Download the full version of the textbook now at textbookfull.

com

Processing an introduction to programming 1st

Edition Nyhoff

https://textbookfull.com/product/processing-an-
introduction-to-programming-1st-edition-nyhoff/

Explore and download more textbook at https://textbookfull.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

An Introduction to C GUI Programming Simon Long

https://textbookfull.com/product/an-introduction-to-c-gui-programming-
simon-long/

textbookfull.com

Bite Size Python An Introduction to Python Programming 1st

Edition April Speight

https://textbookfull.com/product/bite-size-python-an-introduction-to-
python-programming-1st-edition-april-speight/

textbookfull.com

An Introduction to Signal Processing for Non-Engineers 1st

Edition Afshin Samani (Author)

https://textbookfull.com/product/an-introduction-to-signal-processing-
for-non-engineers-1st-edition-afshin-samani-author/

textbookfull.com

The Hundred Year Walk An Armenian Odyssey First Edition

Mackeen

https://textbookfull.com/product/the-hundred-year-walk-an-armenian-
odyssey-first-edition-mackeen/

textbookfull.com
Messages from the Divine Wisdom for the Seeker s Soul Sara
Wiseman

https://textbookfull.com/product/messages-from-the-divine-wisdom-for-
the-seeker-s-soul-sara-wiseman/

textbookfull.com

Emerging and Traditional Technologies for Safe Healthy and

Quality Food 1st Edition Viktor Nedovi■

https://textbookfull.com/product/emerging-and-traditional-
technologies-for-safe-healthy-and-quality-food-1st-edition-viktor-
nedovic/
textbookfull.com

Plant Life under Changing Environment Responses and

Management 1st Edition Durgesh Kumar Tripathi (Editor)

https://textbookfull.com/product/plant-life-under-changing-
environment-responses-and-management-1st-edition-durgesh-kumar-
tripathi-editor/
textbookfull.com

Revolutionary Hope in a Time of Crisis: Political

Disillusion, Democracy, and Utopia 1st Edition Masa
Mrovlje
https://textbookfull.com/product/revolutionary-hope-in-a-time-of-
crisis-political-disillusion-democracy-and-utopia-1st-edition-masa-
mrovlje/
textbookfull.com

Mindfulness and Yoga in Schools A Guide for Teachers and

Practitioners Catherine P Cook-Cottone

https://textbookfull.com/product/mindfulness-and-yoga-in-schools-a-
guide-for-teachers-and-practitioners-catherine-p-cook-cottone/

textbookfull.com
The Palgrave Handbook of Global Perspectives on Emotional
Labor in Public Service Mary E. Guy

https://textbookfull.com/product/the-palgrave-handbook-of-global-
perspectives-on-emotional-labor-in-public-service-mary-e-guy/

textbookfull.com
Processing: An Introduction
to Programming
Processing: An Introduction
to Programming

by
Jeffrey L. Nyhoff
Larry R. Nyhoff
CRC Press
Taylor & Francis Group
6000 Broken Sound Parkway NW, Suite 300
Boca Raton, FL 33487-2742

© 2017 by Taylor & Francis Group, LLC

CRC Press is an imprint of Taylor & Francis Group, an Informa business

No claim to original U.S. Government works

Printed on acid-free paper

International Standard Book Number-13: 978-1-4822-5595-9 (Paperback)

This book contains information obtained from authentic and highly regarded sources. Reasonable efforts have been made to pub-
lish reliable data and information, but the author and publisher cannot assume responsibility for the validity of all materials or the
consequences of their use. The authors and publishers have attempted to trace the copyright holders of all material reproduced in
this publication and apologize to copyright holders if permission to publish in this form has not been obtained. If any copyright
material has not been acknowledged please write and let us know so we may rectify in any future reprint.

Except as permitted under U.S. Copyright Law, no part of this book may be reprinted, reproduced, transmitted, or utilized in any
form by any electronic, mechanical, or other means, now known or hereafter invented, including photocopying, microfilming,
and recording, or in any information storage or retrieval system, without written permission from the publishers.

For permission to photocopy or use material electronically from this work, please access www.copyright.com (http://www.copy-
right.com/) or contact the Copyright Clearance Center, Inc. (CCC), 222 Rosewood Drive, Danvers, MA 01923, 978-750-8400.
CCC is a not-for-profit organization that provides licenses and registration for a variety of users. For organizations that have been
granted a photocopy license by the CCC, a separate system of payment has been arranged.

Trademark Notice: Product or corporate names may be trademarks or registered trademarks, and are used only for identification
and explanation without intent to infringe.

Library of Congress Cataloging‑ in‑ Publication Data

Names: Nyhoff, Jeffrey, author. | Nyhoff, Larry R., author.

Title: Processing : an introduction to programming / Jeffrey L. Nyhoff, Larry
R. Nyhoff.
Description: Boca Raton : CRC Press, 2017.
Identifiers: LCCN 2016041238 | ISBN 9781482255959 (pbk. : alk. paper)
Subjects: LCSH: Processing (Computer program language) | Computer
programming--Study and teaching.
Classification: LCC QA76.73.P75 N94 2017 | DDC 005.1071--dc23
LC record available at https://lccn.loc.gov/2016041238

Visit the Taylor & Francis Web site at

http://www.taylorandfrancis.com

and the CRC Press Web site at

http://www.crcpress.com
To Sharlene, Rebecca, Megan, and SaraKate.
Contents

Foreword, xv
Preface: Why We Wrote This Book and For Whom It Is Written , xvii
Acknowledgments, xxi
Introduction: Welcome to Computer Programming, xxiii

Chapter 1 ▪ Basic Drawing in Processing 1

Starting a New Program 1
Saving a Program 2
Retrieving a Program 3
Entering Code into the Text Editor 4
Basic Drawing with Graphical Elements 8
Setting the “Canvas” Size: A Closer Look at the size() Function 8
Drawing Points: The point() Function 10
Drawing Line Segments: The line() Function 11
Drawing Rectangles: The rect() Function 13
Drawing Ellipses: The ellipse() Function 17
Drawing Triangles: The triangle() Function 20
Drawing Quadrilaterals: The quad() Function 22
Drawing Arcs: The arc() Function 26
Summary 29
The Processing Reference 31
More about Graphical Elements 31
Stacking Order 32
Changing Line Thickness: The strokeWeight() Function 33
Working with Color: RGB 35
Resetting the Canvas: The background() Function 37

vii
viii   ◾    Contents

Changing the Fill Color: The fill() and noFill() Functions 38

Changing the Stroke Color: The stroke() and noStroke() Functions 41
Inline Comments 43
Grayscale 43
Transparency 45
Summary 46
Exercises 47

Chapter 2 ▪ Types, Expressions, and Variables 53

Values 53
Numeric Values 53
Integers: The int Type 54
Numbers with Decimal Points: The float Type 54
Arithmetic with int Values and float Values 54
int Arithmetic 55
Integer Division 56
Calculating the Remainder with the Modulo Operator: % 57
float Arithmetic 58
float Fractions 59
The Trouble with Fractions on Computers 60
Evaluating Expressions 63
Order of Operations 63
Using Parentheses 65
Variables 65
Predefined Variables: width and height  67
Benefits of Using Variables 72
Creating and Using Our Own Variables 73
Variable Names 74
Variable Types 75
Declaring a Variable 76
Assigning a Value to a Variable 77
Combining Declaration and Initialization 80
Reusing a Variable 80
Type Mismatches 83
Why Not Use Only the float Type? 87
Expressions in Assignment Statements 88
 Contents   ◾   ix

Using a Variable on the Right-Hand Side of an Assignment Statement 91

Being Careful with Integer Division 95
Reassigning a New Value to a Variable 98
Constants 106
Predefined Constants 106
Defining Our Own Constants 108
Nonnumeric Types 110
Individual Characters: The char Type 110
Multiple Characters: The String Type 114
String Concatenation 116
Summary 118
Exercises 119

Chapter 3 ▪ More about Using Processing’ s Built-In Functions 125

More about Console Output: The print() and println() Functions 125
Displaying Multiple Items to the Console 126
Graphical Text in Processing 127
The text() Function 128
The textsize() Function 128
The textAlign() Function 129
Matching the Type of an Argument to the Type of a Parameter 130
Two Kinds of Functions 132
void Functions 132
Functions That Return a Value 134
Determining a Function’ s Return Type Using Processing’ s Reference 137
Example: Calculating a Hypotenuse with the sqrt() Function 138
The pow() Function 140
Calculating the Area of a Square Using the pow() Function 141
Calculating the Hypotenuse with the pow() Function 144
The random() Function 145
The round() Function 146
Using the round() Function 147
More Conversion Functions: int() and float() 147
int() and random() Example: Choosing a Random Integer to
Simulate Rolling a Die 148
int() and random() Example: Random Side Length for a Square 149
Visit https://textbookfull.com
now to explore a rich
collection of eBooks, textbook
and enjoy exciting offers!
x   ◾    Contents

Example: Randomly Choosing a Pixel Location for a Circle 152

Random Color 156
The float() Function 158
Using the float() Function: Dividing Two int Variables Accurately 159
Converting to Nonnumeric Types: The char() and str() Functions 162
The char() Function 162
The str() Function 163
Simulating an Analog Thermometer 164
Special Functions for Input and Output with Dialog Boxes 167
Input Using a Dialog Box: The showInputDialog() Function 168
Inputting an int or float() Value 170
Output Using a Dialog Box: The showMessageDialog() Function 172
Interactive Example: Drawing an Angle 174
Summary 177
Exercises 178

Chapter   4 ▪ Conditional Programming with if 187

Recipe Analogy 187
The Basic if Statement 188
Basic if Statement Example: Rolling a Die Game 189
Caution: No Semicolon at the End of the First Line of an if Statement 191
Checking Equality: int Values 192
Basic if Statement: A Graphical Example 193
The if – else Statement 196
Using the if-else Statement: Classifying Ages 199
Using the if-else Statement: A Graphical Example 200
The if-else-if-else Statement 202
Rock– Paper– Scissors Example: if-else-if-else  203
Using the if-else-if - else Statement: A Graphical Example 209
Using the if-else-if - else Statement: Updating the Thermometer
Example 211
Using the if-else-if - else Statement: Types of Angles 217
Logical Operations: AND (&  & ), OR (||) 220
Using Logical AND (&  & ) : Rolling Two Dice 220
Using Logical OR (||) : Rolling a Die 222
Logical OR (||) Example: Rolling Two Dice 223
 Contents   ◾   xi

