Endless Ebook, One Click Away – Start Downloading at ebookname.

com

Python 3 Web Development Beginner s Guide Anders

https://ebookname.com/product/python-3-web-development-
beginner-s-guide-anders/

OR CLICK HERE

DOWLOAD EBOOK

Browse and Get More Ebook Downloads Instantly at https://ebookname.com

Click here to visit ebookname.com and download ebook now
Instant digital products (PDF, ePub, MOBI) available
Download now and explore formats that suit you...

Python Testing Beginner s Guide 1st Edition Daniel

Arbuckle

https://ebookname.com/product/python-testing-beginner-s-
guide-1st-edition-daniel-arbuckle/

PhoneGap 3 Beginner s Guide 2nd Edition Giorgio Natili

https://ebookname.com/product/phonegap-3-beginner-s-guide-2nd-
edition-giorgio-natili/

FastAPI Modern Python Web Development 1st Edition Bill

Lubanovic

https://ebookname.com/product/fastapi-modern-python-web-
development-1st-edition-bill-lubanovic/

50 Ways To Prevent and Manage Stress 1st Edition M.

Sara Rosenthal

https://ebookname.com/product/50-ways-to-prevent-and-manage-
stress-1st-edition-m-sara-rosenthal/
Business 10th Edition William M. Pride

https://ebookname.com/product/business-10th-edition-william-m-
pride/

Computing fundamentals IC3 edition Faithe Wempen

https://ebookname.com/product/computing-fundamentals-ic3-edition-
faithe-wempen/

Organizational Research Methods A Guide for Students

and Researchers 1st Edition Paul M Brewerton

https://ebookname.com/product/organizational-research-methods-a-
guide-for-students-and-researchers-1st-edition-paul-m-brewerton/

From the Mines to the Streets A Bolivian Activist s

Life 1st Edition Benjamin Kohl

https://ebookname.com/product/from-the-mines-to-the-streets-a-
bolivian-activist-s-life-1st-edition-benjamin-kohl/

Euripides Alcestis Euripides

https://ebookname.com/product/euripides-alcestis-euripides/
The Religions Book Big Ideas Simply Explained DK Big
Ideas Dk

https://ebookname.com/product/the-religions-book-big-ideas-
simply-explained-dk-big-ideas-dk/
Python 3 Web Development
Beginner's Guide

Use Python to create, theme, and deploy unique web

applications

Michel Anders

BIRMINGHAM - MUMBAI
Python 3 Web Development
Beginner's Guide

Copyright © 2011 Packt Publishing

All rights reserved. No part of this book may be reproduced, stored in a retrieval system,
or transmitted in any form or by any means, without the prior written permission of the
publisher, except in the case of brief quotations embedded in critical articles or reviews.

Every effort has been made in the preparation of this book to ensure the accuracy of the
information presented. However, the information contained in this book is sold without
warranty, either express or implied. Neither the author, nor Packt Publishing, and its dealers
and distributors will be held liable for any damages caused or alleged to be caused directly or
indirectly by this book.

Packt Publishing has endeavored to provide trademark information about all of the
companies and products mentioned in this book by the appropriate use of capitals. However,
Packt Publishing cannot guarantee the accuracy of this information.

First published: May 2011

Production Reference: 1060511

Published by Packt Publishing Ltd.

32 Lincoln Road
Olton
Birmingham, B27 6PA, UK.

ISBN 978-1-849513-74-6

www.packtpub.com

Cover Image by Rakesh Shejwal (shejwal.rakesh@gmail.com)

 Credits

Author Project Coordinators

Michel Anders Poorvi Nair
Michelle Quadros
Reviewers
Michael Driscoll Proofreader
Róman Joost Mario Cecere
Tomi Juhola
Indexer
Andrew Nicholson
Tejal Daruwale
Herjend Teny
Graphics
Acquisition Editor Nilesh Mohite
Sarah Cullington
Production Coordinator
Development Editor Kruthika Bangera
Neha Mallik
Cover Work
Technical Editors Kruthika Bangera
Sakina Kaydawala
Gauri Iyer

Copy Editor
Leonard D'Silva
 About the Author

Michel Anders, after his chemistry and physics studies where he spent more time on
computer simulations than on real world experiments, the author found his real interests
lay with IT and Internet technology, and worked as an IT manager for several different
companies, including an Internet provider, a hospital, and a software development company.

After his initial exposure to Python as the built-in scripting language of Blender, the popular
3D modeling and rendering suite, the language became his tool of choice for many projects.

He lives happily in a small converted farm, with his partner, three cats, and twelve goats.
This tranquil environment proved to be ideally suited to writing his first book, Blender 2.49
Scripting (Packt Publishing, 978-1-849510-40-0).

He loves to help people with Blender and Python-related questions and may be contacted as
'varkenvarken' at http://www.blenderartists.org/ and maintains a blog on Python-
specific subjects at http://michelanders.blogspot.com/.

For Clementine, always.

 About the Reviewers

Michael Driscoll has been programming Python since the Spring of 2006 and has
dabbled in other languages since the late nineties. He graduated from the University with
a Bachelors of Science degree, majoring in Management Information Systems. Michael
enjoys programming for fun and profit. His hobbies include Biblical apologetics, blogging
about Python at http://www.blog.pythonlibrary.org/, and learning photography.
Michael currently works for the local government, where he does programming with Python
as much as possible. Michael was also a Technical Reviewer for Python 3: Object Oriented
Programming by Dusty Phillips and Python Graphics Cookbook by Mike Ohlson de Fine (both
by Packt Publishing).

I would like to thank my friends and family for their support and the fun
times they share with me. Most of all, I want to thank Jesus for saving me
from myself.

Róman Joost discovered open source software in 1997. He is the project manager for
user documentation for GNU Image Manipulation Program (GIMP). Róman also helped with
German internationalization of GIMP. He has been contributing to GIMP and Zope open
source projects for eight years.

Róman has a Diplom-Informatiker (FH) from the University of Applied Sciences in Koethen
(Anhalt). He has worked for Zope companies—Gocept GmbH & Co in Germany, Infrae in
The Netherlands, and is currently working for a Zope company in Brisbane, Australia. For
relaxation, he enjoys photography and digital painting with GIMP.
Tomi Juhola is a software development professional from Finland. He has a wide range of
development experience from embedded systems to modern distributed enterprise systems
in various roles such as tester, developer, consultant, and trainer.

Currently, he works in a financial company and shares this time between development lead
duties and helping other projects to adopt Scrum and Agile methodologies. He likes to spend
his free time with new interesting development languages and frameworks.

He has reviewed conference proposals, a Python development book, and has also published
his own Master's theses on Agile embedded development.

Andrew Nicholson is a computer engineer with over fourteen years of professional

experience in a broad range of computing technologies. He is currently a Technical Director
with Infinite Recursion Pty Ltd.—a bespoke software engineering company located in Sydney,
Australia. He is a passionate advocate and a participant in the free, libre, and open source
software (FLOSS) community and has actively participated since 1999 contributing code,
ideas, and energy in this engineering community. He was a Technical Reviewer for the book
Python Testing: Beginner's Guide (2010), Packt Publishing.

Nicholson has a B.Eng (Computer) [Honours 1] from Newcastle University, Australia and a
M.Eng (Wireless) with Merit from Sydney University, Australia.

Nicholson's biography can be read at http://www.infiniterecursion.com.au/

people/.
 www.PacktPub.com

Support files, eBooks, discount offers, and more

You might want to visit www.PacktPub.com for support files and downloads related to your
book.

Did you know that Packt offers eBook versions of every book published, with PDF and ePub
files available? You can upgrade to the eBook version at www.PacktPub.com and as a print
book customer, you are entitled to a discount on the eBook copy. Get in touch with us at
service@packtpub.com for more details.

At www.PacktPub.com, you can also read a collection of free technical articles, sign up for a
range of free newsletters, and receive exclusive discounts and offers on Packt books and eBooks.

http://PacktLib.PacktPub.com

Do you need instant solutions to your IT questions? PacktLib is Packt's online digital book
library. Here, you can access, read and search across Packt's entire library of books.

