Get ebook downloads in full at ebookmeta.

com

Eloquent JavaScript 3rd Edition A Modern

Introduction to Programming Marijn Haverbeke

https://ebookmeta.com/product/eloquent-javascript-3rd-
edition-a-modern-introduction-to-programming-marijn-
haverbeke/

OR CLICK BUTTON

DOWNLOAD NOW

Explore and download more ebook at https://ebookmeta.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Introduction to JavaScript Programming The 'Nothing but a

Browser' Approach, 1st edition Eric S. Roberts

https://ebookmeta.com/product/introduction-to-javascript-programming-
the-nothing-but-a-browser-approach-1st-edition-eric-s-roberts/

ebookmeta.com

Introduction to Programming with Java: A Problem Solving

Approach 3rd Edition John Dean

https://ebookmeta.com/product/introduction-to-programming-with-java-a-
problem-solving-approach-3rd-edition-john-dean/

ebookmeta.com

Introduction to Modern Climate Change 3rd Edition Andrew

E. Dessler

https://ebookmeta.com/product/introduction-to-modern-climate-
change-3rd-edition-andrew-e-dessler/

ebookmeta.com

Darkside June 2023 52nd Edition Darkside

https://ebookmeta.com/product/darkside-june-2023-52nd-edition-
darkside/

ebookmeta.com
Worldwide Views on Police Discretion A Scoping Review
Regarding Police Decision Making 1st Edition Yinthe Feys

https://ebookmeta.com/product/worldwide-views-on-police-discretion-a-
scoping-review-regarding-police-decision-making-1st-edition-yinthe-
feys-2/
ebookmeta.com

Ethical Decision Making in Clinical Neuropsychology 2nd

Edition Shane S. Bush

https://ebookmeta.com/product/ethical-decision-making-in-clinical-
neuropsychology-2nd-edition-shane-s-bush/

ebookmeta.com

Kangaroo Squadron 1st Edition Bruce Gamble

https://ebookmeta.com/product/kangaroo-squadron-1st-edition-bruce-
gamble/

ebookmeta.com

Second Language Prosody and Computer Modeling Routledge

Studies in Applied Linguistics 1st Edition Okim Kang

https://ebookmeta.com/product/second-language-prosody-and-computer-
modeling-routledge-studies-in-applied-linguistics-1st-edition-okim-
kang/
ebookmeta.com

Colton (The Boys of Brooke Hollow Academy #2) 1st Edition

Charlie Jules

https://ebookmeta.com/product/colton-the-boys-of-brooke-hollow-
academy-2-1st-edition-charlie-jules/

ebookmeta.com
Computing for Data Analysis: Theory and Practices 1st
Edition Sanjay Chakraborty

https://ebookmeta.com/product/computing-for-data-analysis-theory-and-
practices-1st-edition-sanjay-chakraborty/

ebookmeta.com
 PRAISE FOR THE FIRST AND SECOND
EDITIONS OF ELOQUENT JAVASCRIPT

“Provides some of the best explanations of programming concepts that

I’ve ever read.”
—SANDRA HENRY-STOCKER, IT WORLD

“If you choose to start your JavaScript journey with this book, it can
quickly teach you a lot of technical information and also programming
wisdom.”
—MICHAEL J. ROSS, WEB DEVELOPER AND SLASHDOT CONTRIBUTOR

“I became a better architect, author, mentor and developer because of

this book. It deserves to share shelf space with Flannagan and
Crockford.”
—ANGUS CROLL, TWITTER DEVELOPER

“The best introduction into any programming language and

programming overall. Period.”
—JAN LEHNARDT, CO-CREATOR OF HOODIE AND ORGANIZER OF JSCONF
EU

“This is the book I give out when people ask me how to learn proper
JavaScript.”
—CHRIS WILLIAMS, ORGANIZER OF JSCONF US

“One of the best JavaScript books I’ve read.”

—REY BANGO, JQUERY TEAM MEMBER AND CLIENT-WEB COMMUNITY
PROGRAM MANAGER AT MICROSOFT

“A really good guide to JavaScript; but even more than that, this book is
a great guide to programming.”
—BEN NADEL, CHIEF SOFTWARE ENGINEER AT EPICENTER
CONSULTING

“A good book, suitable for those without experience in JavaScript and

even those without programming experience.”
—NICHOLAS ZAKAS, AUTHOR OF HIGH PERFORMANCE JAVA SCRIPT AND
THE PRINCIPLES OF OBJECT-ORIENTED JAVA SCRIPT

“If you’re new to JavaScript, the first thing I’d recommend you do is
visit Eloquent JavaScript and check out Marijn Haverbeke’s introduction
to the language.”
—CNET UK
 ELOQUENT JAVASCRIPT
A Modern Introduction to Programming

by Marijn Haverbeke

San Francisco
ELOQUENT JAVASCRIPT, 3RD EDITION. Copyright © 2019 by Marijn
Haverbeke.

All rights reserved. No part of this work may be reproduced or transmitted in any
form or by any means, electronic or mechanical, including photocopying, recording, or
by any information storage or retrieval system, without the prior written permission of
the copyright owner and the publisher.

ISBN-10: 1-59327-950-7
ISBN-13: 978-1-59327-950-9

Publisher: William Pollock

Production Editor: Riley Hoffman
Cover Illustration: Madalina Tantareanu
Interior Design: Octopod Studios
Developmental Editor: Corbin Collins
Technical Reviewer: Angus Croll
Copyeditor: Kim Wimpsett
Compositor: Riley Hoffman
Proofreader: James M. Fraleigh

Chapter illustrations by Madalina Tantareanu. Pixel art in Chapters 7 and 16 by

Antonio Perdomo Pastor. Regular expression diagrams in Chapter 9 generated with
Regexper by Jeff Avallone (http://regexper.com/). Village photograph in Chapter 11 by
Fabrice Creuzot. Game concept for Chapter 15 by Thomas Palef (http://lessmilk.com/).

For information on distribution, translations, or bulk sales, please contact No Starch

Press, Inc. directly:

No Starch Press, Inc.