Nested if Statements 225

Using Nested if Statements: Classifying Ages 226
boolean Variables 229
Using a boolean Variable to Store a Condition 230
The switch Statement 235
Using the switch Statement: Revisiting the Rock– Paper– Scissors Example 235
Combining switch Cases: Rolling a One or a Six 239
Another switch Statement Example: Days of the Month 240
Checking Equality: float Values 243
Checking Equality: String Objects 243
The equals() Method of a String Object 246
Summary 247
Exercises 248

Chapter 5 ▪ Repetition with a Loop: The while   Statement    255

Repetition as Long as a Certain Condition Is True 255
Repetition with the while Statement 256
Using the while Statement: Rolling a Die Repeatedly 256
Avoiding Infinite Loops 262
Watch Out for the Extra Semicolon! 263
Using the while Statement: A Graphical Example 264
Using the while Statement: Gift Card Simulation 273
Using the while Statement: A Counting Loop to Draw Concentric Circles 279
Commenting/Uncommenting 284
Using the while Statement: An Interactive Guessing Game 284
The Logical NOT (!) Operator 291
Using Logical NOT (!) With a while Loop’ s Stop Condition 291
Repeating With the do-while Statement 293
Summary 296
Exercises 296

Chapter    6 ▪ Creating Counting Loops Using the for   Statement  301

Uses of a Counting Loop 301
Requirements of a Counting Loop 301
Creating a Counting Loop with a while Statement 302
Creating a Counting Loop with a for Statement 305
xii   ◾    Contents

Tracing the Action of the for Statement 307

Caution: Only Two Semicolons! 310
Avoiding Infinite Loops 310
Incrementing and Decrementing the for Loop Counter Variable 311
Using Equals in the Loop Condition 313
Repeating Actions with a Counting Loop 314
Scope of the for Statement’ s Counting Variable 316
Counting through a Sequence with a for Statement: Grayscale Example 318
Counting through a Sequence with a for Statement: Revisiting an Example 321
Performing Actions a Specified Number of Times with a for Statement:
Coin Flip Simulation Example 324
Performing Actions a Specified Number of Times with a for Statement:
Starry Night Example 329
Counting Through a Sequence with a for Statement: Calculating a Factorial 332
Nested for Loops 338
Nested for Statements and Pixels: A Graphical Example 341
Summary 346
Exercises 346

Chapter 7 ▪ Creating void Functions 355

void Functions 355
Active Mode: Introducing the setup() Function 356
A Closer Look at the setup() Function 358
Creating Our Own void Function 360
Graphical Example of a void Function 366
Reusing a Function 374
Function Parameters and Arguments 378
Example: Adding a Parameter to a Function 379
Supplying an Argument to a Function 381
Adding Multiple Parameters to a Function 385
Other Special void Functions in Processing 390
A Special void Function: The draw() Function 391
The draw() Function: A Graphical Example 394
Animating the Balloon with the draw() Function 396
Special void Functions in Processing Related to the Mouse and Keyboard 399
 Contents   ◾   xiii

Summary 401
Exercises 402

Chapter 8 ▪ Creating Functions That Return a Value 409

(Non-void ) Functions 409
Creating Our Own Function That Returns a Value 411
Multiple Function Calls 418
Adding a Parameter to a Function That Returns a Value 420
Revisiting the Right Triangle Example 427
Multiple Functions in the Same Program 434
Another Example: Rounding to Decimal Places 441
Summary 447
Exercises 448

Chapter 9 ▪ Arrays 453

About Arrays 453
Declaring an Array 455
Initializing an Array with Specific Values 456
Displaying an Array: The printArray() Function 458
Accessing an Array Element 458
Storing a Value in an Array 459
Processing an Array 460
Choosing Loop Conditions Carefully When Processing an Array 464
The length Property of an Array 465
Processing an Array: Calculating the Average Temperature 472
Graphical Example: Graphing an Array 480
Declaring and Creating an Array with the new Operator 485
Yahtzee Example: Filling an Array with Random Numbers 488
Shorter Loop Counter Variable Names 492
Increment (++ ) and Decrement (-- ) Operators 493
Interactive Example: Inputting Names 494
Searching an Array: Linear Search 497
Summary 501
Exercises 502
xiv   ◾    Contents

Chapter 10 ▪ Introduction to Objects 505

Understanding an Object 505
Defining a New Type of Object By Creating a New Class 506
Instantiating an Object 509
Setting Attributes 511
Using Methods 512
Defining a Constructor 513
Multiple Objects 518
Interacting with Objects 520
Arrays of Objects 527
Object-Oriented Programming (OOP) 529
Summary 529
Exercises 530

INDEX, 533
Foreword

In the summer of 2008, I was invited to present at an NSF-sponsored CPATH workshop at

La Salle University in Philadelphia. The title of the workshop was Revitalizing Computer
Science Education through the Science of Digital Media . My first book on Processing had
been recently published, and my talk introduced the Processing language and environ-
ment. I also discussed my own journey from painter to coder. One workshop attendee
seemed especially animated during my talk, and his enthusiasm led to a very lively group
discussion. This was my first encounter with Jeff Nyhoff.
Jeff like me is a hybrid, with a background in the arts (theater) and computing. Clearly,
what excited Jeff during my talk was discovering another kindred spirit; at the time there
were far less of us in academia (at least out in the open ). Jeff and I are both fascinated by
the connections we see between coding and arts practice; this intersection is now com-
monly referred to as “ creative coding.” Rather than seeing two radically disparate dis-
ciplines— sometimes generalized as extreme opposite, bifurcated left and right brain
activities— we see a beautiful integration. But we also understand most (and probably far
saner) people won’ t come to this conclusion on their own. Thus, we both work to spread the
creative coding gospel, which has led to our common mission, and the ultimate purpose of
this wonderful new book: radically change how computing is taught.
I’ m not sure if the workshop was Jeff’ s initial exposure to Processing, but he instantly
recognized its elegance and ultimate usefulness, especially for introductory computing
education— something that its originators, Ben Fry and Casey Reas, didn’ t really consider
outside of the arts context. Jeff and I remained in email contact after the workshop, and
a few years later, at the annual computer science educators’ conference (SIGCSE), we met
again in person. It was there, wandering around the SIGCSE book publishers’ exhibit, that
I met Larry Nyhoff, Jeff’ s father. Larry was warm, cordial, and humble, and at first I didn’ t
realize Jeff and Larry’ s professional connection beyond father and son. Through Jeff, Larry
knew of me and my work, and too seemed excited by the possibilities Processing offered for
the classroom. I left that encounter clueless that I had been speaking to a true computing
educator legend.
Learning more about Larry gave me much greater insight into how Jeff, the theater
major, became a computer science professor. Larry taught computer science for over 40
years at Calvin College and is the author or co-author of over 30 books, spanning many
facets of computer science, as well as related (and seemingly unrelated) disciplines. Larry’ s
books teach numerous programming languages and the aggregate of his publishing efforts

xv
xvi   ◾    Foreword

literally represents the history of modern computing education. The Processing literature
has gotten a lot more respectable thanks to Larry’ s participation.
Jeff and Larry are deeply committed educators who have been willing to bring a critical,
albeit loving, eye to their own discipline, especially around issues of programming peda-
gogy. I remember receiving many impassioned emails from Jeff discussing his excitement
about Processing and CS pedagogy, but also his frustration with the established CS com-
munity’ s initial hesitancy adopting Processing and ultimately embracing change. It was
inspiring for me to find someone so committed to helping students, literally all students ,
learn to code. This is why I was especially excited to learn Jeff and Larry were writing their
own book on Processing.
The Nyhoffs’ book arrives as Processing enters a very stable and mature form. This was
certainly not the case for me when I began my book, back in 2004 when Processing was
still a messy work in progress. Processing 3 is now a very stable, professional-grade code
library and programming environment that is perfectly suited for use within the CS class-
room and beyond. Yet, in spite of Processing’ s success and growing mainstream aware-
ness, there are still very few Processing books designed specifically for the CS classroom.
Processing’ s legacy is the arts and design community, and most of the existing Processing
literature supports this population. The book Creative Coding and Generative Art 2 , of
which I am a co-author, was designed for the CS classroom, with a concentration on visual
and graphic examples. This approach works well for some populations, but not all. And
this is where Jeff and Larry’ s book comes to the rescue.
The Nyhoffs’ new book directly targets the CS classroom in a way that no other
Processing book does. The other books, including my own, unabashedly depart from tra-
ditional text-based examples found in almost all other introductory programming texts.
In our defense, initiating change sometimes requires a small revolution. However, Jeff and
Larry present a much less reactionary approach, integrating many of the wonderful things
about Processing with traditional approaches that have worked well in CS pedagogy. Not
only is their approach sensible and efficient, it’ s also likely to offer greater comfort to exist-
ing CS instructors (who perhaps don’ t have degrees in theater or painting).
It is this effort of considerate integration— of the old tried and true and new and
improved— that I believe has the greatest chance of tipping the balance for Processing’ s
use in the computing classroom.

Ira Greenberg
Dallas, Texas
Preface: Why We Wrote
This Book and For
Whom It Is Written

This book is based on our belief that Processing is an excellent language for beginners to
learn the fundamentals of computer programming.

What Is Processing?
Processing was originally developed in 2001 at the MIT Media Lab by two graduate stu-
dents, Ben Fry and Casey Reas, who wanted to make it simpler to use computer pro-
gramming to produce visual art. Fry and Reas have since been joined by a community
of developers who have continued to update and improve Processing. As an open-source
software project, Processing is free for anyone to download, and versions are available for
Windows, MacOS, and Linux computers.
Because Processing is based on Java, Processing is quite powerful. For example, if you
explore such websites as https://processing.org and https://www.openprocessing.org, you’ll
see a wide variety of works that have been created using Processing: drawings, interactive
art, scientific simulations, computer games, music videos, data visualizations, and much
more. Some of these creations are remarkably complex.
Because Processing is based on Java, it has many similarities to Java. However, Processing
is much easier to learn than Java. In fact, we believe that Processing might well be the
best language currently available for teaching the basics of computer programming to
beginners.

Why Not Java?