Why Subscribe?
‹‹ Fully searchable across every book published by Packt
‹‹ Copy and paste, print and bookmark content
‹‹ On demand and accessible via web browser

Free Access for Packt account holders

If you have an account with Packt at www.PacktPub.com, you can use this to access
PacktLib today and view nine entirely free books. Simply use your login credentials for
immediate access.
 Table of Contents
Preface 1
Chapter 1: Choosing Your Tools 7
Identifying the components of a web application 7
Time for action – getting an overview of a web application 8
Choosing suitable tools 10
Time for action – choosing a delivery framework, also known as web server 11
Time for action – choosing a server-side scripting language 12
Time for action – choosing a database engine 14
Time for action – deciding on object relational mappers 15
Time for action – choosing a presentation framework 17
Designing for maintainability and usability 18
Testing 18
Time for action – choosing a test framework 19
Version management 19
Usability 20
Good looking – adhering to common GUI paradigms 20
Themable 21
Cross-browser compatible 21
Cross-platform compatible 22
Maintainability 22
Standards compliant 22
Security 23
Reliable 23
Robust 23
Access control and authentication 24
Confidentiality 24
Integrity 25
A final word on security 25
Help, I am confused! 25
Time for action – maintaining overview 26
Summary 28
Table of Contents

Chapter 2: Creating a Simple Spreadsheet 29

Python 3 30
Time for action – installing Python 3 CherryPy 30
Time for action – installing CherryPy 31
Installing jQuery and jQuery UI 31
Serving an application 32
Time for action – serving a dummy application 33
Time for action – serving HTML as dynamic content 34
Who serves what: an overview 36
HTML: separating form and content 37
Time for action – a unit convertor 38
HTML: form-based interaction 39
JavaScript: using jQuery UI widgets 40
Time for action – conversion using unitconverter.js 40
jQuery selectors 42
CSS: applying a jQuery UI theme to other elements 43
Time for action – converting a unit convertor into a plugin 45
JavaScript: creating a jQuery UI plugin 46
Designing a spreadsheet application 51
Time for action – serving a spreadsheet application 51
HTML: keeping it simple 52
JavaScript: creating a spreadsheet plugin 52
The missing parts 58
Summary 58
Chapter 3: Tasklist I: Persistence 59
Designing a tasklist application 59
Time for action – creating a logon screen 62
Serving a logon screen 69
Setting up a session 70
Expiring a session 71
Designing a task list 72
Time for action – running tasklist.py 72
Python: the task module 75
Time for action – implementing the task module 76
Adding new tasks 80
Deleting a task 81
JavaScript: tasklist.js 83
Time for action – styling the buttons 83
JavaScript: tooltip.js 85
Time for action – implementing inline labels 86

[ ii ]
 Table of Contents

CSS: tasklist.css 87
Summary 90
Chapter 4: Tasklist II: Databases and AJAX 91
The advantages of a database compared to a filesystem 92
Choosing a database engine 92
Database-driven authentication 93
Time for action – authentication using a database 94
Tasklist II – storing tasks in a database 99
Improving interactivity with AJAX 99
Time for action – getting the time with AJAX 100
Redesigning the Tasklist application 102
Database design 103
Time for action – creating the task database 103
Time for action – retrieving information with select statements 105
TaskDB – interfacing with the database 106
Time for action – connecting to the database 106
Time for action – storing and retrieving information 107
Time for action – updating and deleting information 109
Testing 111
Time for action – testing factorial.py 112
Now what have we gained? 113
Time for action – writing unit tests for tasklistdb.py 114
Designing for AJAX 116
Click handlers 120
The application 121
Time for action – putting it all together 123
Have a go hero – refreshing the itemlist on a regular basis 125
Summary 126
Chapter 5: Entities and Relations 127
Designing a book database 127
The Entity class 128
Time for action – using the Entity class 129
Time for action – creating instances 132
The Relation class 138
Time for action – using the Relation class 138
Relation instances 141
Time for action – defining the Books database 144
The delivery layer 150
Time for action – designing the delivery layer 151
Time for action – adding a new book 162

[ iii ]
Table of Contents

Auto completion 165

Time for action – using input fields with auto completion 166
The presentation layer 168
Time for action – using an enhanced presentation layer 168
Summary 170
Chapter 6: Building a Wiki 171
The data layer 172
Time for action – designing the wiki data model 172
The delivery layer 175
Time for action – implementing the opening screen 176
The structural components 177
The application methods 179
Time for action – implementing a wiki topic screen 180
Time for action – editing wiki topics 182
Additional functionality 185
Time for action – selecting an image 185
Time for action – implementing a tag cloud 190
Time for action – searching for words 192
The importance of input validation 195
Time for action – scrubbing your content 196
Time for action – rendering content 200
Summary 201
Chapter 7: Refactoring Code for Reuse 203
Time for action – taking a critical look 203
Refactoring 205
Time for action – defining new entities: how it should look 205
Metaclasses 206
Time for action – using metaclasses 207
MetaEntity and AbstractEntity classes 208
Time for action – implementing the MetaEntity and AbstractEntity classes 209
Relations 217
Time for action – defining new relations: how it should look 217
Implementing the MetaRelation and AbstractRelation classes 219
Adding new methods to existing classes 222
Browsing lists of entities 224
Time for action – using a table-based Entity browser 224
Time for action – examining the HTML markup 229
Caching 232
The books application revisited 236
Time for action – creating a books application, take two 236
Summary 242
[ iv ]
 Table of Contents

Chapter 8: Managing Customer Relations 243

A critical review 243
Designing a Customer Relationship Management application 244
Time for action – implementing a basic CRM 244
Adding and editing values 248
Time for action – adding an instance 249
Time for action – editing an instance 251
Adding relations 257
Picklists 259
Time for action – implementing picklists 259
Summary 262
Chapter 9: Creating Full-Fledged Webapps: Implementing Instances 263
Even more relations 263
Time for action – showing one-to-many relationships 264
Time for action – adapting MetaRelation 266
Time for action – enhancing Display 270
Time for action – enhancing Browse 271
Access control 274
Time for action – implementing access control 275
Role-based access control 278
Time for action – implementing role-based access control 279
Summary 283
Chapter 10: Customizing the CRM Application 285
Time for action – sorting 285
Time for action – filtering 290
Customization 292
Time for action – customizing entity displays 292
Time for action – customizing entity lists 298
Time for action – adding a delete button 301
Summary 302
Appendix A: References to Resources 303
Good old offline reference books 303
Additional websites, wikis, and blogs 304
Appendix B: Pop Quiz Answers 307
Chapter 2, Creating a Simple Spreadsheet 307
Chapter 3, Tasklist I: Persistence 308
Chapter 4, Tasklist II: Databases and AJAX 309
Chapter 5, Entities and Relations 310
Chapter 6, Building a Wiki 310
Index 311
[v]
Other documents randomly have
different content
melyet Krisztus igért, és a melyről a rajongók mindenkor
álmodoztak: akkor az emberi nyomorúságok nagyobbik sokasága el
fog tünni a világból, megszünik magától.
Ez a messzi, nagyon messzi jövő – mely ma még oly nehezen
képzelhető el, hogy a róla való ábrándozás mulatságosnak látszik –
egy cseppet se képtelenség. Nincsen benne semmi lehetetlen.
Inkább azt hihetjük, hogy ez az emberi haladás egyik végső czélja
(ha talán nem is a legvégső.)
Természetesen addig a művelődésnek és a lelki nemesedésnek
rengetegül hosszú és meglehetősen lassú, talán tizezer vagy
százezer évig tartó folyamatát kell az emberiségnek megvárnia. A
pápuák egy kissé hátra vannak; és olyan ember, a ki lélekben pápua,
meglehet, sokkal több van, semmint »bölcselmünk álmodni képes.«
És természetesen az emberi nyomorúság még jó sokáig, igen
sokáig csak annál több, minél inkább növekedik, lassan, nagyon
lassan, a jó emberek ma még parányi kisebbsége. Mert a jó ember
és a rossz ember viszonyában okvetetlenül a jó ember húzza a
rövidebbet. Nem egyenlő fegyverrel küzdenek; azaz: az egyik nem is
küzd, s a másik visszaél vele, hogy a jó ember nem védekezik, és
nem használja fel azt az erőt, a mely megvolna benne is. De ha így
csak még több a jó ember nyomorúsága, sebaj! rosszabbúl is
lehetne!… Mert ha a jó embernek véletlenül az jutna eszébe, hogy
majd ő is visszavág, és ő is megpróbálja: milyen érzés lehet az, rossz
embernek lenni?!… akkor a jó embernek csak egygyel több ellensége
lenne: magamagában. A jó embert megöli az, a mi amazt élteti. A mi
amannak erősítő szer, neki méreg; mert hogy mi válik hasznunkra,
és mi kárunkra, ez a legtöbbször attól függ, hogy a szervezet mihez
szokott hozzá, mihez alkalmazkodott.
Hiszem, hogy nem lesz mindig ilyen szomorú világ. Hiszem, hogy
a hosszan lezajló, egyenlő fegyverek nélkül kezdett, mondhatni:
egyoldalú harcz után valamikor béke fog következni.