245 8th Street, San Francisco, CA 94103
phone: 1.415.863.9900; info@nostarch.com
www.nostarch.com

The Library of Congress has catalogued the first edition as follows:

Haverbeke, Marijn.
Eloquent JavaScript: a modern introduction to programming / by Marijn
Haverbeke.
p. cm.
Includes index.
ISBN-13: 978-1-59327-282-1
 ISBN-10: 1-59327-282-0
1. JavaScript (Computer program language) I. Title.
QA76.73.J39H38 2009
005.13'3--dc22
2010032246
No Starch Press and the No Starch Press logo are registered trademarks of No Starch
Press, Inc. Other product and company names mentioned herein may be the
trademarks of their respective owners. Rather than use a trademark symbol with every
occurrence of a trademarked name, we are using the names only in an editorial fashion
and to the benefit of the trademark owner, with no intention of infringement of the
trademark.

The information in this book is distributed on an “As Is” basis, without warranty.
While every precaution has been taken in the preparation of this work, neither the
author nor No Starch Press, Inc. shall have any liability to any person or entity with
respect to any loss or damage caused or alleged to be caused directly or indirectly by
the information contained in it.
 BRIEF CONTENTS
Introduction

PART I: LANGUAGE

Chapter 1: Values, Types, and Operators

Chapter 2: Program Structure
Chapter 3: Functions
Chapter 4: Data Structures: Objects and Arrays
Chapter 5: Higher-Order Functions
Chapter 6: The Secret Life of Objects
Chapter 7: Project: A Robot
Chapter 8: Bugs and Errors
Chapter 9: Regular Expressions
Chapter 10: Modules
Chapter 11: Asynchronous Programming
Chapter 12: Project: A Programming Language

PART II: BROWSER

Chapter 13: JavaScript and the Browser

Chapter 14: The Document Object Model
Chapter 15: Handling Events
Chapter 16: Project: A Platform Game
Chapter 17: Drawing on Canvas
Chapter 18: HTTP and Forms
Chapter 19: Project: A Pixel Art Editor

PART III: NODE

Chapter 20: Node.js
Chapter 21: Project: Skill-Sharing Website
Chapter 22: JavaScript and Performance
Exercise Hints
Index
 CONTENTS IN DETAIL
INTRODUCTION

On Programming
Why Language Matters
What Is JavaScript?
Code, and What to Do with It
Overview of This Book
Typographic Conventions

PART I: LANGUAGE

1
VALUES, TYPES, AND OPERATORS
Values
Numbers
Arithmetic
Special Numbers
Strings
Unary Operators
Boolean Values
Comparison
Logical Operators
Empty Values
Automatic Type Conversion
Short-Circuiting of Logical Operators
Summary
2
PROGRAM STRUCTURE
Expressions and Statements
Bindings
Binding Names
The Environment
Functions
The console.log Function
Return Values
Control Flow
Conditional Execution
while and do Loops
Indenting Code
for Loops
Breaking Out of a Loop
Updating Bindings Succinctly
Dispatching on a Value with switch
Capitalization
Comments
Summary
Exercises
Looping a Triangle
FizzBuzz
Chessboard

3
FUNCTIONS
Defining a Function
Bindings and Scopes
Nested Scope
Functions as Values
Declaration Notation
Arrow Functions
The Call Stack
Optional Arguments
Closure
Recursion
Growing Functions
Functions and Side Effects
Summary
Exercises
Minimum
Recursion
Bean Counting

4
DATA STRUCTURES: OBJECTS AND ARRAYS
The Weresquirrel
Data Sets
Properties
Methods
Objects
Mutability
The Lycanthrope’s Log
Computing Correlation
Array Loops
The Final Analysis
Further Arrayology
Strings and Their Properties
Rest Parameters
The Math Object
Destructuring
JSON
Summary
Exercises
The Sum of a Range
Reversing an Array
A List
Deep Comparison

5
HIGHER-ORDER FUNCTIONS
Abstraction
Abstracting Repetition
Higher-Order Functions
Script Data Set
Filtering Arrays
Transforming with map
Summarizing with reduce
Composability
Strings and Character Codes
Recognizing Text
Summary
Exercises
Flattening
Your Own Loop
Everything
Dominant Writing Direction

6
THE SECRET LIFE OF OBJECTS
Encapsulation
Methods
Prototypes
Classes
Class Notation
Overriding Derived Properties
Maps
Polymorphism
Symbols
The Iterator Interface
Getters, Setters, and Statics
Inheritance
The instanceof Operator
Summary
Exercises
A Vector Type
Groups
Iterable Groups
Borrowing a Method

7
PROJECT: A ROBOT
Meadowfield
The Task
Persistent Data
Simulation
The Mail Truck’s Route
Pathfinding
Exercises
Measuring a Robot
Robot Efficiency
Persistent Group

8
BUGS AND ERRORS
Language
Strict Mode
Types
Testing
Debugging
Error Propagation
Exceptions
Cleaning Up After Exceptions
Selective Catching
Assertions
Summary
Exercises
Retry
The Locked Box

9
REGULAR EXPRESSIONS
Creating a Regular Expression
Testing for Matches
Sets of Characters
Repeating Parts of a Pattern
Grouping Subexpressions
Matches and Groups
The Date Class
Word and String Boundaries
Choice Patterns
The Mechanics of Matching
Backtracking
The replace Method
Greed
Dynamically Creating RegExp Objects
The search Method
The lastIndex Property
 Looping Over Matches
Parsing an INI File
International Characters
Summary
Exercises
Regexp Golf
Quoting Style
Numbers Again

10
MODULES
Modules as Building Blocks
Packages
Improvised Modules
Evaluating Data as Code
CommonJS
ECMAScript Modules
Building and Bundling
Module Design
Summary
Exercises
A Modular Robot
Roads Module
Circular Dependencies