One of the most important features of Processing is that it enables us to begin the process
of learning to program by building our programs out of simple statements and functions.
Unlike strictly object-oriented languages such as Java, Processing does not require us to
start with the more complex concepts and structures of “ objects.” This makes for what
we believe is a much gentler introduction to programming. At the same time, because
Processing is based on Java, we have the full capability to move on to object-oriented

xvii
xviii   ◾    Preface: Why We Wrote This Book and For Whom It Is Written

programming whenever we are ready to do so. In fact, this book includes a basic introduc-
tion to objects.*
At the same time, because Processing is based on Java, it is usually very similar (and
often identical) to Java in terms of much of its syntax and many of its structures, at least
in regard to the topics typically covered in an introductory programming course. Thus,
we have found that students proceed very smoothly from programming in Processing in
a first course to programming in Java in a second course. In general, Processing’ s syntax
and structures carry over readily to the learning of such programming languages as Java,
C++, C#, and JavaScript, should you wish to learn any of these programming languages
after learning Processing.

What about Python?

Python is becoming increasingly popular as an introductory programming language.
However, Python often uses syntax and structures that are somewhat untraditional in
comparison with other programming languages that a student might also wish to learn.
We have also found that the dynamic typing of variables in languages like Python is
actually easier for students to understand after they have learned the static typing of vari-
ables in a language like Processing.†

Why This Book?

There are a number of very good books about Processing that have already been written.
However, many of them seem to us to be geared first and foremost toward the creation
of visual art. Processing certainly provides powerful capabilities for doing this, yet the
sophistication of such impressive digital art sometimes comes at the cost of increased com-
plexity in the code, potentially confusing a beginning programmer.
In this book, we focus on using Processing as a language to teach the basics of pro-
gramming to beginners who may have any of a variety of reasons for wanting to learn to
program. Thus, we do not attempt to do a wide survey of Processing’ s vast capabilities
for graphical and interactive works. Rather, we use its capabilities for graphics and inter-
activity in order to create examples that we hope you will find to be simple, illustrative,
interesting, and perhaps even fun. If your goal in learning to program is to create digital
art, we believe that the foundation this book provides is an excellent place for you to begin
and will prepare you well for other Processing books that are more oriented toward digital
art. However, if you are seeking to learn to program for reasons other than the creation of
digital art, rest assured that this book has also been written with you in mind.
It might seem surprising to some that a book about such a graphics-oriented program-
ming language as Processing includes many examples that use numbers or text as the
primary output. However, these are used for a variety of reasons. First, numerical and
textual examples are sometimes easier to understand than graphical ones. Second, most

* Chapter 10 introduces objects.

† Processing does have a Python mode, Processing.py, for those who would like to learn to program in Python through

Processing. There is also P5.js, a JavaScript “ interpretation” of Processing.

 Preface: Why We Wrote This Book and For Whom It Is Written   ◾   xix

graphical programs in Processing have a numerical basis that is often easier to understand
in the form of text and numerical output. Third, some readers are likely to be learning to
program for the purpose of being able to process numerical information (e.g., if they are
interested in math, science, or business) and/or to process data that is likely to include tex-
tual information. Fourth, we hope that a combination of simple graphical examples with
simple examples that use numbers and/or text will appeal to a broader range of learners.
In our own experience, it is sometimes a visual example that first connects with a student,
but at other times, it is a numerical and/or textual example that a student finds to be more
illustrative. In still other cases, it might be a combination of these types of examples that
successfully connects with a student.
We have followed what might be said to be a fairly traditional sequence of topics, one that
we have found to work well for introducing programming. Also, we hope that such a sequence
might seem comfortably familiar to instructors and to students who have undertaken some
computer programming before. We have tried to introduce the key computer science con-
cepts associated with introductory programming without going into such detail that risks
being overwhelming. Supplementary materials will be available to instructors looking to
introduce even more computer science concepts associated with the topics (e.g., in a “ CS1”
course). Processing’s capabilities for animation and interactivity are not explored extensively
in this book and are not touched upon until Chapter 7. However, additional examples using
animation and interactivity are available for instructors who wish to provide more cover-
age of these features and introduce them earlier. In addition, several online chapters are
provided that introduce slightly more advanced topics in Processing, such as two-dimen-
sional arrays, manipulation of strings, and file input and output (processingnyhoff.com).
Additional exercises for most of the chapters are also available.
Throughout the writing of this text, one of our primary concerns has been the pace of
the material. Some might find it to be slower in comparison with most programming texts.
However, in our experience, it can be easy to forget just how gradual a process is required
for most beginners to learn to program. Our pace in this book is based on our experiences
in teaching programming to a wide variety of beginners in a classroom. No prior program-
ming experience is expected. We hope that you will find the pace of this book to be a good
match to the rate at which you learn as well. It is our hope that this text will be useful to
students and instructors in a first programming class, but we have tried to write this book
in such a way that it will also be useful to persons teaching themselves to program.
Visit https://textbookfull.com
now to explore a rich
collection of eBooks, textbook
and enjoy exciting offers!
Acknowledgments

Many thanks to Randi Cohen at CRC Press/Taylor & Francis Group for her support of this
book and her expert guidance throughout the writing process.
Thanks also to Todd Perry at CRC Press/Taylor & Francis Group and Michelle van
Kampen and her colleagues at Deanta Publishing Services for their production work on the
editing, layout, and typesetting of this text and for their advice during our proofreading.
Thanks to Ira Greenberg for his Foreword and for his encouraging influence. It was one
of his demonstrations of Processing that first convinced us of the enormous instructional
potential of this programming language.
Thanks to the reviewers, who provided such helpful feedback in response to drafts of
this book.
Thanks to faculty colleagues at Trinity for their encouragement and to the many Trinity
students who have served as test subjects for most of the material in this book.
Thanks to our families and friends for supporting us in this venture.
Thanks to God for all blessings, including the opportunity to write this book.

xxi
Introduction: Welcome to
Computer Programming

Congratulations on your decision to try computer programming!

Why Learn to Program?

It may be that programming a computer is something that you aren’t sure you are able to do
or even want to be able to do. If so, then we hope that this book changes your mind by provid-
ing you with a friendly, straightforward, and solid introduction to computer programming.
Being a computer “ user” once meant writing programs for the computer. However,
the emergence of personal computers beginning in the late 1970s was accompanied by a
growth in the availability of “ application” software, such as word processors and spread-
sheet programs. Such software is written for “ end users,” who do not need to be computer
programmers. Thus, the concept of a computer user as a programmer gradually shifted to
that of someone who uses software written by others .
However, there are still some very good reasons for learning about computer program-
ming in the current era of computing.

• Learning computer programming teaches you about what software really is.
Computer software programs may seem complicated and mysterious. However, as
you gain experience with simpler examples of computer software, you will start to
understand the fundamental nature of computer software. This is important knowl-
edge, given that more and more areas of our lives are affected by computer software.
• Learning computer programming gives insight into what a programmer does.
Someday, you may find yourself working on a team that includes a computer pro-
grammer. Knowing something about what is involved in programming is likely to
help you communicate and collaborate better with programmers.
• Instead of changing to fit the software, you can design how the software works.
When we use software that other people have written, we are often forced to adapt
our ways of thinking and working to the way that the software has been designed. In
contrast, when you write your own software, you get to decide what the software does
and how it works.

xxiii
xxiv   ◾    Introduction: Welcome to Computer Programming

• You cannot always count on someone else to create your software. Computer
software is needed by so many people and in so many ways that there can never
be enough people with programming abilities to develop all the software that users
would like to have. Thus, knowing enough about computer programming to create
or customize software may help you to provide software that you or others need and
would not otherwise be available.
• Even a little knowledge of computer programming is better than none at all. Many
people have no experience at all with programming. Thus, having even a little knowl-
edge of computer programming puts you a step ahead in terms of understanding
computing.
• Computer programming might already be, or turn out to be, something that
you need to learn. Many areas of study and careers are enriched by a basic knowl-
edge of computer programming, and a growing number are starting to require it.
Traditionally, programming has paired well with math, science, and business. But in
the present era, interests and skills in arts and media also are excellent pairings with
computer programming. Today, computer programs are used to solve a very wide
range of problems and serve a wide variety of purposes in nearly every area of human
society.
• Computer programming is a creative activity. Computer programs are often used
to solve problems, but computer programming is also a creative activity. Thus, you
might find yourself writing a program as a means of expressing yourself or simply out
of an urge to create something new. More and more artists and designers are learning
to program, especially those who work in electronic media.
• Computer programming might turn out to be something that you are good at and
enjoy doing. You will never know this without giving programming a try!

These are just a few of the many good reasons for learning about computer
programming.

