikai indiánus koponyájához hasonlítanak.
 A neandertali emberre jellemző tulajdonságok, a mai emberi
típust véve az összehasonlítás mértékéül, nemcsak alacsonyrendű,
állatias vonások, hanem speciálisan a majom típusához közeledő
bélyegek. Még közelebbről vizsgálva a dolgot, ezek a jellemvonások
az emberszabású majmok közül leginkább az afrikaiak: a gorilla és
csimpánz típusához mutatnak némi közeledést. Igaz ugyan, hogy
egyikük-másikuk előfordul néha varietásként a mai emberen is, de
ebben az állandó, jellemző kombinációban egy egyénen sohasem, s
ezen fordul meg a dolog. Brancanak (1901), Raubernak (1906),
Kollmannnak (1906), Stolyhwonak (1908), Wasmannnak (1910) és
még több más szerzőnek az a nézete, hogy ma is találkozhatunk
hébe-korba még Európában is «neandervölgyi ember»-rel, nem
állhat meg; e tudósok egyike se tudott még bemutatni minden
ízében neandervölgyi típusú egyént, sőt még ilyen koponyát sem.
Bizonyos, hogy a mostani népfajok közül ehhez az ősemberhez még
legközelebb az ausztráliai őslakó áll, amit már Huxley kiemelt,88) de
az is bizonyos, hogy a hasonlatosság közöttük csak egyben-másban
van meg, s nem lehet szó arról, hogy ugyanaz a fajta áll előttünk.
Ezt bebizonyította nagyon pontos kraniológiai vizsgálataival
Klaatsch,89) az ausztráliai őslakók egyik legalaposabb ismerője. Az
ausztráliai őslakó magas termetű, aránylag hosszú, karcsú
végtagokkal bíró ember, míg a neandervölgyi rövid végtagú,
alacsony, zömök ember volt; a fej és arc alakulásában is nagy a
különbség közöttük. Több tekintetben hasonlítanak a
neandertípushoz a mai sarkvidéki mongoloid rasszok (eszkimók,
lappok), de koponyájuknak és arcuknak bizonyos tulajdonságaiban
viszont lényegesen eltérnek e típustól.
Külön species, vagy Kétségtelen, hogy a neandervölgyi
csak alacsonyrendű ember nagyon alacsonyrendű, még a most
rassz? élő legelemibb emberfajtáknál is
kezdetlegesebb lény volt, mely más fajokkal
össze nem keveredve, minden egyes tagjában megtartotta jellemző
ősi tulajdonságait. A vitás kérdés az, hogy kihalt elemi rasszként
még a mai Homo sapiens névvel jelölt fajhoz sorozzuk-e, vagy pedig