11
ASYNCHRONOUS PROGRAMMING
Asynchronicity
Crow Tech
Callbacks
Promises
Failure
Other documents randomly have
different content
 – Leány vagyok – felelte Franciska.
– Persze, szép, fiatal, lelkes leány, önfeláldozásra kész. Mondja,
igazán fiatal?
– Huszonkét éves vagyok már.
– Oh be szeretném látni, nem emelné fel az álarcát egy
pillanatra?
– Hercegem, kegyed megfeledkezik az uralkodókról.
– Milyen szigorú. De ha úgy kívánja, elmondom leckémet is
szívesen. Szóval a császárt ismeri? Ferenc császár únja az egész
dolgot, ő jobb szeretne a Glacin sétálni, kanáriját etetni, vagy virágait
ápolni. Az orosz cárné ül mellette. Ma nagyon szép, illik neki a fehér
ruha, olyan mint egy fiatal leány, mint egy szomorú, magános virág,
a cár elhanyagolja, gyermeke nincs, sokat sír és Czartoryski Ádám
herceget szereti, ki tőle remél segítséget Lengyelország
szabadságának ügyében. Szegény Czartoryski, szegény Erzsébet.
Mert remélem tudja, hogy a cár úgyis engedni fog és Metternich
győz? Ha ezt most hallaná Sándor, biztosan megvonná tőlem
barátságát, de azért, higyje el, így lesz. Nekem is sok mindent ígér a
cár, de végül is…
– Ön is szeretne kapni valamit? – kérdezte érdeklődve Franciska.
– Természetesen, mindnyájan csak azért jöttünk a
kongresszusra, mert reméljük, hogy nyerhetünk, vagy félünk, hogy
elvesztünk valamit. Sajnos, nekem szomorúan állnak az ügyeim, de
beszéljünk másról, Mademoiselle. Mária Ludovika császárnét sem
ismeri?
– Ő a lila ruhás, úgy-e?
– Igen, Ferenc császár mellett, a sok-sok ibolyával, lássa, milyen
boldogan mosolyog, pedig fáradt és álmos már. Szereti a szép
ünnepélyeket, a virágokat, a zenét. Mögötte áll a porosz király és
Zichy grófnét keresi a tömegben; mihelyt Ferenc császár távozik, két
perc mulva már a szép Juliával fog táncolni. Fogadjunk. Akar
fogadni?
– Hogy fogadnék? Ön bizonyosan jobban tudja.
– Persze, hisz csak azért ajánlottam, mert ürügyet kerestem,
hogy megszoríthassam a kezét.
Franciska erre ki akarta húzni karját a Beauharnais karjából, de
az észrevette és hirtelen erősebben szorította magához:
– Haragszik? Oh ne haragudjék, egy álarcos bálon mindent
szabad.
– Ki az a kövér, a porosz király mellett? – kérdezte Franciska,
hogy meneküljön a beszélgetés kényes fordulata elől.
– Württemberg uralkodója. Úgy-e szörnyen vastag? Ki kell
vágatnia az asztalt, mely mellett ül és senki sem fér el vele egy
kocsiban. Aki Ludovika császárné mögött áll, a kis sápadt, sasorrú,
hirtelenszőke hajú, az VI. Frigyes, a dán király. Miksával beszélget, a
bajor királlyal, aki… azt akarta mondani Eugén, hogy „az apósom“,
de közben meggondolta. Ez a titokzatos idegen bizonyosan nem
tudja, hogy ő nős, és az ilyesmi nem tetszik a fiatal lányoknak.
– Aki? – kérdezte Franciska.
– Aki szintén Napoleon híve volt.
– Milyen furcsa az élet – mondta Franciska.
– Furcsa, de néha szép is. Úgy-e szép? Most például. Mondja,
hogy kegyednek is szép egy kicsit.
– Nagyon szép.
– Köszönöm. Na most táncoljunk.
– Azt akarja tudni, hogy milyen karcsú vagyok? – kérdezte
ingerkedve a leány.
 – Milyen gonosz. Azért bevallom, arra is kíváncsi volnék, nagyon
irígy jószág egy ilyen dominó, eltakar mindent és…
– Térjünk vissza az uralkodókhoz.
– Már kifogytunk belőlük, de más nagyokkal szolgálhatok, ha
parancsolja. Az egész színes tömegben azt hiszem nincs senki, aki
valami címet ne viselne neve előtt.
– Talán mégis van – nevetett Franciska.
– Előfordulhat esetleg, de az bizonyosan titokban tartja. Nézze,
nézze, ott a sarokban áll Metternich, lord Castlereagh és Talleyrand.
Talleyrand francia hazám képviselője, nem sok keresni valója van itt,
mint olyannak, de ő mindig saját személyi hasznát hajhássza
elsősorban és az élő hatalom fényében melegszik. Most XVIII.
Lajosért lelkesedik, de volt a Napoleon híve is, az azonban átlátott a
szitán, azt mondta rá, hogy közönséges gazember selyem
harisnyában. Azt hiszem igaza volt.
– Milyen csúnyák az emberek – mondta Franciska.
– De szépek is, kivált a nők és az a fő. Megjegyzem, Talleyrand
igazán csúnya; ravasz, ellenszenves az arca, és épen úgy biceg,
akár csak az ördög maga. Azt azonban igazán szeretném tudni,
miről beszélnek a politika nagyjai? Vajjon Nápoly, Lengyelország,
vagy Svédország sorsát döntik-e el? Látja gyermekem, ez a terem a
mulatság színes kertje, mindenki az élvezetet hajhássza és néhány
lépésnyire az örvendő tömegtől, élénken, komolyan tárgyalnak
súlyos politikai kérdésekről. A világon mindenütt ellenséges lábon
állnak egymással a mulatság és a diplomácia. Bécsben most
kézenfogva járnak. Metternich házasította össze őket. De most már
igazán jöjjön táncolni, Mademoiselle.
– Mindjárt. Nézze herceg, az udvar távozik, azt még látni
szeretném.
Amint Ferenc császár és a felséges asszonyok elhagyták a
tánctermet, valcert kezdett játszani a zenekar és Eugén most már
kérdés nélkül fogta át Franciska derekát.
 – Most már jönnie kell. És tudja, úgy-e Mademoiselle, hogy ma
éjjel egyetlen pillanatra sem távozom oldala mellől? Úgy várom
türelmesen, míg végre megláthatom arcát és haját.