What Is Programming?
Consider a “ program” that you might be given at a band, orchestra, or choir concert. This
program simply lists the order in which the musical numbers are performed. This notion
of putting things in a certain sequence is one of the fundamental concepts of computer
programming.
Another useful analogy is that of a recipe, where certain actions with various ingredi-
ents are performed in a certain order to achieve a certain result. A computer program is
much like a recipe, involving the performance of a specific sequence of actions using cer-
tain “ ingredients” (items of information) for the purpose of producing certain desired
results. In computing, such a recipe is also known as an algorithm .
Random documents with unrelated
content Scribd suggests to you:
 Linné hatásának körét korára és az utána következő korra
lényegesen kitágította az az óriási befolyás, melyet könnyen
kezelhető rendszere mint a zoologiai-botanikai tanulmányra való
általános buzdító szer tett. A rendszer egyfelől és mindenek felett a
szilárd nem és species-meghatározás latin nevek által, valami
egységességet adott a tudománynak, ami eddigelé nem volt meg,
más tekintetben csak most vált lehetségessé a termékeny
részletkutatás, amely az egyetemes tudásnak oly hallatlan nagy
eredményeket hozott. Ezekkel a kompendiumokkal kezében minden
utazó legalább nagyjában tájékozódhatott a legidegenebb
területeken is. A különlegességekben kedvtelőnek pedig most
megvolt a szilárd alapja, volt mibe belekapaszkodnia, amit a
tudomány adott neki alapul. Éppen Linné után és Linné mellett ezek
érték el a legbámulatosabb, minden előbbit messze felülhaladó
eredményeket. Csak attól fogva, hogy tudták a meglevőnek
rendszerét, tudták először világosan megbecsülni, hogy mi minden
tennivaló van még.
Egyes messzebbrelátó szellemek mindenesetre érezték az új
rendszerező irányban benn levő muzeumszerű, mesterségesen
sablonizáló elemnek kényszer-jellegét, anélkül azonban, hogy
tisztába jöttek volna vele, mikép lehetne rajta segíteni. A franczia
Buffon, egy a lehető legfényesebb helyzetben élő előkelő, szellem
inkább eleven egészében akarta az állatvilágot felfogni és a kötetek
hosszú sorozatában szinekben gazdag óriás-képet rajzolt, amely
nyelvének plasztikai erejével és a kedvező helyzetben levő férfiúnak
nagyon gazdag segédeszközeivel, akinek szabad rendelkezésére
állott a világ legjobb gyüjteménye és az önfeláldozó munkatársak
sora, hosszú időkre kincses kamrája lett a minden rendszertől
független, az «állatvilágot» illető zoologiai ismereteknek. Jellemző
azonban, hogy éppen a klasszikus stilisztának ez az egyetemes
óriás-műve későbbi kiadásaiban csak az által volt hasznossá tehető,
hogy folytatói és kiegészítői utólag mégis csak hozzáfűzték a Linné-
féle névjegyzékeket, ami nem mindig járt baj és zavar nélkül.
Buffon 1788-ban, a franczia forradalom előestéjén halt meg,
amely feltétlenül elsodorta volna őt, a kényúri régi királyság igazi
udvari tudósát is. Ugyanebben az évben az agg mesternek egy
fiatal, épp akkor tizennyolcz évessé lett honfitársa tartotta első
előadásait a természetrajzról: Cuvier György. Ővele megint a
fejlődés tana történetének kapcsoló pontjához jutunk, melyet az
imént hagytunk el. Emlékszünk még, hogy Werner megalapította a
neptunizmust Linné kezdőkora táján (1778), valamivel később
Hutton szembeállította vele a vulkanizmust és hogy az új század
kezdetén ez a vulkanizmus mindinkább uralkodni kezdett a
geologiában. Cuvierrel most a zoologus jelenik meg, aki mindennek,
amit a geologia valóban és látszólag elért, új alapot volt adandó.
George Cuvierben észrevehető a napoleoni korszak
félreismerhetetlen vonása. Megint másféle szervező tehetség, mint
Linné volt, ennek egyszerű, bizonyos korlátozás mellett magában
harmonikus és békés nagysága nélkül, zsarnokibb és erőszakosabb,
de egyúttal messzebbre tekintő, szabadabb és inkább kombináló,
olyan természet, amelynek összehasonlíthatatlanul hatalmas dolgot
kellett csinálni, amint a helyes útra jutott, amely azonban egyúttal
zsarnokká is lett tévedéseiben, és amely tudatában annak, hogy
sehol sem szabad a rothadt konvencziót követnie, hanem mindenütt
az individuális önálló gondolkodást, – az ilyen tévedéseit az eltévedt
géniusz egész vakságával tudta védeni. Linné naiv bibliai hitének
Cuvierben nyoma sem volt; azonban mint ahogy a forradalom
szabad szellemű gyermeke, Napoleon mint Caesar ismét a maga
körébe vonta az egyházi kultuszt, mert hasznossági okok és
diplomácziai raison vezették ebben is, épp úgy Cuvier is
ragaszkodott legalább a teremtés fogalmához, mert egyelőre ez tünt
fel neki legkényelmesebbnek, bár nagyon hamar kényszerült a biblia
betűjének olyan magyarázatokat adni, melyek bonyodalmasabbak
voltak, mint egykor Kopernikus planéta-epicyclusai.
A zoologia terén Cuvier mindenek előtt egy olyan gyümölcsöt
szakasztott le, amely a Linné fellépése óta lefolyt években lassankint
érett meg. Linné hat lefelé emelkedő osztálya helyébe ő szabadító
tényül a párhuzamos főtipusok bizonyos számát tette, melyeknek
alapvető tulajdonságai az ő felfogása szerint lényegileg különbözők
voltak: egymástól független «teremtési terveket» testesítettek meg.
Ő egyelőre négy ilyet különböztetett meg: a gerinczes állatokat (az
embertől kezdve a halakig), a molluszkákat, a tagolt állatokat
(rovarokat, pók és rák-féle állatokat és a férgek egy részét) s végül a
radiaer-állatokat. Az utolsó rubrika itt is még valóságos potpourri a
legkülönbözőbb formákból, amely utóbb az élesen különválasztott
külön-tipusok egy seregét szolgáltatta, mint pl. a tüskés-bőrűek, a
coelenteraták (korallok, polypok, meduzák stb.) Cuvier új rendszere
óriási haladás volt a természetes rendszer irányában. A
leszármazási elmélet csak sokkal később mutatta meg világosan,
hogy ez a «természetes» szó tulajdonképpen mit jelent: ennek
számára Cuvier «teremtési tipusai» «az állatvilág megannyi
törzsévé» lettek, fejlődési vonalak, melyek egy valószinűleg közös
alapból a föld történetének folyamán párhuzamosan és egymástól
függetlenül alakultak ki. Cuviernek nem volt sejtelme leleményének
erről a legfőbb fontosságáról: igazi lázas szervező volt, aki átható
éles tekintettel tudja hadoszlopait a gyakorlatban elrendezni, de
fogalma sincs arról, hogy milyen következmények fognak ebből a
nagy intellektuális haladás számára származni. Cuvier érdeklődése
azonban – és itt közeledünk a döntő ponthoz, ahol a
világmegismerés fejlődéstörténetét közvetlenül érintette és a maga
módja szerint s javarészben csaknem akarata ellenére is
előmozdította – nemcsak az élő állat-formák felé fordult, hanem a
ma már kimúlt, ősidőkben a földön létezett és csak csontok és a
sedimentum-kőzetekben talált lenyomatok alakjában ránk maradt
állatvilágra vonatkozó tények gigantikusan felhalmozódó tömege felé
is.
A közvetlenül Cuvier előtti időben egy ilyen állatvilág létezésének
mind nyilvánvalóbb bizonyságaihoz jutottak. A kihalt vastagbőrüek
kimeríthetetlen hullaraktárából, Szibériából való mammuth –
elefántcsont már rég kereskedelmi czikk volt. Ügyes rajzolók
fáradoztak, hogy a fosszilis kagylók és fejlábúak csodaszerű alakjait
művészies rézmetszetekben adják vissza. Buffon élénk képzelete
viharos képekben szemlélte amaz eltünt organikus világ
elpusztulását és megujulását, a szerencsés, a darwinizmust
előresejtető következtetések és a vad, teljesen alaptalan spekuláczió
sajátságos keverékével. Egészen a század vége felé aztán egy a
kor minden geologiai iskolai tudásától meglehetősen érintetlen, de a
szabad és önálló gondolkodásban annál erőteljesebben iskolázott
angol mérnök, William Smith (szül. 1769-ben, I. Napoleon és
Humboldt Sándor születése évében) gazdag lokális ismereteit egy
szerencsés tételbe foglalta össze, mely ennek a
«palaeontologiának», a kihalt állati- és növényi formákról szóló
tudománynak összehasonlíthatatlanul messzemenő jelentőséget
adott a geologiára nézve. Mint laikus, kinek semmiféle pártállása
nem volt sem Huttonhoz, sem Wernerhez, Smith sok évi út és
csatorna-építő munkássága közben azt a fölfedezést tette, hogy
nemcsak minden sedimentum-réteg bizonyos időből való valóságos
vízlecsapódásoknak köszöni eredetét, hanem hogy minden
időszaknak, melyben e rétegek valamelyike lerakódott, megvan a
maga különös állatvilága, kivált pedig a maga különös kagylóformái.
Ebből aztán azt a következtetést vonta le, hogyha egyszer
megengedjük ezt az alapvető tényt, akkor a bizonyos, valamely
korszakra jellemző állati maradványok előfordulásából valamely
tetszés szerinti réteges kőzetben sorrendben megállapítható ennek
valamely meghatározott korszakhoz való tartozandósága, még ha ez
a kőzet valamely másutt talált s ugyanolyan fossziliák által jellemzett
más kőzethez még oly kevéssé hasonló is. Ezzel meg volt adva az
eszköz, amelynek segítségével a minden geologiai epochában
különváló földkéregnek mindenféle körülmények által megváltozott
és más helyzetekbe vetődött foszlányait mindig újra megtaláljuk és
világos áttekintésben egymáshoz illesszük. Smith állította fel először
az élesen különválasztandó rétegek tabelláját «vezér-kagylóik»
alapján és élete kemény munkáját Angolország példaszerű geologiai
térképével koronázta meg, valódi pionirjaképpen a haladásnak,
akinek «laikus» létére megadatott, hogy megalapítson egy