É
 Ez az én utópiám. És ez talán nem is utópia – a szó megszokott
értelmében.
De addig is – a problémák?
Istenem, az ő problémáik! Mennyit problémáznak vagy egy
félszázad óta!
– Legyünk igaz beszédűek és legyünk igazságosak! – mondta
Ibsen. – Legyünk jók, igénytelenek, önmegtartóztatók! – mondta
Tolsztoj. És mindezt már sokkal régebben elmondta Krisztus.
Egyéb problémát eddig még nem oldottak meg, és valószinű,
hogy ezután se fognak megoldani.
 VIII.

Magyaroszágon festőnek lenni, festőnek maradni, megélni

pusztán abból, hogy az ember mázolgat: nem a legkönnyebb dolog.
Az az érzék, mely a képek méltánylásához szükséges, nálunk még
csak most kezd kifejlődni; a legműveltebbek között is igen kevesen
vannak, a kiknek a szemük eléggé gyakorlott és az izlésük eléggé
fejlett volna arra, hogy a művészi munka értékéről önálló és
határozott véleményt alkothassanak maguknak; a nagy közönség
meg éppen csak a tárgyat vagy az ötletet látja meg a képen; a
munka minőségét tehát csak egy sátoralja ember tudja megbecsülni,
s ez a sátoralja ember is jóformán czigányokból áll: olyanokból, a kik
maguk is festenek vagy a műtermek közelében élnek. Aztán meg az
országunk még szegény. A kevés jobb ízlésű között még kevesebb az
olyan, a kinek valamelyes fényűzésre telnék; már pedig a képgyüjtés
egyike a legtöbb anyagi erőt követelő fényűzéseknek, egyike
azoknak, a melyeket csak olyanok engedhetnek meg maguknak, a
kiknek a fölöslege is jelentékeny. A meczénás, az igazi képkedvelő
olyan kevés, hogy mindnyájukat elszámlálhatom a tiz ujjamon; az a
közönség pedig, a melyet már képvásárló közönségnek szokás
nevezni, olyan kicsiny, olyan sekélyes izlésü és anyagiakban annyira
korlátozott, hogy az a művész, a kiben komoly becsvágy dolgozik,
erre a közönségre egyátalán nem számíthat. Ez a közönség nem
gazdag és nem műértő; ha bizonyos érdeklődést mutat a festészet
iránt és ha egy keveset »áldoz« is képekre, onnan van, mert
elmagyarázták neki, hogy ez szép; helyén valónak, magához illőnek,
kötelességének tartja, hogy ezen a téren is meghozza azt az
áldozatot, melyet társai tőle megvárnak; »áldoz«, mert ennek a
nyilvánosságra jutása szépen ruházza az embert, mert ez előkelő
dolog; vagy egyszerűen utánozza a jobbmódút, követi a divatot,
hogy sehonnan se maradjon ki, innen se. Nem sokat tehet, de a mit
tud, meg akarja tenni; tehát az olcsóságot keresi; a minőségre, a
melyhez úgy sem ért, nem sokat ad. Ennek a közönségnek a kép
nem szükséglete; ha a butorzatát kiegészítette néhány csendélettel,
vázlattal és egy-két olcsón kapható »eredeti«-vel, ha szerzett egy
pár családi arczképet, valamelyik olyan festőtől, a kit személyében is
ismer, és a ki kevesebbért dolgozik, mint más – tökéletesen ki van
elégítve. Szóval közönség, igazi közönség nincsen. Az állam rajta
van, hogy segítsen valamicskét, javítson egyet-mást ezeken az
állapotokon. Ösztöndijat, úti költséget, kitüntetéseket, jutalmakat és
mindenféle czimű gyámolítást ad a fiataloknak, hogy ezek már az út
elején vissza ne rettenjenek a keveset igérő pályától, hogy ezen a
téren is minél több proletárt neveljen; különféle hivatalokat juttat az
öregeknek, hogy ezek ne legyenek kénytelenek festeni, s minél
kevesebbet fessenek; és képeket is vásárol, sőt nálunk ő a legelső, a
legkomolyabb és a legpazarabb képvásárló… de végre is az állam,
akármennyi a jóakarata, csak keveset tehet. Mi ez a segítség annyi
embernek! Az állam is szegény; talán még nálunk is szegényebb.
Hogy ilyenek az állapotok, abból sok szomorú dolog következik,
többek között, a nagyon sok között, ezek:
Azt a festőt, a kiben még él a becsvágy, a ki az átlagos
termelésnél különbet óhajtana alkotni, semmi se ösztönzi arra, hogy
igyekezzék az erejét összeszedni, ellenkezőleg, minden visszariasztja
ettől. A művészi munkát nem becsüli meg senki. A minőségnek nincs
piaczi értéke, csak a sokat termelésnek. A festő a legtöbbször
szegény ember. Nem csoda, ha mindjárt azzal kezdi, hogy
megalkuszik a viszonyokkal és – elveszti az erkölcsi erejét. Ha nem
veszti el, ha daczolni próbál, ha igazán alkotni akar – senkinek:
megbűnhödik az erkölcséért. Nemcsak azzal bűnhödik, hogy alkotása
a nyakán marad, hogy, ha a maga kedvéért festett, örökkön
gyönyörködhetik a munkájában, s erkölcséért cserében be kell érnie
azzal az erkölcsi elégtétellel, a melyet ő maga utalványoz magának,
hanem azzal is, hogy mögéje kerül talán kevésbbé tehetséges, de
okosabb társainak. Mindig hátrányban lesz azokkal szemben, a kik
időközben sokat pacsmagoltak össze, s a kiknek a neve ennélfogva
forgalomba került.
 Amúgy is nehéz a versenye az ügyesekkel szemben. A kik a
közönséget óhajtják kielégiteni, és nem magukat. A kik hatásvadászó
jeleneteket, adomákat, érzékcsiklandó aktokat vagy
helyzetkomikumot festenek; a kik megfestik az utszéli regények,
drámák vagy vigjátékok csattanóit, az »érdekes«, a népszerü
alakokat vagy az utczáról ismeretes embereket, a legdivatosabb
szinésznőket stb., a kik a kiváncsiságánál vagy a hajánál fogják meg
a közönséget, a tárgyukkal vagy az ötletükkel. A kik nem a természet
finom, hanem a játékkártyák rikitó szineivel dolgoznak. A kik
színhatásokat a tűzijátéktól kölcsönöznek – és így tovább.
És még nehezebb a versenye azokkal szemben, a kik nemcsak
ügyesek, hanem számitók is. A kik »adminisztrálni« is tudják a
tehetségüket. A kik gondoskodnak róla, hogy a világ egy perczre se
felejtse el őket, a kik kellőképpen gondozzák az érdeküket, és nem
olyan tulságosan szemérmesek, hogy meg ne szólaljanak valami
előnyért – legyen az állami megbizás, jutalomdij, megrendelés,
dicsérő birálat, egy kis emlegettetés, akármi – ha erre alkalom
kinálkozik vagy nem kinálkozik. A kik társadalmi szerepléssel
segítenek magukon, és azzal az isteni tulajdonságukkal, hogy
mindenütt jelenvalók. A kik alaposan kiaknázzák az
összeköttetéseiket vagy a társaséletben tanúsitott élénkségüket, és a
mi a tehetségükből hiányzik, megtoldják nem egy, hanem ezer,
tizezer, százezer lépéssel.
A legszomorúbb azonban az, hogy az a festő, a ki igazán művész
akar lenni vagy művész akar maradni, és e mellett semmi kedve
ahhoz, hogy »adminisztrálja« a tehetségét, hogy portálja vagy
portáltassa magát: teljesen ki van szolgáltatva társai jó- vagy
rosszakaratának. Minthogy jóformán csak ők vannak abban a
helyzetben, hogy a művészi munka értékéről véleményt
mondhassanak – mert rajtuk kívül igen kevés a dologhoz értő, s a
nagyközönség, melynek a képekről egyáltalán nincs itélete, nem
mond ellent nekik, nem birálja meg a birálatukat – az ő társaságuk,
az ő kávéházi vitájuk állapitja meg: mit érsz, mit érdemelsz, lehet-e
beszélni rólad, meg kell-e veregetni a válladat, juttassanak-e
számodra azokból a kitüntetésekből, megbízásokból, jutalmakból, a
melyeket az ő szavazatuk dönt el, vagy pedig az is szánnivaló, a ki
nem szégyelli valamelyik képedet megvásárolni? – és végzésük
feljebbezhetetlen. A pályatársak született birálóink; illetékes és –
természetesen – szigorú birálóink. Ez rendén van. És nem művész
az, a ki nem a szigorú bírálatot óhajtja, hanem az elnézőt. Csakhogy
a bírálathoz igazságszeretet kell. Az igazságérzet nélkül
hangoztatott, a rosszakaratú, a rosszhiszemű bírálat már nem
bírálat, hanem rágalom, mely – nem csak az erkölcsiekben, hanem
az anyagiakban is – megrövidíti és végső eredményében valósággal
meglopja az áldozatot; néha meg is öli, a legtöbbször persze csak a
művészetre nézve, de olykor-olykor, ha szép csöndesen is, és nem
közvetetlenül, nem egyenesen, azért nem kevésbbé komolyan,
igazán… És megesik, hogy abban a kis csoportban, a melyet a
véletlen alakit, a melynek szavazóit gyakran az ördög keríti össze, a
mely megbízás nélkül itélkezik, és a mely felelősség nélkül
hangoztatja, hirdeti, terjeszti a meg nem feljebbezhető bírálatot,
kevés a lelkiismeretes ember. Ezt a keveset is megfélemlíti, elnémitja
az erősebb hangú, a szájasabb, az erőszakosabb, a kiben nagyobb a
buzgalom, a kinek az utjában vagy, a ki boszút áll rajtad, vagy a ki
nem tudja megbocsátani, hogy több a tehetséged, mint neki. Nincs
könnyebb, mint valakinek veszett nevét költeni; s a művész jóhire
olyan, mint az asszonyé: ha egyszer csorba esett rajta, ezt a csorbát
többé nem igen lehet kiköszörülni. A rosszhiszemű urak nem