A keringő forgataga elragadta őket, Franciska szinte szédült,
színesen suhantak el mellettük a párok, volt itt, a beduintól az oláh
legényig, mindenféle nemzeti viselet. Tarka dominók selyme
suhogott, denevérek libegtették szárnyaikat, fesztelenül
mosolyogtak, összebonyolódtak, álruhában járt-kelt itt mindenki és
néhány órára kibékült, egymáshoz simult a társadalom az álarcok
mögött. Egy pillanatra Jósikát is látta Franciska, fekete selyem
frakkban, álarc nélkül, de Hardeneggel nem találkozott többé,
elvesztette szem elől.
– Mutassa meg az arcát – könyörgött mindig újra Beauharnais.
– Miért olyan kíváncsi?
– Mert tudom, hogy idegen itt, mert tudom, hogy nem látom meg
többé soha.
– Jobb is – mondta Franciska. – Igy érdeklem; ha látna, biztosan
vége lenne a varázsnak.
– Nem hiszem – felelte hévvel a szép francia. – Valami egész
különös van a lényében, a szavaiban, a mosolyában és a szeme
olyan szép lehet, ha szemöldöke is látszik, meg a homloka. Úgy-e
nagyon sokan szeretik kegyedet?
– Nem tudom, tettel még nem bizonyította senki sem és a szó
olyan keveset jelent.
– Én meg vagyok győződve róla, hogy gyönyörű, nem tudom
milyen, de álmodni fogok róla sokáig és azt hiszem, így van vele
mindenki, akivel egyetlen szót váltott, aki mozogni látta, vagy nevetni
hallotta.
Franciska arca égett, de vállatvonva könnyedén válaszolt:
– Az ilyesmi hirtelen jön, herceg, és hamar múlik.
 – Lehet, de különös és csudálatos. Akár cseveg, akár táncol,
akár nevet, mindegy, mondhat, amit akar, tehet, amit akar, nem az
nagyszerű, amit mond és tesz, hanem ahogy mondja és teszi. Más
mint akiket ismerek, frissebb, idegen, ismeretlen, sohasem látott,
nem remélt. Mit mondjak még? Higyjen nekem, nekem hihet, én
ismerem a nagy világot, ismerem a nőket, láttam a legszebbeket és
egyik sem bűvölt el úgy, mint kegyed most, a fekete álarc mögött,
csúnya, nagy, irígy dominójában.
– Herceg, ön tréfál velem… – mondotta Franciska majdnem
haragosan.
– Nem tréfálok, vagy jó, higyje, hogy tréfálok, jobb is talán, ha
öntudatlan marad, ha nem ismeri személye varázsát, mert addig
gyönyörködhetnek benne mások igazán. Jöjjön, Mademoiselle,
együnk és igyunk valamit és ne irígyelje tőlem a mai éjszakát.
– Nem irígylem herceg, szívesen maradok önnel, ha úgy akarja,
de meséljen nekem Napoleonról.
– Napoleonról? – a herceg csudálkozva állt meg a
narancsfasorban.
– Róla, róla. Ön ismerte és szerette őt, én szeretem, de sajnos,
nem ismerem.
– Tudja, Mademoiselle, hogy az ő neve kicsit ellenségesen
hangzik itt, ma este?
– De mikor engem ő érdekel legjobban a világon.
– Jó, tehát kérdezzen és én felelek. Csatáiról meséljek, vagy
személyéről, szavairól, tetteiről, nagyságáról, vagy bukásáról?
– Arról, hogy valaha visszajön-e még? Hogy visszavárják-e
Franciaországban? Hogy szeretik-e sokan? Hogy vannak-e hívei?
Hogy…
Beauharnais keze remegett az izgalomtól, mikor Franciska
karjára tette:
 – Csitt, az Istenért csitt. Elrontunk mindent, megöljük híveit és…
Jobb, ha még nevét sem ejtjük ki, Mademoiselle.
– Ön várja, ön visszavárja, látom, tudom – ujjongott halkan
Franciska.
– Jöjjön, Mademoiselle, igyunk egy pohár frissitőt.
Mária Lujza mulatott, táncolt, kacagott, Franciska alig bírt
rátalálni, figyelmeztetnie kellett kétszer is, hogy menniök kell, míg
alszik a világ, míg észrevétlenül juthatnak haza.
– Még csak egy óra mult, de sajnos, igaza van, mennünk kell.
Jövök azonnal, – mondta a császárné, hosszasan búcsúzva egy
arabstól.
Franciska Beauharnais Eugénnek nyújtotta kezét:
– Jó éjszakát.
– Mademoiselle, nem engedem el, míg le nem veszi álarcát.
– Pedig hiába, mert nem veszem le.
– Egy pillanatra.
– Egy pillanatra sem.
– Milyen hamar eltelt az idő.
– Bizony hamar.
– Mondja meg legalább, hol lakik?
– Nem mondom meg azt sem.
– Úgy-e Schönbrunnban?
Franciska fejét rázta és kacagott:
– Milyen kegyetlen – mondta Eugén. – Hát legalább a haját
mutassa meg, egy pici tincset csak.
 – Lehetetlen.
– Gyerünk – mondta Mária Lujza. – Jó éjszakát, Eugén.
– Lekísérhetem a lépcsőn, szép kis felség?
– Nem, nem, észrevétlenül kell távoznunk, úgy, ahogy idejöttünk.
A rózsaszínű és zöld dominó selyme suhogott, Mária Lujza és
Franciska eltüntek a bálból, mint a hamupipőkék, kiknek a tündér
parancsszavára haza kell térniök.
– Hogy mulatott? – kérdezte a kocsiban Mária Lujza.
– Nagyon jól, és felséged?
– Pompásan. Bécs szebb, mint Páris. Most már csak a lieber
Papa meg ne tudja, meg a hercegnő és a gróf sem. A gróf nem volt
ott a bálon. Szegény, bizonyosan rám gondolt. Holnap nagyon
kedves leszek hozzá.
Franciska mosolygott, ő arra gondolt, amit Beauharnais mondott,
a reményekre, melyekről remegő keze, ijedt hangja beszélt.
Aztán egy gyors futás a kerten át, halk szóváltás a
megvesztegetett kocsissal és őrrel, aki azt hitte, két szerelmes
komornát bocsájt be az alvó kastélyba, nesztelen ajtónyitások,
titokzatos suttogás, elfojtott nevetés, gyors vetkőződés a sötétben,
és a könnyelmű császárné mély sóhajjal bujt be selyem paplana alá,
csipkés ágyába.
 XVII. FEJEZET.