«tudományt» a szó legnemesebb értelmében.
Smith művével meg volt adva az indítás, mely a palaeontologia
(tehát a kihalt organizmusok) tanulmányozását a legaktuálisabbá
kellett, hogy tegye a föld egész történetére vonatkozólag. Cuvier
felkapta a készen álló baltát és pompás munkatársaktól támogatva
nekiállott a nagy feladatnak. Munkája a fosszilis csontokról
tagadhatatlanul a legszebb emlékek egyike, melyeket az emberi
szellem a leíró természettudományokban állított magának és hatása
nemcsak a palaeontologiára, hanem az élő állatok leíró anatomiájára
ma is kiszámíthatatlan. Cuvier azoknak a fosszilis emlős
állatmaradványoknak a vizsgálatával kezdte, melyek a párisi
medencze harmadkori rétegeiben találhatók és ebben a vizsgálatban
oly módon járt el, hogy a csontok szerkezete minden részletének a
rokon élő állatok csontjaival való összehasonlítását tette feladatává.
Míg így megismerte a karaktereket, melyek a különböző nemeket és
fajokat jellemzik, biztonsággal szólhatott arról, vajjon a fosszilis
csontok valamely élő vagy kihalt fajéi, valamely élő- vagy kihalt
neméi-e. Igy ennek a csodálatraméltó munkának általános
eredményeképpen az az elv állott elő, hogy a fosszilis emlős állati
csontok mind kihalt fajokéi voltak és hogy a kihalt nemek száma
annál nagyobb lesz, mennél messzebb nyúlunk vissza a
formácziókba. Egy másik általános elv, melyet Cuvier felállított, a
mai korban sokféle és jogosult vita tárgya volt, mert csak szorosan
korlátozott körökben van érvénye. Ezt az elvet a karakterek
korrelácziójának lehet nevezni. Cuvier ugyanis azt állította, hogy az
állatok egyes karakterei kölcsönösen föltételezik egymást oly
módon, hogy az egyiknek jelenlétéből a többiekre lehet
következtetni. A fogak bizonyos formája például Cuvier szerint
föltételezi a törzs, a koponya tagjainak bizonyos elrendezkedését.
Erre az elvre támaszkodva Cuvier konjekturákra merészkedett olyan
állatokról, amelyekből csak bizonyos töredékek voltak ismeretesek.
Az elv magában véve tagadhatatlanul teljesen helyes. A ragadozó
állatnak például, amely zsákmányát a karmaival kell, hogy
megragadja, sohasem lehet egész vagy egyszerűen hasított patája.
Specziális alkalmazásában azonban ez az elv nagyon sok kivételt
enged meg, mivel a specziális csoportok, melyeket mostanáig
felállítottak, gyakran egyáltalán nem egyeznek meg a tipusok
természetével és még kevésbbé történeti fejlődésével s ezért
lehetnek a karaktereknek olyan kapcsolatai, melyek a most
ismeretes kapcsolatok területén kívül esnek. Cuvier egyébiránt ezt
nagyon jól felismerte s elvét csak nagyon takarékosan és kevés
esetben alkalmazta, úgy hogy a túlzással, melybe követői közül
néhányan estek, őt bizonyára nem lehet vádolni.
A kortársakra nézve Cuvier módszere a tárgy fölötti
csodálatraméltó uralmával és a tudós uralkodói természetének
kiméletlen határozottságával mondhatni mámorító hatású volt. Ő
adta a sajátságos, évek milliói előtt eltünt állatformák első
tudományosan használható rekonstrukczióit. Néhány csontból
megkonstruálta a korai harmadkor láperdői egy tapir-forma patás
állatának, a Palaeotherium magnumnak egész képét: a mester rajza
ma a párisi Jardin des Plantes nagyszerű palaeontologiai
gyüjteményében áll egy később talált óriási lemez mellett, melyen
rajta van a csaknem teljes és a rajznak csakugyan megfelelő
csontváz. És mint ahogy Galilei napjaiban az ég maga is mintha
üstökösökkel és új csillagokkal akarta volna ünnepelni a maga
csodáit, épp úgy most is Cuvier fényének emelésére az egyik
véletlen lelet a másikra következett, amelyek segítettek hirtelen
megvilágítani az előidők állatainak történetét. Szibéria jegéből
fölmerült az a még hússal és bőrrel borított mammuth-elefánt, amely
ma a szentpétervári múzeum dísze. Délamerika pampaszainak
agyaga megnyílt és kivetette magából az összes ősidőkbeli
állatalakok legszörnyetegebbjének, a több mint négy méter hosszú
óriási lajhárnak, a megatheriumnak sértetlen csontvázát. Nem
csoda, hogy ilyen meggyőző és lelkesítő eredményektől Cuvier
annyira felbátorodott, hogy palaeontologiai tanulmányait a föld
történetének teljes rendszerévé dolgozza fel. Ennek eredménye lett
az úgynevezett katasztrófa-elmélet. A föld történetének minden
korszakában, így tanította Cuvier tökéletesítve Smith eszméit,
megvolt a külön, sajátságos, többé soha elő nem forduló állatvilág.
Honnan eredt ez a váltakozás? És nem volt-e mégis valami titkos
kapcsolat a látszólag elkülönült korszakok közt? Cuvier a
leghatározottabban tagadott minden kapcsolatot. Minden korszakon
belül szerinte lassan és békésen rakódtak le a sedimentumok, tele a
megfelelő korszakra jellemző organizmusok maradványaival. Minden
két korszak közé azonban egy «viharos időszak» ékelődött.
Rengeteg katasztrófák pusztították el a föld felszinét és minden élőt
gyökerestül elsöpörtek. Az elkopárodott kérgen aztán új teremtés
ment végbe, amely alapterv dolgában ugyan hasonló, de minden
részletében mégis lényegesen átformált fajú állatok és növények
mérhetetlen számát hozta létre ősnemzés útján. «Discours sur les
revolutions de la surface du Globe» (Értekezés a föld felületének
erőszakos változásairól) így nevezte el Cuvier azt a tanulmányát,
melyben behatóan előadta elméletét, s e mű még ma is szellemes
és elolvasásra méltó könyv, daczára a ferde következményeknek,
melyekre jut. «Az asztronomusok – így mondja a bevezetés –
gyorsabban haladtak, mint a természetvizsgálók (t. i. az ásványtan,
növénytan és állattan kutatói). A megismerésnek az a korszaka,
melyben ma a geologia áll, sok tekintetben még ma is hasonlít
ahhoz a korhoz, amikor némely filozofusok az eget kőből való
boltozatnak képzelték és a holdat úgy nézték, hogy lehet akkora,
mint a Peloponnézosz.» «Azonban – folytatja Cuvier nagy öntudattal
– Anaxagoraszra Kopernikus és Kepler következett, akik utat törtek
Newtonhoz: miért ne találhatná meg a természetrajz is egykor a
maga Newtonját?» Cuvier katasztrófa-elmélete – ma már bizvást
mondhatjuk – a lehető legmesszebbre vezető haladás volt, csakhogy
egyúttal minden ízében a geologia «erőszakos» korának gyermeke
is volt. Azokat a hosszú korszakokat, melyekben a sedimentumok
képződése bekövetkezett, rendhez és jogukhoz juttatta. Csak éppen,
hogy az akkori tomboló, rengeteg földi erőkkel dolgozó
vulkanizmusnak megadta azt az engedményt, hogy a legszabadabb
teret engedte neki két-két korszak között és ezenkívül rászorult egy
teremtő tevékenységre, amely mindig pontosan beállott, mikor a
nagy katasztrófák tabula rasát csináltak. Az irtóztató felfordulások
kifejtésére két-két periodus közt a fantáziának bőséges, semmiféle
korlátozó megfigyeléshez nem kötött tere maradt. Bernhard von
Cotta vonzón írja ezt le egy félszázaddal később irott munkájában,
egy visszapillantásban: «E század kezdetén a geologusoknak
megvoltak a maguk külön előidői, melyekben szabadon
nekiereszthették fantáziájukat, csaknem a természet törvényeinek
minden kötöttsége nélkül s a legkevésbbé kötve a mindennapi
tapasztalattól. Semmi sem akadályozta őket abban, hogy ezekben
az előidőkben fel ne tételezzék a földnek egy különös ifjúi erejét és a
hatalmas általános katasztrófákat, melyek csaknem minden
meglevőt hirtelen elpusztítottak és helyette mindenütt újat
teremtettek; ez volt az úgynevezett teremtési periodusok eredete,
melyeknek mindegyike magában egy-egy világot jelentett. Tetszésük
szerint benépesítették a földet óriási nagyságú állatok és a
legbujább trópusi vegetáczió világával; hirtelen mérhetetlen
özönvizeket árasztottak ki, melyek hatalmas sziklatömegeket vittek
magukkal és egész országokat elárasztottak; látnoki szemeik előtt
egyik napról másikra vulkánok keletkeztek; magas hegylánczok
csaknem egyetlen lökésre duzzadtak ki; vulkanikus erőkkel nagy
sziklatömböket száz mérföldekre hajíttattak el; a föld belsejében
hatalmas központi tűz izzott, mindig készen arra, hogy a merev
kérget áttörje; vagy pedig az egész földet vízben oldották fel,
melyből aztán rétegenkint csapódott le. Minden geologiai
periodusnak különös hatásokat tulajdonítottak, épp úgy, mint különös
állat- és növény-világot; az egyikben képződtek ezek vagy azok a
kőzetek, a másikban ezek vagy azok a fémek; az egyik hegyeket és
hegységeket, völgyeket és tenger-medenczéket teremtett, a másik
lerombolta. Kényelmes kor volt ez a geologus számára; a
karosszékben lehetett a képzelt eseményeken elmélkedni, egy kis
fantáziával mindent könnyű szerrel meg lehetett magyarázni. Hova
lett ez a szép idő, melyben oly könnyű volt geologusnak lenni?»
Ilyesforma volt a geologia és biologia közötti első kapcsolat
végeredménye. A biologia megformulázta az élesen elkülönített föld-
korszakok egy sorozatát. Az egyiktől a másikig azonban nem
vezetett semmiféle út. Linné szerint a fajok egyszer teremttettek.
Cuviernek a megújuló teremtések egy sorára volt szüksége. Két
ponton indulhatott meg most a fejlődés. A geologiának szóhoz kellett
jutnia, vajjon ilyen pusztító katasztrófák csakugyan kimutathatók-e
merőben az ő saját kutatási területéből olyanokul, amilyeneknek
Cuvier palaeontologiája kivánta őket. A biologiának ellenben ahhoz a
kérdéshez kellett ragaszkodnia, hogy az élők újon teremtett
világainak mindegyike miért mutat mégis olyan félreismerhetetlenül
közös vonásokat az előtte valóval és az utána következővel. Miért