gondolnak rá, hogy egy kis igyekezettel milyen károkat okoznak
neked; az egyik: csak védekezik a tehetséged ellen… a másik
megnyugtatja magát azzal, hogy: »hja, ez a háború, és háborúban
ez már így megyen ám!«… a harmadik büszke rá, hogy milyen erős
legény: lám, ő vele nem jó kikötni! A mig köztük élsz, a veszedelmed
nem oly nagy. Addig ők is tartanak tőled; a botnak két vége van,
hátha eszedbe jut: megfogni a másik végét, és visszaütni rájok?!
Fölteszik rólad, mert magukról itélnek. De ha medve vagy, ha
lemondasz arról, hogy a boszorkánykonyhában helyet foglalj és
érvényesitsd a visszavagdalkozáshoz való jogodat: akkor véged van,
akkor megesznek szőröstől-bőröstől! Hiszen olyan sokszor kell
dicséretet hazudniok azokról a társaikról, a kiktől vagy a kiknek
hatalmas rokonaitól, összeköttetéseitől mindenki vár valamit!…
világos, hogy ezt valamivel ellensúlyozniok kell!… világos, hogy
valamivel meg kell nyugtatniok a lelkiismeretüket!… Másutt, a hol a
nagyközönség az igazi bíráló, a hol a dologhoz értők nagy sokasága
állapítja meg, hogy mit érsz, ez nem történhetik meg; de nálunk, a
hol a közönség vakon fogadja el azt az itéletet, a melyet »az
illetékesek« tálalnak fel számára: a tehetség-gyilkosság épp olyan
megszokott dolog, mint az angyalcsinálás. Szép csöndben történik;
olyan módon, mely nem ütközik törvénybe; senki se tehet róla; s az
egész olyan érthető!… szegényke, mért volt olyan gyönge?!
*
Nem tölthetem tele a naplómat annak a följegyzésével, hogy
micsoda apró galádságokat követnek el ellenem. Az ember nem
képzelné, hogy még az olyan – meglehetősen nyomorúságos életet
élő – valaki is, mint én, hány másiknak áll az útjában!
Mindaz, a mit ellenem elkövetnek, egy cseppet sem érdekes;
csupa egyformaság, mely a részleteiben egy kissé utálatos. Nem
érdemes leirni. Nem is jegyzem fel, miket találtak ki a
megrontásomra.
De hát kik követik el ezeket az apró galádságokat? A. B. C. D. és
így tovább, végül X. Y. Z. Mindegy, hogy ki. Mindig más. Vezekényi
barátom és a társai; majd ez, majd amaz.
Nem gyötör az üldözés rémlátása, a képzelt üldözés tébolya, és
tudom, hogy nem esküdtek össze ellenem. Eszük ágában sincs, hogy
megöljenek. A mit megtesznek, nem teszik valami különösen
ellenséges czélzattal. Egynek-egynek nem sok terheli a
lelkiismeretét. Nem tervelik a megrontásomat; mindegyik csak éppen
megrövidít, a mikor rá kerül a sor, a mikor az érdeke úgy kivánja;
némelyik talán nem is tudja, hogy nem csak ő rövidít meg, hanem a
többi is; egyik se felelős azért, a mit mindnyájan csinálnak.
És az egyes esetek, külön-külön véve, valóban kicsinységek.
 De együtt véve!…
Elég az hozzá: lassankint lehetetlenné teszik, hogy itthon
megélhessek.
Hogy azokban az anyagi előnyökben, mely nekik a
legnevezetesebb jövedelmi forrásuk, én nem részesülhetek, hogy
jutalomdijakat, állami megbízásokat, kitüntetéseket, hangzatos
elismerést és ennek eredményéűl jól fizetett megrendeléseket, a
mikhez ők könnyü szerrel jutnak hozzá, én nem kaphatok: ezt csak
magamnak tulajdoníthatom. A ki az effélékben részesedni akar,
annak nem így kell élnie, a hogyan én élek.
De én erre nem is számítottam soha; ezt a részesedést én nem
kivánom.
Hanem azt már nekik tulajdoníthatom, hogy ahhoz se juthatok
hozzá, a mi megilletne: a munkám értékének megfelelő
elismeréshez, és ahhoz, a mi ezzel jár: a lehetőséghez, hogy a
munkásságomból itthon is megélhessek.
Annyira még se fényüzés a művészet, annyira még se szegény ez
az ország, annyira még se semmis a képvásárló kis csapat, hogy,
mig mindenféle munkának megvan a maga jutalma, a maga
értékének megfelelő dija, minden fáradozásnak a maga kis
gyümölcse, csak éppen a művészi munkának ne volna semmi értéke,
ne volna semmi jutalma, semmi díja, ne volna semmi piaczi ára, csak
éppen a művészi fáradozás ne számithatna arra, hogy, ha nem is
busás haszonnal, ha nem is tisztes jövedelemmel, de legalább
valamelyes eredménynyel fog járni.
És engem annyira bemártottak, annyira eláztattak (a
mindnyájunkat érdeklő szűkebb nyilvánosság előtt) A. B. C. D. stb.,
majd ez, majd amaz, hogy én már itt tartok. Nem juthatok hozzá –
itthon – semmiféle megrendeléshez; semmiféle képemnek – itthon –
nincs semmi ára.
 Megállapították rólam, hogy: végem van, hogy: soha se értem
semmit, csak eleinte igértem valamit, akkor is tévedtek bennem,
nem vagyok az igaziak közül való, nem születtem festőnek, jobb lett
volna mesterséget tanulnom, vagy hivatalt keresnem.
Ez a közvélemény olyan hatalmas erővel, olyan egyhangúsággal
nyilatkozik meg velem szemben, jobban mondva: ellenem, hogy
magamat is gondolkozóba kezd ejteni.
Akármit festek: itthon nem kell, senkinek, semmiért. Még
Weinberger úr is, a kiskereskedő, a ki művészet dolgában nem
nagyon válogatós, ellenben igen szereti a nagyon olcsó, a nagyon
leszállított áru dolgokat, levette rólam a kezét. Már nem buzdít, már
nem veregeti meg a vállamat, nem csinál velem több üzletet,
felmondta a sokat emlegetett, régi barátságot.
Egy párisi biráló, vesztemre, túlságosan megtalálta dicsérni egyik
vásznamat, a melyet a herczeg vásárolt meg. Ez a dicséret, melynek
a híre a mi úgynevezett közönségünkhöz nem jutott el, mert én
bizony nem gondoskodtam róla, hogy megjelenjék minden magyar
ujságban, felbőszítette Vezekényiéket. (Tisztelt barátom nevét
különben csak gyüjtőnévnek használom; meglehet, hogy ennek a
mozgalomnak, véletlenül, nem ő volt a lelke.) Valamelyikük aztán
megeresztette rólam azt az elmésséget, hogy: »Mért nem megy ez
az úr Párisba, a hol megértik? És mért marad itthon, a hol nem értik
meg?« Ez az elmésség szép pályát futott meg; bejárta az egész
magyar Montmartre-ot. És hogy komolyan is megokolják, kisütötték
rólam, hogy az, a mit »némelyek« bennem eredetiségnek látnak, az
voltaképpen a művészet anyagi törvényeivel ellenkező valami;
gúnyos szavakkal: a jövő zenéje; gorombán: hóbort; a nagyképűek
szavával: lehetetlen törekvés.
Ez az elvető itélet, az általános kicsinylés, a »nagyközönség«
közönbössége, szóval a közbizalmatlanság velem szemben olyan
határozottan, olyan tekintélyes egyhangúsággal, és olyan hatalmas
következetességgel nyilatkozik meg, hogy néha magamat is
megrendít a tehetségembe vetett hitemben. Ha az egész világ nem
bolond, akkor mégis csak nekem kell bolondnak lennem?! Ha ennyire
elterjedhetett, hogy végem van, talán mégis én tévedek, a mikor azt
hiszem, hogy: »nem, még nincsen végem«?! Hány embert tévesztett
meg már az önzés, a hiúság, a tehetségébe vetett vak hit, a művészi
érvényesülés után kapkodó erőtlen vágy, a tehetetlen áhitozás, az
álmodozás, melynek a megátkozottja, a helyett, hogy a kaptafát
venné a kezébe, dicsőséget keres!
Végül mégis csak abban maradok, hogy: nem, nem én vagyok
bolond, hanem bolond az, a ki az ilyen birálókra hallgat. De ez
keveset enyhit a dolgon. Azért az állapot nem kevésbbé nehéz.
Tisztában kell lennem azzal, hogy itthon nem tudok keresni a
képeimmel. Most már semmit sem tudok; éppen semmit. Abból a
fizetésből pedig, a melyet a rajztanitásért kapok, lehetetlen
megélnem. Adósságaim vannak. Volt egy idő, a mikor sok adósságot
csináltam. (Nem bántam meg.) A sokból mára is maradt egy kevés.
Aztán most se élek szegényesen. Sőt fényűzően élek. Azt akarom,
hogy a gyermekem ne lássa hijját semminek, a mire szüksége van.
És egy anyátlan gyermeket jobban kell ellátni, mint azt, a melyik az
anyja mellett nő fel. Ennek megvan az, a mi a gyermekre nézve a
legfőbb jó; ez nélkülözhet egyetmást. De a másik, az nem
részesülhet elég jóban. Az anyát pótolni minden figyelmesség,
minden gyöngédség, minden kényeztetés kevés. Azért semmit se
sokallok, a mi a gyermekem érdekében történik. Nem akarom, hogy
az én kis árvám a születésétől fogva csak nélkülözzön. Azt akarom,
hogy olyan ápolásban, olyan gondozásban részesüljön, a milyet csak
egyátalán meg lehet szerezni. Mindene meglegyen, a mije megvan a
gazdag szülők gyermekének. És ez persze sok pénzbe kerül.
Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha a véletlen nem szivesebb
hozzám, mint a pályatársaim.
Szerencsémre – itt van a herczeg!
Azon a réven, hogy a herczeg szereti a képeket, sok pénzt
keresek. A herczeg megveszi minden vásznamat. Azokat is, a melyek