Igazán, nagyon, örökre…

Zöld bársonykalpagos babakirályfi állt a kis színpadon, a vörös

függönyök között, olyan volt épen, mint a lovagok a karuszelen, róluk
mintázta Franciska és Hardenegg Rudolf grófra gondolt, míg
öltöztette. A színdarab javában folyt, Franciska játszott, a kis
Napoleon meg nézte. Csak ketten voltak a szobában, Franciska
elbújva a színpad mögött, a kis fiú meghúzódva egy karosszék
mélyében.
Egyikük sem vette észre, hogy valaki halkan belépett és az
ajtóhoz lapulva figyeli őket. Hogy is vették volna észre? A darab
olyan érdekes volt, mindez olyan új. Néhány napja, karácsonyra
kapta a kis herceg a színházat és Franciskától a sok tarka babát
hozzá. Az öreg királyt, a néger rabszolgát, a királynét és
udvarhölgyét, a királyfit, a gonosz lovagot, a jó tündért és a
szépséges hercegnőt, aki most lép épen a színpadra, az erdő
közepébe, a kis tisztásra és a királyfi eléje térdel szerelmesen:
– Gyöngyházszín mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor,
szeretlek, szeress engem te is, gyönyörű princessz Kikerlak.
– De én nem szeretlek téged, büszke királyfi és távozz azonnal
felséges atyám erdejéből – felelte gőgösen a fehér hercegnő.
– Milyen kegyetlen, milyen hideg és milyen gonosz – szólalt meg
egy mély férfihang és Beauharnais Eugén egész közel lépett a kis
Napoleon karosszékéhez. A fiúcska ijedten bámult rá, a fehér
hercegnő elájult a színpadon, a zöld királyfi élettelenül hullott
lábaihoz és Franciska előlépett a vörös függönyök mögül.
– Végre – szólalt meg a herceg, mikor meglátta. – Végre
megtaláltam, régen keresem, a bál óta mindig keresem. Kétszer
jártam Schönbrunnban, de Mária Lujza nem fogadott, ma újra
eljöttem, a kis herceghez jöttem, azt mondták, Müller Franciska
kisasszony van nála, nekem mindegy volt, én nyomra akartam találni
mindenáron. Nem hiszi, milyen boldog voltam, mikor meghallottam a
hangját. Mindjárt megismertem. Kegyed tehát Müller Franciska?
– Igen, én Müller Franciska vagyok és most mit óhajt tőlem,
herceg? – kérdezte Franciska, magához szorítva a kis Napoleont.
– Nézni, csak nézni akarom, szomjaztam erre a pillanatra sokáig,
most láthatom és boldog vagyok, hogy itt áll előttem, gyöngyházszín
mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor. Úgy-e, így mondta?
– Játszunk tovább – szólalt meg a kis Napoleon. – Épen olyan
gyönyörű volt!
Franciska a fiúcska hajával játszott és nem tudta hirtelen, mit
feleljen. Beauharnais Eugén közelebb lépett hozzá, látni akarta jól a
gyertyák rezegő fényében. Egy hónapja ölte a vágy, a kíváncsiság,
most meg kellett tudnia, hogy érdemes volt-e a sok ábránd, hogy
igyekezzék-e megfogni ezt a leányt magának, vagy hagyja el örökre,
néhány udvarias szó után? Szép! gondolta az első pillanatban, nem
szép, gondolta, amint mélyen lehajtott fején és remegő kezén
nyugodott tekintete. Szép, nem szép? Végre el kell döntenie és
tréfásan emelve összekulcsolt kezét Franciska felé, ő is kérte:
– Igen, Mademoiselle, játszék tovább, én a kis Napoleon
vendége vagyok, mulattasson kicsit engem is.
Franciska simogató keze most megnyugodott a gyermek fején,
szemét halk villanással nagyra nyitotta és amint merész pillantása a
Beauharnais arcán nyugodott, a herceg tudta biztosan, hogy
gyönyörű.
 – Ma este már nem játszhatom tovább – szólott csendesen
Franciska, az idő lejárt, ezóta vége lenne a darabnak. Bocsásson
meg herceg, Montesquiou grófnéhoz kell kísérnem őfelségét.
– Nem szabad elmennie, Mademoiselle.
Beauharnais Eugén eléje lépett, szenvedélyes lett, vad
természete egyszerre utat tört. Rögtön, vagy soha, mindent vagy
semmit, ez volt jelszava. Akarni tudott, kitartás nélkül, de erősen,
szenvedélyesen, úgy mint az orosz cár, csak fiatalabban, kevesebb
fejedelmi hatalommal és több férfierővel.
– Bocsásson, herceg – mondta büszkén Franciska és még szebb
lett.
Beauharnais egyetlen pillanat után visszanyerte önuralmát,
ravasz feje kész volt a csatatervvel és közelhajolva a leányhoz,
halkan súgta a fülébe:
– Értsen meg, fontos mondanivalóm van, csak nem merek
beszélni, ne kapja el fejét, hallgasson meg.
– Bocsásson, herceg… – ismételte Franciska.
– Napoleonról van szó – susogta elfojtott hangon a herceg és a
leány egyszerre rabja volt, két kezét védőleg tette a kis fiú fejére,
úgy könyörgött:
– Csitt, az Istenért, csitt.
– Beszélnem kell kegyeddel – mondta a herceg.
– Most nem lehet, látja, tudja.
– Megvárom, míg visszatér.
– A felséges asszonyhoz kell mennem ilyenkor.
– Jó, hát később. Az ügy komoly, sok mindent kell kérdeznem, a
romoknál várom, várom míg jön, míg jöhet. Igérje meg,
Mademoiselle, hogy jön, hogy nem várom hiába.
 – Nem fog rám hiába várni – mondta Franciska alig hallhatóan.
*
– Milyen ember Beauharnais Eugén? – kérdezte Montesquiou
grófnétól Franciska.
– Kis leány, hogy jut kegyednek eszébe Beauharnais Eugén?
– Itt járt.
– Mikor?
– Most, épen most.
– Miért jött?
– A kis herceget látogatta meg.
– Elment már?
– El – felelte zavartan Franciska.
– És most szeretne róla egyet-mást hallani? Szép ember, hódító
megjelenés, tüzes, vidám, tud udvarolni. Udvarolt, úgy-e? –
tréfálkozott a grófné.
Franciska halkan, kínosan válaszolt:
– Nem udvarolt, nem, igazán nem, csak érdekel.
– Szóval nem tetszik, nem azért kérdi? Igazán nem tetszik?
– Nekem? – nevetett Franciska.
– No az nem olyan csudálatos, már sok nőnek tetszett és tetszik
is bizonyára. De ha nem hódította meg kegyedet, annál jobb, akkor
őszinte lehetek, mert én nem szeretem Beauharnais Eugént. Ne
értsen félre, szép, fiatal, vidám, egyike volt Napoleon legvitézebb
generálisainak, bátor, elszánt, vakmerő, de könnyelmű, ingatag és a
nőkkel… tudja, szereti a nőket. Lássa, az én édesanyámnak volt egy
kis kutyája, különös fajta, fehérszőrű állat. Gyönyörű nagy szeme
volt és szeszélyes, borzas feje. Azt hiszem, gyáva volt, de olyan
hallatlanul vakmerő, hogy sohasem jutott napfényre gyávasága.
Legjobban a fiatal csirkevért szerette, megfojtott minden útjába
kerülő madarat, egy pillanatig nyalta meleg vérét, aztán melléje ült
és sírt. Örökké mozgott, örökké futott, örökké nyugtalan volt. Mindig
emlékezni fogok rá, mikor ősszel végigrohant az erdőn, a száraz
lomb zizegett lába alatt, nagy port vert fel és mikor megállt, látszott