léptek fel például a régi időben az összes gerinczes állatok közül
legelőször a legalacsonyabb rendűek, a halak, később az amphibiák
és reptiliák, csak nagyon későn a madarak és az emlős állatok?
Miért jelentek meg ezek közül az emlős állatok közül legelőször a
legalsóbbak, az erszényesek és legutoljára a majmok és az ember?
A fejlődés most oly gyorsan haladt, hogy mind a két felelet, bár
eleinte habozó formában, összeesik Cuvier virágkorával. Az igazi
indokolás azonban mégis csak valamivel később következett. Cuvier
1842-ben meghalt. Két évvel ezelőtt jelenik meg Angolországban
Charles Lyell könyve a geologia alapelveiről. Egy évvel előbb száll
Charles Darwin a Beagle hajóra, hogy elinduljon világkörüli útjára,
melynek intellektuális eredménye a modern biologia leszármazási
elmélete lett. Mindkettővel az utolsó keretünkbe eső nagy
határponton állunk a föld alakulásáról való emberi ismeret dolgában.
*
Az ember lehet akármi dicséretre kész bámulója a
tizenkilenczedik századnak, mégis csak meg kell vallania, hogy az
eszmék magva, amelyeken élősködött és amelyektől – legalább
részben – nagygyá és csodálatraméltóvá lett, a tizennyolczadik
század utolsó harmadára esik. Az 1700-as évek gondolatainak
empirikus indokolása, valódi hússá válása teszi az 1800-as évek
lényegét. Az emberi jogok eszméje, mely széjjelhintődött a franczia
forradalomhoz vezető fordulón, mely nem fulladt bele a guillotine
vérfolyamaiba s Schiller jambusainak pathoszában művészileg
megörökítődött: megtestesül az egyéniség fokozódó
szabadságharczában a világi és egyházi tekintély ellen az amerikai
rabszolgaság megszüntetésére irányuló mozgalomban, a roppant
szocziális áramlatban, ezerféle megmozdulásokban és
experimentumokban. Mindezekben a testekben erősen benne él egy
szellem: a tizennyolczadik század végének szelleme. A költészet
valóságos kört ír le a megöregedett Goethe epigon-kultuszától
visszafelé – jó értelemben – a fiatal Goethe megértéséhez, kinek
virágkora még a tizennyolczadik századba esik és akinek törekvése
mintha föléledni törekednék a legjobb dolgokban, melyekre a mai
ébredező költő-nemzedék merészkedik. És a természettudomány,
mely látszólag a leginkább függőlegesen tört fel s hasonlíthatatlanul
nagy messzeségekre jutott, szintén nem tagadja meg eszmei
hatalmában az általános törvényt. Több a merő véletlennél, hogy
leginkább világító, a világot legjobban felrázó eszmei művének a
tizenkilenczedik század második felében, Darwin művének
elősejtelmei visszavezetnek a tizennyolczadik század utolsó
évtizedébe.
Láttuk, hogy a szigorú természetkutatás éppen akkor inkább
idegenkedve, mint kedvetlenül állott szemben az átalakulás, a
fejlődés gondolatával az organikus területen. Linné a faj
változatlanságára építette kemény rendszerét. És az évek millióira
kiterjedő földtörténet sajátszerű látványából, mely néhány évtized
alatt meglepő gyorsan kibontakozott, támadt éppen Cuvierrel az az
ember, aki azt tanította, hogy ennek a földtörténetnek egyik korszaka
sem közvetlen folytatása az előttevalónak, sőt egy megsemmisítő
katasztrófával és egy megfejthetetlen «új teremtéssel» van tőle
elválasztva. A tagadáshoz, mely a múzeumból minden
csodálatraméltó gazdagodása daczára felhangzott, elég
sajátságosan, csatlakozott az absztrakt kamrácskában élő merőben
logikai filozofusnak hűvös hangja is: Immanuel Kant, aki
legszigorúbban intett a lehetségesre, az emberi intellektussal még
megfoghatóra, a fejlődés gondolatával való különféle játék után
végül mégis csak azt vallotta, hogy egy állati formának a másikból
való merőben mechanikai levezetéséről olyasformán, mint ahogy a
planéták a nap ellökött gyűrűiből magyarázhatók, egyáltalában nem
lehet szó és hogy gondolni sem szabad arra, hogy valaha
remélhessük, hogy «egy új Newton támadhasson, aki csak egy
fűszálnak természeti törvények szerint való keletkezését is, melyet
nem valami szándékosság irányított, megfoghatóvá tehesse.» Az
ilyen belátás lehetőségét az embertől egyszerűen meg kell tagadni.
Ha azonban még minden ma sarjadó fűszálhoz is valami
szándékosságra van a filozófusnak elkerülhetetlen szüksége, akkor
könnyen be lehetett érni Cuvier katasztrófa-elméletével, mely az
ilyen «elrendező szándékosságból» a földnek minden állítólagos
geologiai újjáélesztése végett fáradság nélkül megkonstruálhatta a
«termelő isteni újjat». És mégis: ahol a múzeumi szellem és a
filozofus hordójának szelleme egyszerre és egymást kölcsönösen
negativ módon kiegészítve csütörtököt mondott, ott éppen akkor, a
tizennyolczadik század utolsó évtizedében a költői géniusz
megtalálta az élő természet szabad és harmonikus szemléletéből
kiindulva a mégis csak meglévő lehetőség sejtését. Angolországban
éppen annak az embernek költőül és kutatóul egyaránt tehetséges
nagyapja szállott síkra mellette, aki később a fejlődési elméletet az
organikus világra nézve tudományosan megalapította: Erasmus
Darwin (1731–1802). Olyan nyugalommal hirdette a «logikailag
lehetetlent», mintha valami magától értetődő dologról volna szó. Azt
a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a klasszikai Lucretius módja
szerinti tankölteményekben fűzi össze kora összes
természettudományi tényeit és spekuláczióit egy egységes
világképpé. Ebben nem ütközött meg azon, hogy az egyetemes
fejlődési gondolatot kiterjessze az organikus lényekre is és a
megváltozott külső életfeltételek befolyásának tulajdonítsa az állatok
és növények alakjának meghatározására való hatalmat, ellentétben
az istentől teremtett fajnak örök változhatatlanságáról szóló
tanítással. Persze, csak egy éleselméjű természet-szemlélőnek
magányos hangja volt ez és el is hangzott a pusztában.
Németországban azonban ugyanez az eszme a kor egy
aránytalanul hatalmasabb szellemét ragadta meg és nem is
eresztette el mindvégig, mint valami vizió, melyben a kételkedő
részesült és amelynek emlékétől sohasem tud szabadulni. A Faust
költője, aki az emberi kebel mennyét és poklát összekényszerítette
harmonikus költői szellemének világszabadító mindenhatóságával, –
az ő számára sem létezhetett egyetlen hely sem a természetes
világ-épületben, melynek egységében hinni már Spinozától
megtanult, ahol az okozati kapcsolat durván szét van szaggatva,
ahol egy külön «teremtői szándék» vagy teremtői tevékenység
nyilvánult, melyről az ég és föld dolgainak többi mechanikai
létesülése semmit sem tud és amely mindig nyersen közbevág, hogy
a mechanikai események által, özönvizekkel és vulkanikus
kitörésekkel járó romboló katasztrófák által megtisztított földfelületet
újra bevonja a czélnak megfelelő élő réteg kárpítjával. A természet,
melynek életét Goethe úgy élvezte és leste meg, mint bizonyára
senki az ő korában és amely plasztikai gondolkodása előtt mindig
mint szorosan összekapcsolt képek lánczolata jelent meg, sohasem
elvontan, minden körülmények közt egész kellett, hogy legyen –
ismeretlen gyökerű, láthatatlan jövőbeli koronájú, de minden
felismerhető darabjában mindig hézagtalan, mint egy helyes
számsor, mely minden részében, akárhol ragadjuk is meg,
szükségszerűen logikailag tagoltnak kell, hogy mutatkozzék – az
egyre megy, hogy miképp szól aztán a kezdő-feladat és a
végeredmény. Amilyen szívós munkás volt, Goethe nem érte be az
általánosságban való nézettel, hanem megkísértette azt is, hogy a
kutatásban tátongó látszólagos rést merészen kitöltse. Nem éppen
szerencsésen járva azon a területen, mely Galilei óta vitathatlanul a
természeti törvény, a mechanizmus tulajdonába tartozott, a
fizikában, teljesen kétségbevonhatatlan és nagy sikereket aratott ott,
ahonnan Kant a mechanikát száműzni akarta: az organikus világ
birodalmában. A nagy előadó teljes mesteri erejével írt munkáinak
hosszú sorában, melyek az «organikus természetek képződéséről
és átalakulásáról» szólnak, az organikus formák átalakulásának és
az állati és növényi fajok természetes fejlődésének gondolata a
külvilágtól származó merőben mechanikai, a fizika törvényeinek
alávetett hatások alatt a legteljesebb világossággal minduntalan
visszatér.
Igazi hatásuk a kortársakra, sajnos, Goethe eszméinek sem volt.
A költő tekintélye akadályozta a természetkutatóét és maguk a
közlemények is, melyekben mégis annyi szellemi munka rejlett,
túlságos aforisztikusan hatottak, semhogy a Linné hagyományának
és Cuvier diktáturájának uralma alatt levő korabeli szakszerű
vélekedés óriási arzenáljával szemben érvényesülhettek volna.
Hiszen a harmadiknak, aki az angol Erasmus Darwintól talán, a
német Goethétől bizonyosan függetlenül a század fordulóján
megragadta a fejlődés eszméjét, a franczia Jean Lamarcknak épp
oly kevéssé sikerült nézetét érvényre juttatni, pedig ez a férfiú igazi
czéhbeli természetkutató volt. Erasmus Darwin és Goethe
szerencsés természetek voltak, akiknek az új gondolat egyéb
szerencsével együtt hullott az ölükbe, hogy élveztesse velük a
prófétaság örömét is, Lamarck tragikai alak. Mint szigorúan
empirikus természetkutató akkor akarta leszedni a gyümölcsöt,
mikor még túlságosan korán volt. Mikor az állat- és növényformák
birodalmában való fejlődés gondolatát geniálisan megtalálta, a
részletekben is meg akarta okolni, igyekezett a fejlődés módszerét
megragadni. Ehhez azonban az anyaga még nem volt elég és éppen
az ő eljárásához fűződött az alapnélkül való spekuláczió vádja. A