É
itthon garasokért se kellenek. És illő áron veszi meg. Mindig többet
kínál értök, mint a mennyit kérek és elfogadok. Ha a kalózból csak
egy szemernyi volna bennem, könnyen kiaknázhatnám a pazarló
hajlandóságát és azt a bogarát, hogy vadászkastélyának minden
falát Biró-képpel akarja befedni.
Nem szivesen dolgozom a herczegnek. Azt hiszem,
meczénáskodása csak nagyúri sport. Alighanem tetszenek neki a
képeim, de azt gyanítom, hogy a művészeteknek is csak bolondja és
nem komoly szerelmese. (Megvallom, szeretném látni a képtárát.
Ugyan kiknek a társaságában vagyok ott?)
És engem megaláz magam előtt, hogy egy embernek a
tetszéséből éljek. Egy kissé czigánynak érzem magamat ebben a
helyzetben. Semmi kedvem hozzá, hogy udvari festője legyek egy kis
Lorenzo Medicinek, a kinek még nincs is udvara, és a kinek a
legszebben festett kép talán nem több, mint egy akárhogyan mázolt
verseny-gépkocsi, és mindenesetre kevesebb, mint egy rosszul
festett hajú, de szép vállú leány.
Igaz, hogy a nagyok, a legnagyobbak is egy-egy embernek,
meczénásoknak, Lorenzóknak a tetszéséből éltek. De azok más idők
voltak. Ma már a jellemünk egy kissé megfinnyásodott. Ma úgy
gondolkozunk, hogy a tehetség is úrrá tesz. Az úr pedig nem élhet
egy másik úr kegyelméből; nem lehet udvarfi, műtárgyakat készítő
házi alkalmazott, lelkével dolgozó szolga, halhatatlan lakáj. Az úr
csak egy urat ismerhet el magánál nagyobb úrnak: az egész világot;
nem ismerhet tehát kenyéradót, csak szerződő felet, s ez a szerződő
fél nem lehet más, csak a nagyobb úr: a milliónyi ember, a
közönség.
És mégis kénytelen vagyok belenyugodni, hogy mindegyik képem
sorra a herczeghez vándoroljon. Jól sejtettem; azok, a kik egy
darabig vakon követték a herczeget, és képet kértek tőlem, mert egy
félévig divatban voltam, lassankint elmaradtak. A herczeg azonban
hűséges maradt.
 Meglehet, külföldön még most is el tudnám helyezni a képeimet.
De mindig várakoznom kellene, és a mi még inkább nehezemre
esnék: egy kissé kinálgatnom a podgyászomat. A herczeg nem várja
meg ezt. Fölkeres, sürget, ostromol; lehetetlen kitalálnom, hogy mi
ütött hozzá?
Leveleinek, üzeneteinek a kedvessége mindannyiszor megejt. A
mi nem csoda; egy cseppet se vagyok szokva az efféléhez. Aztán
nem igen van más választásom. A mikor aggodalmaskodom,
mindannyiszor meggyőződöm róla, hogy a képem okvetetlenül a
nyakamon marad – a meddig csak aggodalmaskodom, s ha időtlen-
időkig kényeskedem, akkor örökre. Be is kell adnom a derekamat
mindig; mert ha ilyenformán kielégíteném a művészi önérzetemet,
nem tudnék megfelelni a polgári kötelességeimnek. És mégis csak
»ez az első!«
Szóval én is gyönge vagyok. Szóval nekem is meg kellett
alkudnom.
 IX.