rajta, hogy óriásnak érzi magát. Érti, hogy miért mondtam ezt el
most?
– De Napoleont azért nagyon szereti? – halk kétkedés volt a
Franciska hangjában.
– Nagyon? Igen, azt hiszem, szereti igazán, csak nem annyira,
hogy feláldozná érte jövőjét, hogy követni tudná a szenvedésbe is. A
hatalmáért ezerszer kockáztatta életét, de boldogtalanságát
megosztani nem akarja.
– És ha Napoleon megint hatalmas lenne?
– Akkor hiszem, hogy ismét meg tudna halni érte.
Franciska felvetette tekintetét és bátran nézett a grófné szemébe.
– Köszönöm, grófné. Jó éjszakát.
– Ma este nem látom?
– Nem, ma este… ma este nem érek rá…
– Úgy? Új ruha kell ismét Őfelségének. Ma mit vesz fel?
– Fehér selyemruhát, hattyúprémmel és fehér rózsadísszel.
– Mint egy menyasszony – mondta gúnyosan a grófné. – No, jó
éjszakát, Franciska.
Holdfényes este volt, a nagy park fehér szobrai mint kísértetek,
úgy álltak a gyengén havas fák között és a fagyott út csikorgott
Franciska lába alatt, amint sietve ment a találkozóra. Fehér köpeny
volt rajta, fehér kendő a fején és úgy szaladt a nagy fasorban, mint
egy talapzatáról megszökött kis márvány istennő. A sűrűn összenőtt,
nyírott fák zúgtak körülötte! Milyen ismerős volt neki ez a zúgás,
sokszor félt tőle éjjelenként és fejére húzta takaróját, de nem lehetett
elbujni előle, mégis hallotta, mint egy közeli vízesést. Mert
elhagyatott volt Schönbrunnban, egyhangú napjai szomorúságban
teltek el. Harmonikus érzésvilágához nem illett a bizonytalan helyzet,
neki otthon kellett és mindig gyakrabban vágyott haza Óbudára. Kis
szobájára emlékezett és az órákra. Itt is volt zenélőóra, fel is
húzhatta, de nem tette, mert az inkább szomorú volt. Multjának szép
álmai olyanok voltak, mint egy bolondos, tarka, törökös szövet a
jelen sötét fátyola alatt. Esténként soká gondolkozott és tiszta
fogalmakat akart teremteni magában és maga köré, szép nagy
ajtókat, szép nagy ablakokat, de a csendes képeket elűzték mindig
nyugtalan vágyai. Gyakran írt apjának, bocsánatát kérte, esdekelt,
hogy ne gondoljon róla semmi rosszat, biztosította, hogy nem ember,
hanem valami titokzatos, messzi-messzi álom vitte magával,
bíztatta, hogy nemsokára hazatér, de nem kapott választ soha. A
multját elvesztette, jövője semmit sem igért. Sokszor este, ha már
nagy volt a csend, szerette volna, ha valaki jön és megveri, vagy
megsimogatja, nagyon várta, de ha az összes embereket elébe
állították volna, hogy válasszon, azt felelte volna, hogy egyik sem
kell.
Útra készen állt Franciska, de nem jött érte senki és egyedül nem
tudott elindulni sehova, mert leláncolták álmai, melyek olyan
gyönyörűnek igérték jövőjét annyi éven át.
Sokszor visszatért emlékeiben ahhoz, amit eddig élt. Tovább
színezte az apró eshetőségeket, melyekkel megkínálta az élet.
Hardeneggnél kellett volna megállnia? Mi lett volna akkor? Jósika
volt számára rendelve, vagy a cár? Megcsalta, elhagyta őket és
lehet, maga ellen vétett, mikor önző vágyakkal menekült előlük.
Semmit sem akart igazán, semmit sem kívánt úgy, amint kívánnia
kellett volna, hogy életcélja lehessen. Mintha egész tettereje kimerült
volna azon az estén, melyen atyját szívtelenül elhagyta.
Ha gondolkozott, mindig szomorú lett, azért elhitette magával újra
meg újra, hogy vészes, nagy önfeláldozásra született, hogy egyedül
Napoleont szereti, bánkódva szereti, mert hőse elhagyatott és nem
ura a világnak többé.
A fák zúgtak, Franciska szaladt, a mai estétől sokat várt,
eseményeket várt. Sietett hát a romok felé, ahol Napoleonról fog hírt
kapni és el is feledte majdnem, hogy a hírekkel egy férfi várja, egy
erősakaratú, szerelmes lovag.
A holdfényben kísértetiesen, tisztán rajzolódtak a mesterséges
romok, a téglahalmaz, köröskörül néhány görög isten, a hegynek
nekiépített ívelt kapu, megrongált domborműveivel, a schönbrunni
park regényes dísze. Már egészen közelért Franciska, de
Beauharnais Eugént nem látta sehol. Felszaladt a hegyoldalon, a
romok mögé, nagyot sóhajtva, fáradtan dőlt egy csonka oszlopnak,
egy pillanatra lehúnyta szemét és akkor egyszerre érezte, hogy
valaki mellette áll. Hirtelen felpillantott, tekintete találkozott az Eugén
tekintetével, aki nézte őt és mosolygott. Nagy volt, sötét, az ezüstös
téli éjszakában, Franciska kezet adott neki és kicsit összehúzta
homlokát. Majdnem öntudatlanul cselekedett, de erősen érezte
minden mozdulatát, mintha mélyebben élne, mintha, amit egész
napon át elrejtve álmodott, egyszerre előtérbe lépne és fogva
tartaná, mint a hipnózis.
Beauharnais Eugén megszorította a kezét:
– Hát eljött mégis, Mademoiselle? Szép, hogy eljött, köszönöm.
– Nincs mit köszönnie, herceg – szólott Franciska. – Én
köszönöm, hogy hívott és kérem, mondja el gyorsan, amit tud. Mit
kell tennem? Megteszek mindent, higyje el. Az életemet is szívesen
adom oda érte.
Izgatottan beszélt, gyorsan, Eugén mosolygott és gyönyörködve
simogatta hideg kezét.
– Milyen szép hogy eljött, milyen szép – ismételte gyengéden.
– Herceg, kérem, én a híreket várom.
 – Elmondok mindent, gyönyörű Franciska, de előbb tudni
akarom, miért szereti olyan nagyon Napoleont?
– Miért? Nem tudom. Nem elég az, hogy szeretem? Bízzék
bennem, kérem. Nyugodtan elmondhat mindent; ha kell, tudok
hallgatni, ha kell, tudok cselekedni, higyje el, nincs senki, senki a
világon, aki úgy szeretné őt, mint én.
– Franciska, kedves Franciska – mondta lágyan Eugén és
finoman ölelte át a remegő leányt, mintha hála volna csak a merész
mozdulat, megértő gyengédség.
– Ön is imádja őt? Úgy-e herceg, ön is meg tudna halni érte? Oh,
hogy szeretem, amiért úgy szereti őt.
– Én is szeretem kegyedet, Mademoiselle Franciska, bízzék
bennem kegyed is.
Franciska a Beauharnais kezébe tette kezét meleg szorítással,
Beauharnais átölelve tartotta őt és hosszú csend borította be a két
fiatal embert. Ennyi ártatlansággal, komoly hittel szemben, kicsit
tanácstalan volt a hódító herceg is, zavarba ejtette, hogy a leány tűri
ölelését. A fák zúgtak, a hold világított, elrejtve álltak a görög oszlop
mögött, Franciska türelmetlen várakozással leste a szót, és nagy
nyugtalanságában megfeledkezett helyzetéről, a percek mulásáról,
mindenről a világon.