zsiraff hosszú nyaka – azt mondotta – azért keletkezett, mert egy
eredetileg rövidnyakú állat folytonosan kénytelen volt fejét magas
törzsü mimóza-fákra kimereszteni és ez a megszokás az állandó
gyakorlat által végül hosszúra nyujtotta a nyakát. Ez felkeltette az
ellenfelek nevető kedvét, akik a példa szélsőséges voltához tartották
magukat, anélkül, hogy fel tudtak volna emelkedni odáig, hogy mily
termékeny maga az az elv, hogy a használat erősít valamely szervet,
a használatlanság elcsökevényesíti és hogy számtalan kényszerű,
bár parányi változások sommája generácziók folyamán igazán
kulcsa lehet a legbizarrabb jelenségeknek az organikus világban. A
gúnyhoz társult az agyonhallgatás rég kipróbált, de mindig örökzöld
prakszisa. A már több mint hatvan éves Lamarcknak érett főművét,
az 1809-ben megjelent «Philosophie zoologique»-t Cuvier és hívei
oly alaposan «figyelmen kívül hagyták», hogy a korabeli irodalomnak
olyan, csaknem minden nyelven olvasó, személyesen érdekelt és
kedvező helyzetben levő olvasója, mint Goethe sem szerzett róla
semminemü tudomást. Pedig Lamarck jelentősége egyáltalán nem
állott egyoldalúan a spekuláczióban. Mint reformátor a szisztematika
terén az elsők között állott éppen Cuvier mellett és nagy munkái a
gerincztelen állatokról (ezeknek a gerinczesekkel való
szembeállítása éppen őtőle származik) ott szántotta fel a földet, ahol
a legdöntőbb anyagot lehetett találni a «múzeum», az állatfajok
merőben empirikus forma-ismerete számára. 1829-ben, tehát
kevéssel Goethe kimulása előtt bezárult a geniális férfiú hosszú, de
kivált utolsó éveiben nagyon szomorú élete. Már tiz évvel halála előtt
megvakult s mint egy második Milton természetrajzi művének utolsó
részét kénytelen volt emlékezetből diktálni két leányának, anyagi
sanyarúságtól körülvéve. Igazi vándor volt az új kutatási nap
napkelte előtti éles levegőben, aki mindenét koczkára tette – mint
Häckel mondja róla egyhelyt – azért a babérkoszoruért, melyet
egykor a hálás utókor fog sírjára tenni.6)
Ezek a példák, melyekhez Charles Darwin néhány kevésbbé
fontos előfutójának nevét is hozzá lehetne még fűzni, nyilvánvalóan
mutatják, hogy a fejlődés eszméje benne volt az új század
bölcsőjében és forrott már a fejekben. A balszerencse azonban azt
akarta, hogy e század első öt évtizedében éppen ott szerzett
többféle barátokat, ahol gyönge lábon álló hitele alaposan
fenyegetve kellett, hogy legyen.
Többé-kevésbbé furcsa filozófus-fejek, bátrabbak, mint az öreg
Kant, de egyúttal nálánál logika dolgában sokkal gyöngébbek is,
labdát játszottak vele. Lorenz Oken (Lamarck öreg korával
egyidejűen) egész seregét eszelte ki a fantasztikus, részben
sejtelmekben gazdag, mindenesetre azonban formálisan
hajmeresztő és elriasztó hipothesiseknek az organizmusok
természetes kialakulásáról. Az álmodozásnak és tudásnak az az
összeelegyítése, mely a németek egész filozofiai irányához Hegel
korában hozzá volt tapadva, a nagyon átlátszó kísérletek, hogy
barbár stílussal és lehetőleg elvont titkos nyelvvel leplezzék el a
megismerés hézagait, éppen abban az órában, mikor mindenekelőtt
világosságra volt szükség a még ismeretlen területének terjedelmét
illetőleg, annál jobban elriasztották a megfontolt, az igazi igazság
kutatásért szívvel-lélekkel lelkesedő elméket a természetkutatók
között a veszedelmes ügytől. Már magában a fejlődés gondolatával
való játék is veszedelmesnek és tudománytalannak tünt fel az igazi
biologusok előtt, habár nem is voltak sokan (mint Buch, a geologus,
Scheider és Unger, a botanikusok s mások), akik néha-napján ne
játszottak volna vele kissé és a saját dogmájuk ellenére ne
bogoztatták volna a csomót.
A dolgok állására nézve rendkívül tanulságos nyomon kísérni
azokat a nézeteket, melyeket 1845-ben nem kisebb ember, mint
Humboldt Sándor «Kosmos»-ának első kötetében kifejtett. Humboldt
akkor joggal számított az egész természet-ismeret legtökéletesebb,
ítéletre leginkább képes képviselőjének. Mint ő maga mondotta, az
1769-iki üstökös-év szülöttje volt. Ha korát összehasonlító
számokkal akarjuk mérni, akkor kiderül, hogy születésének dátuma
szerint, nem egészen húsz évvel volt fiatalabb, mint Werner és
pontosan egyidősek voltak vele Smith és Cuvier. 1793-ban egy
botanikai értekezésben és 1795-ben egy novellisztikus vázlatban,
amely még Schiller «Horák» czímű folyóiratában jelent meg,
nyilatkozott Humboldt először biologiai folyamatokról. Később az
exakt természetkutatás csaknem teljes területén úgy dolgozott, mint
századában rajta kivül senki más. Az összes iskolákkal szemben,
akár asztronómiai, akár fizikai, geologiai vagy biologiai iskolák
voltak, állást foglalt. Az utolsó hatvan év jelentékenyebb elméinek
többségével személyes érintkezésben volt. Két legnagyobb
mértékben sajátszerű utazáson (Amerikában és Közép-Ázsiában)
behatolt két kontinens szívébe és biztosította ítéletének egyéni
függetlenségét, amely kora nemcsak legtudósabb, hanem egyúttal
legszabadabb, mindenekfölött pedig mindennemű vallási befolyástól
mentes gondolkodóinak egyikévé tette. És ez a férfiú 1845-ben
annak a felelősségnek teljes tudatában, amelylyel vállalkozása jár,
nekifogott a munkának, hogy a fizikai világleírás egy óriási tervrajzú
kísérletének első kötetében tömör, de szemléletes természetképet
rajzoljon, amely magába foglalja a látható világot, a világegyetem
legtávolabbi ködfoltjától egész a gránitsziklán lévő parányi kis földi
zúzmóig. Kénytelen lévén azonban az organikus területét is
belesorolni a «Kosmos»-ba, a következő jellemző szavakkal szab
önmagának határt: az objektiv érzéki szemlélet empirikus területébe,
a lettnek, bolygónk jelenlegi helyzetének ábrázolásába nem
tartoznak bele az alakulás rejtelmes és megoldatlan problémái. A
világleírás józanul a realitáshoz van lánczolva s nem félénkségből,
hanem tartalmának és körülhatároltságának természete szerint
távolmarad az organizmusok történetének sötét kezdeteitől, ha a
történet szót itt leghasználatosabb értelmében vesszük. Ehhez aztán
elég ügyesen hozzáteszi: a világleírásnak azonban szabad arra is
figyelmeztetni, hogy az organikus földkéregben ugyanazok az
alapanyagok vannak meg, melyek az állatok és növények
szerkezetét teszik. Megtanít arra, hogy ebben úgy, mint amabban,
ugyanazok az erők működnek, amelyek az anyagokat összekötik és
elválasztják, amelyek alakot adnak és folyékonnyá lesznek az
organikus szövetekben: de olyan föltételeknek alávetve, melyek
egyelőre kiderítetlenül, az életerők hatásainak nagyon bizonytalan
elnevezése alatt több-kevesebb szerencsével, megsejtett analogiák
szerint szisztematikusan csoportosíttatnak. Egy más helyen pedig,
egy még teljesen a Cuvier-féle katasztrófa elmélettől áthatott
passzushoz, az előbbi korszakok messzire kiterjedő földi
forradalmairól, melyek régi organizmusok elpusztulását, újaknak
föllépését jelzik, ezt a nem kevésbbé finom czélzást fűzi: a
fejlődésről való tudásunk korlátoltságában, abban a képletes
nyelvben, melynek ezt a korlátoltságot el kellene rejtenie, új
teremtéseknek nevezzük az organizmusokban végbemenő
váltakozás történeti jelenségeit. Ez azonban aztán minden.
Humboldt érzi, hogy sem az életerő, sem a teremtés nem nyujt
valami megfoghatót. Távol van azonban Kantnak filozofiai
kotnyelességétől is, aki itt örökre be akarja zárni az ajtót az emberi
szellem előtt. De a sejtésnek minden fajtája még túlságos
merésznek tünt fel előtte: rövidesen konstatálja a tökéletes
miszteriumot és érdekesebb dolgok felé fordul.
Hiába, az egész áramlat abba az irányba hajtott, bármily erősen
akarták, akár óvatosságból, akár előítéletből a sebesen rohanó
csónakban szemüket bekötni. Ha még oly szilárdan alapították is az
állatok vagy növények rendszerét a fajok állandóságára és az
örökös új teremtésre: az ide és oda hajlásoknak, a csoportról-
csoportra való vonatkozásoknak és kapcsolatoknak minden új
lelettel, a régiekbe való minden mélyebb anatomiai behatolással
nem akart vége szakadni. A palaeontologia mind több és több
furcsánál-furcsább keverék-tipust mutatott föl: a Jura korszak röpülő
gyíkjaiban, (Pterodactylus és Rhanphorhynchus) a madárból és
reptiliából való látszólagos torzkép, a tengeri sauriusokban
(Ichthyosaurus és Plesiosaurus) egy másik torzkép a reptiliából és
halból. Ma, mikor a leszármazási elmélet meglehetős szemléletes
hypothesisekig jutott el e gerinczes állatok valóságos családfájára
vonatkozólag, e groteszk formák némelyikének jóval kevesebb
fontosságot tulajdonítunk és például egyáltalában nem hisszük, hogy
a pterodaktylus a madaraknak igazi reptilia őse.
Mennél nyersebb, mennél kevésbbé kész volt az alapvető nézet,
annál nagyobb volt éppen az ilyen analogiák súlya. Bizonyos oldalról
profétikus tipusoknak nevezték őket a legrégibb metafizika
lomtárából való szóval. A Jura-kor pterodaktylusa eszerint mintha
prófétája lett volna a későbbi madár-tipusnak.
Az inkább megálmodott átmeneti formák mellé azonban
valóságosak és részben még ma is élők léptek, a szigorúan
elrendező szisztematikusok keserűségére és haragjára. Csaknem
pontosan a század születési dátumával egyidejűleg terjedt el
lassankint a híre az összes emlős állatok legsajátságosabbikának,
az ujhollandi csőrös állatnak (Ornithorhynchus paradoxus). Egy
négylábú vakondok-bundával födött állatról volt itt szó, melynek
száraz, kemény csőre van, mint valami úszó madárnak, amely kulcs-