Azt hittem, hogy a medvét kicsalni az odujából nem könnyű

mesterség. Hogy ehhez valami nagy ravaszság és jókora bátorság
szükséges. Dehogy! Csak ismerni kell a medve gyöngéjét, s magától
megy a dolog.
Azt hittem, nincs hatalom, mely kicsalhasson a remeteségemből.
Hogy nincs az a csábítás, a mely rábirhatna az anakoréta-életmóddal
való szakításra. Hogy már csak egyszer fogok lakást változtatni:
akkor, ha majd másvalaki keres számomra lakást, s a költöztető
kocsit Szent Mihály lovai fogják az uj szállásra húzni. Mily tévedés!
A herczegnek, a ki pedig nem valami furfangos ember, mindössze
egy pár levelébe került, hogy kiforgasson minden szándékomból.
Egy hónappal ezelőtt még meg mertem volna esküdni, hogy: itt
fogok meghalni ezek közt a falak közt, a hol már kezdtem fogalmat
szerezni róla, milyen lesz majd az örök békesség, és egy hónap
multán csomagolok és vasúti jegyeket vásárolok, mert ki fogok
vándorolni, bár minden ide köt. Persze, másképpen cselekedni, mint
a hogy gondolkozunk, ez egyike azoknak a régi történeteknek, a
melyek mindig ujak maradnak.
S milyen kevés kellett ehhez a nagy fordulathoz! Egy kis
levélváltás!
Igy történt: A herczegnek, a ki nem rossz ember, de a kiben van
valami a renaissancekori apró zsarnokokból, egyszerre csak eszébe
jut, hogy fessem meg az arczképét, de azonnal. Csomagoljak össze
és menjek Párisba; a jövő héten még ott lesz. De előbb intézzem el
itthon a dolgaimat, és úgy készüljek, hogy hosszú ideig maradhassak
kinn: Párisban, vagy Trouvilleban, mert Párisból Trouvilleba
megyünk. Legyek készen minden eshetőségre, mert néha van kedve
ülni, néha nincs. Most volna kedve, de lehet, hogy egy-két ülés után
képtelen lesz erre, és sokáig tarthat, mig »folytathatjuk a munkát«.
Utóirat: valahogy ne intézkedjem sokáig! Menjek a legelső Orient-
Express-szel.
Ő maga írt, és azzal a kedvességgel, a melyben nincsen semmi
bántó leereszkedés. Az ajánlata nem csak csábító, hanem az ő
pazarságához mérten is fényes. A képért olyan összeget kínál, a
melyet Tizian se keveselne. Azonkivül minden költséget visel, és
természetesen a vendége leszek.
Nagyon röviden írja mindezt; nehezen olvasható szarkalábjaiból
úgy kirí a sietség, olyan hirtelenében és gyorsan vethette papirra az
egész tervet, mintha a legtermészetesebb és legkönnyebben kivihető
dologról volna szó.
Mikor végig olvastam a levelét, elmosolyodtam – a mi már régóta
nem történt meg velem.
Megirtam neki, hogy az egész, elejétől végig, lehetetlen. Hogy
rövid időre se mehetek el Pestről. Egy pár sorban igyekeztem
megértetni vele, hogy micsoda viszonyok közt élek. Hogy
gyermekem van, és hivatalom. Hogy a kis fiamat nem hagyhatom
idegenek kezén, és hogy a rajztanárság is ide köt. Szóval, hogy
nemcsak hosszabb időre nem, de egyáltalán nem mozdulhatok.
Sürgősnek jelzett levélben felelt; éjszaka költöttek fel a
válaszával. A levelét ide tűzöm:
Kedves barátom, találtam levelében sok lelkiismeretességet, a mi
nem lep meg, sok aggodalmaskodást, a mit nem értek, de nem
találtam meg az igazi okot, a miért nem akar jönni.
Teringettét, az egész olyan egyszerű!
Hozza el magával a kis fiát, és mindazokat, a kikre a kis fiának
szüksége van! Biztosithatom, hogy nem hozhat magával olyan nagy
cselédséget, a mely nekem terhemre volna. Azok a vendégek, a kik
őseimet látogatásukkal szerencséltették, olykor néhány száz, olykor
néhány ezer csatlóssal jelentek meg udvarunkban; őseim szívesen
látták az egész kiséretet – volt rá akárhány eset, hogy sok
esztendeig – azért házunk, amint látni fogja, nem pusztult el.
A mi pedig a hivatalát illeti: kérem, bizzék bennem annyira, hogy
mondjon le a hivataláról, de okvetetlenül még az nap, a mikor a
levelemet megkapja!
Természetesen ezért kárpótlással tartozom önnek, mert világos,
hogy ön az én kedvemért nem rövidülhet meg. Engedje meg tehát,
hogy ezennel kinevezzem önt hazám rajziskoláinak tiszteletbeli
felügyelőjévé. Elvállalom Budapest fővárosnak önnel szemben való
minden kötelezettségét. Mindazt a jogosultságot, a melyet ön a
rajztanársággal már eddig megszerzett, vagy ezután szerezne meg,
kérem, érvényesítse majd velem szemben. És ugyanazt a
javadalmazást, a melyet eddig a hivatala nyujtott, később pedig, a
mi annak idején Budapesten járna önnek, vegye fel az én
pénztáramból.
Igaz, hogy a felügyelői hivatalt a valóságban nem adhatom át
önnek, mert meglehet, hogy hazámban nincs is ilyen hivatal, vagy ha
van, erről ma valamelyik miniszterünk rendelkezik. Meg kell
vallanom, egyelőre nem gyakorolhatok fejedelmi jogokat, s remélem,
hogy soha se is fogok gyakorolni. Még nem tudom, micsoda
paradicsomi örömöket nyujt az, ha az ember valóságos hivatalokat
osztogathat; az isten adja, hogy ne is tudjam meg soha. Elég az
hozzá, ha hivatalt mondok, csak czímzetes hivatalt érthetek, s annak
az állásnak, a melyet felajánlok, nincsen meg a kellő komolysága, a
mint hogy, azt mondják, a cselekedeteimből is hiányozni szokott a
kellő komolyság.
De hogy önnel szemben az előbb pontosan körülírt
kötelezettséget elvállalom, az már egészen komoly dolog, a mint
hogy, akármilyenek a cselekedeteim, s akármit mond a látszat,
higyje el, van bennem egy kis komolyság is.
 Kérem, ne vegye el a kedvét ettől az állástól, hogy a hivatal is
olyan, mint az, aki adja. Ha nem lesz mire felügyelnie és egyáltalán
nem lesz semmi dolga: gondoljon azokra, a kik rosszabb helyzetben
vannak, mint a milyenben ön lesz; azokra, a kiknek volna mire
felügyelniök, volna mit dolgozniok, és azért még se csinálnak
semmit.
Rendben vagyunk?
Ha lehet, induljon azonnal.
Alfonso d’Alcantara.
Erre a levélre egy kissé sértődötten, egy kissé boszúsan feleltem,
s tartok tőle, hogy szerencsétlenül választottam meg a szavaimat.
Mindenesetre izléstelenül irtam. A parasztgőg kitört belőlem.
Azt feleltem neki – valamivel több szóval, mint a hogy itt irom,
igen udvariasan, de határozottan – hogy olyan állást, a melyért nem
kell és nem lehet dolgozni, soha, semmi czimen nem fogadok el;
senkitől, tőle se. Hogy magam se vagyok élősdi természetű, de ha
én magam még el is fogadhatnám a vendéglátását, abba már semmi
szín alatt nem tudnék bele nyugodni, hogy a gyermekemet apró
parazitává alacsonyítsam és egész háznépemet az ő nyakába
varrjam. Azért a kérdés megoldhatatlan; és akármilyen szives is a
szándéka, a tervből nem lehet semmi – a mit különben őszintén