– Milyen hideg a keze – szólalt meg a herceg egy idő mulva.
Erre felébredt Franciska; egyszerre érezte a Beauharnais
ölelését és gyorsan bontakozott ki karjából:
– Herceg, nekem mennem kell, nem maradhatok sokáig,
könyörgök, mondja el, mit tud, mit akart velem közölni?
Eugén halkan kacagott:
– Az Istenért, Mademoiselle, ne legyen olyan izgatott, Napoleon
meg sem érdemli, hogy úgy szeresse.
Franciska tiltakozva emelte fel kezét, szenvedélyes lett:
 – Nem érdemli meg? Hogy mondhat ilyet, hogy mer ilyet
mondani?
– Hát igazán olyan nagyon szereti?
– Imádom.
– Nem is ismeri.
– Az mindegy, láttam az életét, tudom tetteit, ő a legnagyobb
ember volt mindenki között, a legnagyobb hős, hódító, férfi, igazi férfi
és egyedül őt érdemes szeretni.
– Hogy mondhatja ezt, Mademoiselle és miért mondja ezt
nekem?
– Megmondom mindenkinek, az egész világnak.
Beauharnais most közel hajolt Franciskához és behízelgő, csitító,
lágy hangon szólt:
– Nem szabad ilyet mondania, Franciska, kegyednek különösen
nem.
Dacosan válaszolt Franciska:
– Miért? mert leány vagyok, egy leány nem mondhatja meg, amit
érez, csak…
– Kegyed nem értett meg, szép kisasszony, csak azt mondom,
hogy nem szabad érzelemvilágát kidobni az emberek útjába, mert
eltapossák és aztán kegyednek fáj.
– Hát nincs az ilyen nagy érzésnek semmi értéke? – kérdezte
ijedten Franciska.
Beauharnais most ujból megfogta kezét, a szívéhez szorította,
úgy beszélt a leányhoz, akiről tudta már, hogy gyenge, elhagyatott
és szomorú:
– Gyöngyházszín mosolyú kis hercegnő, értsen meg, a kegyed
meleg szíve csudálatos értékes kincs, de magát lopja meg, ha egy
elérhetetlen, képzelt érzésben pazarolja el ezt az édes drágaságot.
Egy erős simogató kéz kell kegyednek, egy erős, nagyon erős kéz.
– Egy erős kéz – ismételte álmodozva Franciska.
– Hát senkit sem szeret? – kérdezte Beauharnais és most
elengedte a leány kezét, hogy nyugodtabb bizalommal beszélhessen
vele.
– Senkit – suttogta Franciska.
– De tudna, úgy-e?
– Tudnék – mondta gyönyörű mosollyal a leány.
Most már neki is a maga érzésvilága lett a legfontosabb és
őszintén felelt, mintha az éjszaka kérdezné titkait, ma is úgy, mint
rendesen.
– De kegyedet már sokan szerették, úgy-e kis fehér hercegnő?
Franciska elmosolyodott:
– Sokan épen nem, de némelyek mondták, hogy szeretnek.
– És kegyed nem szerette egyiket sem?
– Nem – felelte határozottan Franciska, de aztán elgondolkozva
tette hozzá: – Azért egy kicsit szerettem, de hamar elmult és
sohasem bántam.
Beauharnais végigsimított homlokán, mintha fájdalmas képeket
űzne el és szomorúan mondta:
– Értem, oh nagyon jól értem, kegyed csak azt szereti, akire épen
szüksége van és addig, míg szüksége van rája.
– Oh nem.
– De igen, Franciska, de igen.
– Én nem tehetek róla.
 – Lehet, lehet, de mégis meg kellene gondolnia, hogy az, akire
épen szüksége van, nagyon sokat áldoz kegyedért, és kegyed
elfogadja hidegen, kedves mosollyal, lelkiismeretfurdalás nélkül. Én
is itt vártam ma este és kegyed eljött, mert akart tőlem valamit, de
hidegen, gonoszul hagy el abban a pillanatban, amelyben bevallom,
hogy szeretem.
Eugén kezébe temette arcát, egy oszlophoz dőlve állt a
holdfényben, sötét galléros köpenyében mint maga a szomorú
kétségbeesés. Franciska remegve nézte őt. Szeretem! azt mondta a
herceg. Csudálatos, varázsos szó. Szerelem! Mi mindent igér,
támaszt, nyugalmat, simogatást. A szél erősebb lett, Franciska
fázott, megdermedt kezét gyámoltalanul nyújtotta Eugén felé és
könyörögve szólt:
– Herceg, ön Napoleonról akart beszélni velem.
Beauharnais gyors mozdulattal kapta el a két jéghideg, dermedt
kezet:
– Napoleonról vagy az egész világról, nem mindegy az, amikor
szeretem?
Franciska ki akarta szabadítani kezét az erős szorításból, de félig
megfagyott ujjai tehetetlenül vergődtek a forró férfikézben:
– Herceg, nekem mennem kell – könyörgött.
– De nem engedem, nem engedhetem, szép hercegnő, nem
bántom, szeretem, csak látni akarom, ne féljen tőlem, a kezét fogom,
nézem, imádom. Két percig maradjon még, Franciska.
És Franciska akaratereje elzsibbadt, zűrzavarosan járt fejében,
amit a grófnétól hallott este: szép, vidám, vakmerő, gyáva, a nőket
szereti… megfojt minden útjába kerülő madarat… a fiatal vért
kívánja…
– Engedjen el, herceg, kérem, engedjen – suttogta panaszosan.
– Nem engedem, tündérem, drága szerelmem, Franciskám. Nem
engedem. Boldog vagyok, hogy megtaláltam, dacos, édes, büszke,
kis leány – felelte Beauharnais. Aztán hirtelen magához rántotta,
átölelte és megcsókolta, hogy Franciska gondolkozni sem bírt,
lélekzeni sem tudott. Ez más volt, mint a Hardenegg könyörgése,
más mint a Jósika egyetlen, halk csókja, más, mint a cár vallomása,
ez forróság volt, kábító, égető meleg, melynek érintése lángra gyújt.
– Szeretem – suttogta Eugén.
– Igazán? – lehelte Franciska alig hallhatóan.
– Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom, te!
Gyengéden takarta be köpenyével a fázó leányt, simogatta arcát,
haját, melengedte dermedt ujjait, hogy Franciska már nem didergett,
nem érezte a telet, elfelejtette az éjszakát, nem gondolt vergődő
vágyaira, erős ölelés volt számára az egész világ. A szél fujt, folyton
erősebben fujt, szinte bömbölve nyargalt végig a parkon, de most
nem kínozta Franciskát a fák zúgása, úgy mint kis szobájának
csendjében minden este.
Egy óra a fagyban és mi maradt belőle? Franciska szaladt haza,
fehér gallérja repült utána a szélben, fejkendője nyakába csúszott,
haja ziláltan hullott arcába és kezét szívére szorítva ott állt kis
szobájának ablakában. A szívén volt a keze, a Napoleon képén és a
vörös darun, megborzongva húzta ki a vékony láncot ruhája alól,
lekapcsolta róla a Hardenegg ajándékát és elzárta fiókjába a kis
aranylapot a karcsú madárral. Most, mikor sorsa betelt, már nem
viselheti azt, ami ígéret volt a jövőre. A Napoleon-kép ott maradt régi
helyén, hisz érte együtt fognak küzdeni Eugénnel. Franciska
lefeküdt, de soká, soká vergődött ébren ágyában, kicsit kedvetlenül,
mint akit kiraboltak. Sírt is közben, de nem vette észre könnyeit, és
nem tudta azt sem, hogy mosolyog boldogan, míg halkan
ismételgette magában: – Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom,
te!
 XVIII. FEJEZET.