csontjának szerkezete szerint, vese, bél és nemi váladékainak
kivezető csatornája szerint a reptiliákkal (teknősbékákkal) egyezik
meg és amely végül daczára Meckel által 1824-ben hosszú vita után
kimutatott tejmirigyeinek, melyek révén mégis csak besorolható volt
az emlős-állat fogalmába, nagy tojásokat tojik. Ha ez sem átmeneti
forma, akkor mire kellene még várni?
Egészen sajátságos dolgokat vitt bele végül a vélemények
harczába egy még fiatal tudomány, amelylyel ez alkalommal szintén
foglalkozni kell egy pillanatra: a lassankint nyomatékos tényezővé
fejlődő embryologia. Ez a szó az embryon (csira) és a logos (tanítás)
görög szavakból van képezve, tehát az organizmusok csirájukban
levő állapotával foglalkozó tudomány, pl. a tojásban levő csirkével,
vagy az anyaméhben levő emberrel. Tulajdonképpen csak az
anatomiának egy ága, de még fáradtságosabban és nehezebben
kellett magát keresztülküzdenie, mint ennek, körül volt véve
előítéletekkel és nem kevésbbé akadályozva kétségbeejtő
megfigyelési nehézségekkel. A külső akadályok egész vonalát
áttekinthetjük, ha elképzeljük egyfelől az ú. n. művelt körökben még
ma is általánosan uralkodó tudatlanságot az emberi csira
történetének minket mégis csak legközelebbről érintő tények
dolgában, olyan tudatlanság ez, amely mindenekelőtt a teljesen
jogosulatlan szemérmeteskedő irtózatra vezethető vissza, amely az
ilyen dolgok megbeszélését az erkölcsökbe ütközőnek tartja. Mialatt
minden iskolásgyermeknek hozzáférhető hirlapjainknak módjukban
áll jóformán állandóan erkölcsileg igazán nem nagyon tanulságos
eseményekkel szórakoztatni minket, az emberek azt hiszik, hogy
csaknem babonás irtózással kell védekezniök ama dolgok
elfogulatlan tárgyalása ellen. Pedig ebben nemcsak azokról a
tényekről van szó, amelyeknek helyes és elfogulatlan méltatásán
épül föl az alapja minden igazi természetszerű erkölcsnek, hanem
olyan igazságoknak tömegéről is, melyek kikutatásuknak
áldozatokban gazdag történetével épp úgy, mint a világot átfoglaló
eszmekapcsolatokban való gazdagságuknál fogva, a
legnagyszerűbb erkölcsi ösztönző szerek közé sorozandók. Másfelől
arra kell emlékeznünk, mekkora sorompók állottak régebben a
kényes kérdések kikutatásakor magának a természetkutatónak
útjába is. A legönkényesebb és a maga nemében mindenesetre
legkövetkezetesebb pápa VIII. Bonifácius 1300 körül még a nagy
egyházi átokkal sújtotta az emberi holttestnek anatomiai
tanulmányok czéljára való felnyitását és ilyen kezdetekből kellett az
embryologiának is felküzdenie magát, annak a tudománynak, amely
az anatomiailag szétdarabolt testen belül egy újonnan fejlődő test
fejlődési fázisaihoz akart előrehatolni, amelyek csak a legritkább
véletlenek folytán találhatók meg, olykor-olykor és még akkor is
(legalább a tudományos eszközök régebbi stádiumában) kicsiségük
miatt, a legnehezebb anatomiai tárgyak közé tartoznak. Az emberi
és állati embryókról való első ismert rajzok Galilei idejéből
származnak. A mikroszkóp, mint előbb említettük, segítségére volt a
tudósnak a tyúktojásban és az átlátszó békatojásban lefolyó fejlődési
folyamatok tanulmányozásában. A haladás azonban roppant lassú
volt. Ahelyett tehát, hogy folytatták volna a megfigyelést, a későbbi
időben inkább a legáltalánosabb természetű fejtegetésekre adták
magukat. Az egész tizennyolczadik század egy ilyen értéktelen
spekuláczió hatása alatt áll, amelynek homlokán a bélyeg, hogy egy
misztikus filozofus-elméből fakadt, a középkori scholastika módszere
szerint, amely nem kutatott, hanem bezárkózott sötét kamrájába és
ott gondolkodott, vagyis jobban mondva játszott a gondolatokkal. Az
organikus lények fejlődése (az emberé is) eszerint tulajdonképpen
csak «szétgöngyölődés». A tyúktojásban kezdettől fogva egy teljes
csirke van a lehető legszorosabbra összezsugorodva, mely amikor
nő, csak kiegyenesedik és megnagyobbodik. A «magállatkát», amely
a valóság szerint egyetlen szerv nélküli állati sejt, amelynek a tojás-
sejttel való összeolvadása után keletkezik sejtoszlás útján az új lény,
úgy tekintették, mint parányi emberkét, Homunculust és az első
emberben, a teremtett Ádámban a dolgok kezdetétől fogva
megteremtettek, a nemzett emberek minden következő milliói, mint
az ilyen parányi egymásba skatulyázott Homunculusok milliói. Egy
másik iskola megfordítva, az asszonyi petét fogta fel úgy, mint
valami kimeríthetetlen skatulyát, a mindig kisebbedő betétek
megszámlálhatatlan mennyiségével: a mag mindig csak az indítást
adta egy új kigöngyölődésre. Az efféle tanítások magukban véve
bizonyára inkább akadályaivá válhattak volna a fejlődési
gondolatnak, mint előmozdítóivá, ha bizonyítani lehetett volna őket.
Csakhogy úgy eltüntek, mint valami kísértet, abban a pillanatban,
mikor az embryologia megint rászánta magát a már Svammerdam
és Malpighi által kezdeményezett megfigyelésre.
Már 1759-ben egy magányos hang szólalt meg a pusztában,
ennek a beskatulyázási theoriának az esztelensége ellen. A berlini
Wolff Gáspár Frigyes volt e felszólaló. Mártirja lett igazságainak,
eretneknek nyilvánították és kiűzték hazájából s úgy tünt föl, mintha
hiába végezte volna élete művét. A kevesek között, akik méltatni
tudták, itt is ismét az egyedüli Goethe volt, aki még később is
örömmel hirdette, hogy mennyit tanult több mint 25 év óta tőle és
rajta, akit az uralkodó iskola, amelylyel nem tudott összeférni, már
korán kiszorított hazájából. Wolff szemében kétségtelen volt, hogy a
kotlott meleg tyúktojásban tényleg rendkívül sajátszerű alakulás
megy végbe, nem kigöngyölődés, hanem fejlődés, melyben
komplikált szervek kristályosodnak ki igen rövid idő alatt nagyon
egyszerü törvények alapján.
Ötven évvel Wolff első publikácziója után az ügy megint
folyamatba jött, ezúttal egészen az ő értelmében. A tizenkilenczedik
század 20-as és 30-as éveiben végül sikerült az újabb idők
legnagyobb gondolkodói és megfigyelői egyikének, Karl Ernst von
Baer-nek egy összefoglaló munkában az egész embryologiát biztos
alapra fektetni, úgy hogy ettől fogva eredményei alapvonalaiban
egyáltalán nem voltak többé megtámadhatók. Ez eredmények között
volt több olyan is, amely az organizmusok történeti fejlődésének egy
általános teoriájára is nagy fontossággal kellett, hogy legyen. Ha már
a fejlett anatomia és palaeontologia is figyelmeztetett az
organizmusok mindenféle kapcsolataira és átmeneteire, akkor alig
volt több oly sajátságosan kényszerítő erejű tény az összes élő
lények homályos, de valamiképpen mégis csak meglévő
kapcsolatának fölvételére, mint az embryonális fejlődésben, még a
nagyon különböző fajok között is, a tojásban, vagy az anyaméhben
mutatkozó hasonlóságok, melyeket az embryologia kimerített. Ha
három oly alapjában véve különböző lénynek, mint az emlős állat (pl.
ember vagy kutya), madár (pl. tyúk) és reptilia (pl. teknősbéka)
embryonális kifejlődését kissé visszafelé megfigyeljük, akkor azzal a
szószoros értelmében csattanós igazsággal kerülünk szembe, hogy
egy bizonyos fokozaton az anyaméhben levő ember vagy kutya, a
tojásban levő tyúkkal és teknősbékával az összetévesztésig menő
hasonlóságot mutat fel. Ezen a fokozaton az ember nem hasonlít az
emberhez, a madár nem hasonlít a madárhoz, a teknősbéka nem
hasonlít a teknősbékához. Mind a három embryo azonban a
legnagyobb mértékben hasonlít egymáshoz. «Van két embryóm
borszeszben eltéve – beszéli Baer – melyeknek neveit elfelejtettem
az üvegre ráírni és most már teljesen képtelen vagyok megmondani,
hogy melyik osztályhoz tartoznak. Lehetnek gyíkok, vagy kicsiny
madarak, de lehetnek igen fiatal emlős állatok is, oly tökéletes a
hasonlóság fejük és törzsük képződésének módjában. A végtagok
még hiányzanak náluk. De még ha megvolnának is, fejlődésük első
fokán nem bizonyítanának semmit, mert a gyikok és emlős állatok
lábai, a madarak szárnyai és lábai, épp úgy, mint az ember kezei és
lábai, valamennyien ugyanabból az alapformából származnak.» Ha
most már még tovább haladtak, akkor az analogia kiterjedt
egyáltalán az összes állatokra s a régi tétel: «minden élő a tojásból
származik» ezt a fogalmazást kapta: minden élő ugyanabból az
ősformából származik. Mert az összes organizmusok
tulajdonképpeni «tojásai» (az állatokéi épp úgy mint a növényekéi),
valamennyien ugyanezt ábrázolják: egy darabka eleven anyag
szervek nélkül, mely csak az összes élő lények legalantasabbikához
hasonlítható. A végső következtetés elég közel fekvő volt: ha minden
magasabb rendű lénynek egyéni fejlődését a legalacsonyabb
fokozaton kell kezdenie s azután kell más fokozatokon áthaladnia,
amelyeken már a csalódásig hasonlít kissé magasabban álló
lényekhez és csak ekkor lesz végre azzá, amit a rendszerben jelent,
csak ekkor lesz «fajjá», – vajjon ez az individuális folyamat nem
jelképe-e egy nagy történeti folyamatnak, vajjon nem fejlődtek-e épp
úgy az összes fajok is az ú. n. alacsonyabb rendüekből, az ú. n.
magasabb rendüekbe emelkedve, a földtörténet folyamán,
egymástól külön, vagy részben közös gyökerekből, egymással
párhuzamosan és vajjon végeredményben nem a legegyszerübb
őslénytől származnak-e, melynek formáját ma is minden «tojás»
ismétli? Homályosan és zavarosan derengett csakugyan egyikben
is, másikban is (sajnos, nem éppen a leghivatottakban) ez az eszme
és mindenesetre itt is meg volt adva egy alapgondolat, amely sok