sajnálok.
Azt hittem, meg fog haragudni. Nem haragudott meg.
A milyen hamar csak megérkezhetett, itt volt a válasz. Ez a levél
így szól:
Kedves barátom, meg kell önt ismertetnem egy
szenvedélyemmel.
Nekem sok kedvtelésem van; több, mint ahhoz a komolysághoz
illenék, a melylyel másoknak tartozom. Gyüjtök mindenfélét,
nemcsak szép képeket, becses ritkaságokat: haszontalan holmikat is.
Szeretek virágot osztogatni, szeretem az ostobákat
megbotránkoztatni, szeretek vigan élni.
Van egy pár szenvedélyem is; több, mint a menny a harmincz
esztendőmhöz illenék. Tulságosan kedvelem a szép leányokat, a
kalandos életet, a változatosságot, s megvallom: a jó bort is. Nem
érdemlem meg, hogy komoly embernek tartsanak; nem is tartanak
annak.
De van egy szenvedélyem, a mely már nincs hijjával minden
komolyságnak, a melyben ön mindenesetre talál egy kis
komolyságot, és éppen ez az uralkodó szenvedélyem, a fő, a
legnagyobb szenvedélyem.
Ez a legnagyobb szenvedélyem az: hogy igen szeretem az olyan
emberek társaságát, a kik nem zsebtolvajok.
Gyűlölöm a zsebtolvajokat, akármilyen sokan vannak, talán azért,
mert olyan sokan vannak.
Ellenben annál inkább megbecsülöm az olyan embereket, a kik
ebben a pontban nem követik a divatot, a kik az általános szokást
nem teszik magukévá, s a kik, akármilyen gyakran nyílik rá alkalom,
soha se vállalkoznak zsebtolvajlásra.
Azt mondanám, hogy gyüjtöm az ilyen embereket, mert gyüjtök
minden ritkaságot. De ön az én gyüjtőszenvedélyemet nem tartja
eléggé komolynak. Azért többet mondok. Azt, hogy – mint valaha
Diogenes – lámpással keresem az olyan embereket, a kik… szóval a
kik nem zsebtolvajok.
Ön nem képzeli, hogy ez milyen fáradságos munka. Ön nem
képzeli, mennyi zsebtolvaj van a világon. Ezt én tudom csak.
És csak én értékelem egész teljességében a tökéletesen
becsületes embert.
A legnagyobb örömem: az a függetlenségem, hogy nem vagyok
kénytelen zsebtolvajok közt élni. A legnagyobb szenvedélyem, hogy
minél több embert csábithassak a társaságomba, azok közül a ritka
emberek közül, a kik nem tartoznak abba a nagy közösségbe.
Ön már kitalálta, mért irom ezt ilyen hosszasan.
A ritkaságaim egyike: Fervacques – emlékszik még rá? – már
régóta beszél nekem önről. És már régóta tudom, hogy a Fervacques
legendái nem legendák, vagyis, hogy ön ugyanaz, a ki volt. Már
régen meggyőződtem róla, hogy ön az az ember, a kit nekem,
akárhogyan, a társaságomba kell csalnom.
Elég az hozzá, én nem csak a festőt várom, hanem először is,
főképpen az embert.
Meg akarok ismerkedni önnel, meg akarom önt nyerni annak a
kis körnek, a melyben élek, s a melyet ön éppen úgy meg fog
kedvelni, a hogy én megkedveltem. A ritkasággyüjtő szenvedélyem
kivánja ezt; az az egy állandó lelkivonásom, hogy a derék emberek
társaságát minden jónál nagyobb jónak tartom.
Kérem, találjon rá módot, hogy teljesithesse a kérésemet.
Igen óhajtja a barátságát:
Alfonso d’Alcantara.
Ilyenformán feleltem neki, ha nem is éppen ezzel a rövidséggel:
Az igaz, hogy nem vagyok zsebtolvaj, de ez az egyetlen
jótulajdonságom. Megcsalnám őt, ha elfogadnám a felém nyujtott
kezet. Mert én nem az az ember vagyok, a kinek ő képzel. Nem az
vagyok, a ki voltam. Fervacques, a kire örömmel emlékszem, más
embernek ismert; azóta nagyon megváltoztam. Akkor víg czimbora
voltam. Azóta szomorú ember lettem. Olyan, a ki nem való
semmiféle társaságba. Csak terhükre volnék. Csak elrontanám a
kedvüket. És én se találnám a helyemet az ő víg körükben. Aztán
meg semmit se tudok kieszelni, a mi a dolgot lehetővé tenné. Higyje
el nekem, hogy nem volna érdemes velem megismerkednie. De azért
ne vonja meg tőlem a jóakaratát.
 Szentül meg voltam győződve, hogy most már végképpen
elintéztem az ügyet. Tévedtem. Négy nap multán ezt a levelet
kaptam:
Kedves barátom, ön nem akar kieszelni semmit, mert ön azok
közé a furcsa emberek közé tartozik, a kik iszonyodnak a más ember
pénzétől. Nos, hát én megtaláltam a módot.
A mód az, hogy: rendelkezésére bocsátom azt az összeget, a
mely önnek az arczképemért jár, és arra kérem, hogy pazarolja rám
ezt az összeget!
A barátságom egy kissé követelő, de megnyugtatom a
lelkiismeretemet azzal, hogy, ha követelő, másrészt hálás, és
készséges – minden viszonzásra.
Ez után a bevezetés után nem illik, hogy nagyon erőszakoljam.
De – én az ön helyén meghoznám ezt az áldozatot, és teljesiteném a
kérését annak, a ki már többször adta jelét irántam való
érdeklődésének.
Ha ön hajlandó erre az áldozatra, magával hozhatja a gyermekét
és egész házanépét, a nélkül, hogy el kellene fogadnia az én
vendégszeretetemet, a melytől különben kár ennyire félnie – és a
miről, bizony isten, nem érdemes beszélni.
Hogy ott kell hagynia a hivatalát, az, megvallom, egy cseppet se
aggaszt. Az olyan művésznek, mint ön, nem kell tanári állás. Önnek
a hivatal csak nyűg. Ha csak festeni fog, s nem pazarolja el idejének
egy részét erre az éppen nem önnek való munkára, csak nyerhet a
változással, de nem veszíthet. Minden képének van egy biztos
vevője. És ha valamelyik képét nem akarja ennek az embernek adni,
hanem másutt akarja elhelyezni, akkor se féltem önt.
A mi már most azt illeti, hogy mit nyerek én az ön társaságával?
– azt bízza rám. Tisztában vagyok vele, hogy kivel van dolgom.
Éppen eleget tudok önről.
 Sejtem azt is, hogy miért idegenkedik minden társaságtól. Erre
nézve csak annyit mondhatok: Az én barátságom egy cseppet se
zsarnoki. (Most ellenem szól a látszat, de el fogja ismerni, hogy úgy
van, a mint mondom.) Sokkal jobban szeretem a függetlenséget,
semhogy valakit meg tudnék rabolni ettől.
Ön úgy fog élni, a hogy önnek tetszik. Ha rosszkedvű lesz és
szórakozni kiván: fel fogjuk deríteni. A mikor kedve lesz hozzá:
velünk tart. De a mikor ránk ún, és megkívánja a csöndet, a
magányosságot: olyankor nem zavarjuk. Mindig tiszteletben fogjuk
tartani a komolyságát, ha mi magunk soha se is vagyunk komolyak.
Nem erőtetem tovább, csak ismétlem, hogy szeretném
megszorítani a kezét.
Alfonso d’Alcantara.
Megfogott. Erre már nem lehet nemet mondanom. Nem sok
hiúság van bennem, de hálátlannak tűnni fel még se szeretnék.
Minden aljasság közűl a hálátlanságot tartom a legaljasabbnak.
Tehát egy időre ki kell vándorolnom, gyermekestül, egész
háznépemmel. Egy időre meg kell válnom attól, a mi ide köt.
 X.