Mit mesél Metternich Montebello

hercegnőnek?

Senki sem vette észre Franciskán másnap az izgalmas este, az

álmatlan éjszaka nyomait. Derült volt, nyugodt, ha nem is szerette
Beauharnais Eugént úgy, amint ő képzelte szép álmaiban a
szerelmet, de vágyott utána, várta simogatását és meleg érzéssel
gondolt csókjaira. Olyan jó, hogy szerette valaki és neki volt alkalma,
módja viszontszerethetni. Ha nem lehetett ujjongva boldog, legalább
édes derűvel boldogíthatott egy erős férfit. Senki sem volt számára
Eugén, ha annak nézte, aki igazán, de mindenki, az egész világ, ha
csókjaira emlékezve, az ő nevén kellett szólítania sok kacagó, síró,
türelmetlen vágyát. Valakire várt sokáig. Ő volna az? A beteljesedett
álom?… Nem, de ő csókolta meg először igazán, neki remegett
karjában először és hozzá szeretett volna menni most is. Hírt várt
már reggel korán tőle, aki karjában tartotta az előző estén erős
öleléssel.
– Most már az enyém kell hogy légy, Franciska, igazán, egészen!
– Ezzel vált el tőle Beauharnais és ő bólintott hozzá nyugodtan,
vonakodás nélkül.
Igazán, egészen? Mit jelent az most már, ha tűrte csókjait,
simogatását, ha hozzásimult odaadással. Az ilyesmi egy életre szól,
úgy hitte Franciska. Nem az övé máris, mikor karjaiba vágyik és
vágyni fog örökre? Jövője, sorsa most már Beauharnais Eugén, az