Egyre ritkábban nyitom fel ezt a könyvet. Mióta Párisban vagyok,

most írok bele először. Most is csak egy pár sort, és most is csak
azért, hogy védekezzem… – ki ellen?… egy néma vádló, önmagam
ellen!
Az igaz, hogy sok a tennivalóm. A lekötöttségem nem kevesebb,
mint volt, mert azokat az órákat, a melyeket otthon az iskola foglalt
le, most el kell pazarolnom, a herczeg kedvéért; a munkám pedig
több, mint valaha, mert ugyancsak össze kell szednem magamat,
hogy megbírjam azt a terhet, a melyet ez uj élet rótt rám. Nem
mondhatom éppen nagy áldozatnak, hogy teljesítettem a herczeg
kívánságát, de végre is elestem egy kevés jövedelemtől, másfelül
pedig jóval többet kell költenem, mint otthon; tehát többet kell
festenem, mint azelőtt, nagyon szorgalmasnak kell lennem, ki kell
használnom minden időmet. Mert annak nem akarom kitenni
magamat, hogy az önérzetem csődbe kerüljön… hogy, miután egy
darabig ugy viselkedtem, a mint a jóérzésem kívánta, végül mégis
csak meg kelljen fizettetnem azt, a mit hálából s »barátságból«
tettem.
És – utóljára, de nem utolsókép említem – az uj élet, a
költözködés, az idegen környezetbe való beleilleszkedés, egyszóval
ez a nagy változás sok olyan aprólékossággal jár, a melyek
minduntalan megfosztanak a szabad perczeimtől.
Bizony, nem igen jutok hozzá, hogy naplójegyzeteket irjak. Most
már nem kell keresnem az elfoglaltságot; inkább azt a félórát kell
keresnem, a mikor egészen a magamé lehetek.
De még se tudom megbocsátani magamnak, hogy: lám, már
elhanyagolom ezt a könyvet!
 Ha egészen őszinte akarok lenni magammal szemben – soha se
esett ennyire nehezemre a teljes őszinteség! – meg kell vallanom,
hogy: nem, nem csak azért történik, hogy most már ritkábban
veszem elő ezt az én breviáriumomat, mert most már több a
munkám; s több az elfoglaltságom!… Meg kell vallanom, hogy van
ennek egy más oka is.
És ez az ok az, hogy: igen, nem tagadhatom le magam előtt,
azok az aprólékosságok, a melyek uj életemmel együtt járnak,
nemcsak lefoglalnak: el is szórakoztatnak!
Az uj benyomások, ha akarom, ha nem akarom, minduntalan
lekötnek és – elvonnak a régiektől.
Nem kerestem az elszórakozást. Nos, ha én nem mentem utána:
a szórakozás eljön értem.
Az élet – az az élet, mely csupa feledés! – lassankint mégis csak
magával ragad!…
Istenem, milyen hitvány is az ember!
*
A jelen – vagy a hogy a nálam könnyebbvérüek mondják: »az
élet« – érezteti velem hatalmát.
Még a gyermekem is mintha öntudatlan eszköze volna a
világrendnek, mely elvon a multtól.
Már ő is – egyre ritkábban emlékeztet s egyre gyakrabban
elszórakoztat.
Már nem egészen az anyja; a hogy növekszik, mind jobban kezd
hozzám hasonlítani.
Lassankint elveszíti, a mit az angyaloktól kapott. Már nem
gyermek; már kis fiú.
 Kezd kifejlődni egy uj akarattá, a mely eddig még nem volt;
valakivé, a ki eddig még nem élt; a ki eddig még soha se
mutatkozott, akármilyen régóta áll a világ. Kezd külön egyéniséggé
válni.
Egy uj Én növekedik mellettem. Vannak vonásai, a melyek a
multból valók, s a melyekre boldogan ismerek rá. Vannak vonásai, a
melyek hol megmosolyogtatnak, hol megdöbbentenek, mert mintha
a tűkörbe pillantanék. De vannak uj vonásai is – mert ez az uj lény
már sem Ő, sem én, hanem kettőnkből egy harmadik.
Egy uj élet apró jelenségei vonják magukra, s egyre
hosszasabban, a figyelmemet, az érdeklődésemet; és ez a mind
változatosabb jelenség, mind élénkebb mozgás, mind gazdagabb
élet mind jobban elfedi előlem a multat, a melynek kedves képét
amúgy is egyre több és egyre sűrűbb fátyol takarja el révedező
szemem elől – a mely még el-elmereng, de már néha elfelejtkezik!…
Egy uj kis ember kezd parancsolgatni mellettem. A kinek vágyai,
érdeklődései vannak. A ki a jelennek él; és a ki nem törődik a
multtal.
És ennek a kis embernek az érdeklődései – csakugyan
parancsolnak nekem.
Hogy mennyire parancsolnak, csak azóta veszem észre, a mióta
Párisban vagyunk.
A költözködés kalandjai, az utazás, az uj környezet bőséges
érdeklődést keltettek ebben az uj – még oly friss! – figyelemben; és
hamarjában az apró vágyak egész sokaságával ajándékozták meg
ezt az uj, erős akaratot.
Az észrevevő képesség és az akarat különben is abban a korban
fejlődik a legrohamosabban, a melybe Palika most jutott el. S ez a
fejlődő erő, a mint egyszerre gazdagabb táplálékhoz jutott, oly
hirtelenséggel kezd növekedni, a mely gondolkozóba ejtett.
Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám.
 Kezdem átlátni, hogy remeteségem, zárkozottságom, meg az,
hogy féltettem minden szellőtől, egy kissé ártalmára volt neki.
Nem adtam neki elég teret ahhoz, hogy minden ereje szabadon
fejlődhessék. Ha nem zártam el attól a levegőtől, a melyre a
testének van szüksége – ahhoz a levegőhöz, a melyet a lelke kíván
meg, eddig nem igen jutott hozzá… legalább is: nem volt annyi
levegője, a mennyi a lelkének kellett volna.
Jól megválasztott ápolókon, de megfizetett idegeneken, többé-
kevésbbé cselédeken kívűl, csak egy megtört, szomorú, vén embert
adtam neki társaságul, a ki minden jóakarata mellett se lehetett
ennek a kis léleknek odaadó, minden kalandjában, minden
vidámságában résztvevő, hűséges társa.
Hozzá való társasága nem volt; játszótársai, pajtásai nem voltak.
Kis remetévé tettem őt is.
A párisi út tapasztalatai felnyitották a szememet.
Bár nehezemre esik, hogy még másoknak is át kell engednem őt,
hogy el kell eresztenem olyankor is, a mikor mellettem lehetne, hogy
szeretetének egy részéről, kedvességének számtalan
megnyilatkozásáról le kell mondanom mások, közönbösek javára:
gondoskodom róla, hogy többé ne hiányozzék semmije, hogy
meglegyen mindene, a mire szüksége van, hogy legyen neki való
társasága, elég szabad tere, elég levegője, elég szórakozása.
Ez azzal jár, hogy magamnak is sokfelé kell megjelennem, hogy
le kell győznöm a mizantropiámat, hogy le kell mondanom a
magánosságról. Nehezemre esik; de helyre kell hoznom, a mit
elmulasztottam.
Kárpótlásul: Palika elbeszéli élményeit, tapasztalatait,
megfigyeléseit; kárpótlásul megvan az az örömem, hogy napról-
napra gyönyörködhetem fejlődésében, erősödésében.

É
 És olyankor, mikor kitüntet vele, hogy velem indul sétára, s aztán
séta közben közli velem észrevételeit, apró emlékezéseit,
összehasonlításait, kívánságait: egyik meglepetésből a másikba
esem, nem győzök csodálkozni szellemi előmenetelén, nem tudok
betelni annak nézésével, hogyan alakul ki egy uj világ, itt mellettem,
hozzám olyan közel, hogy ez az uj világ jobban érdekel, mint az, a
melyik én velem pusztul el.
Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám, de viszont uj örömöket
ad, és ez is – egyre gyakrabban, egyre jobban elszórakoztat.
 XI.

Négy képet készitettem el rövid időn. A herczeg arczképét, a

mely még tűrhető, és három más képet, a melyekről nem érdemes
beszélni. Ha valaha a jövő egy Vasarija megirja az életrajzomat, a mi
nem valószinű, de nem is lehetetlen: az életrajzomban ennek a
három képnek aligha jut hely. Engem legalább, akármilyen
elnézéssel vagyok magam iránt, ez a három kép éppen nem tesz
büszkévé; ha össze kellene állítanom azoknak a munkáimnak a
jegyzékét, a melyekre tartok valamit: egyiket se irnám be a
jegyzékbe. És – a mi a legszomorúbb – ez nem a jóakaratomon
mult.
A herczeg azonban el van ragadtatva. Egy darabig azt hittem,
hogy csak udvariasságból vagy gyöngédségből, kiméletből dicsérgeti
azt, a mit magam se tartok sikerültnek; de nem, igazán tetszenek
neki ezek a mázolások. Egy idő óta minduntalan azzal ingerel, hogy
állhatatosan Van Dyckhoz hasonlítgat. Egyéb már nem hiányzott
hozzá, hogy a boszúságom, az elkeseredésem teljes és tökéletes
legyen. Olyan konokúl magasztal, hogy ujra meg ujra pirulnom és
boszankodnom kell. Az összehasonlítgatásaival valósággal
kétségbeejt. Még csak ez kellett nekem! Mintha nem emészteném
magamat úgyis eléggé! Egyszerűen rettenetes a Van Dyck-jával; és
nem is sejti, milyen idegessé tesz!… Nem szeretem, ha ócsárolnak,
ha kisebbitenek, ha lebecsülnek; de még kevésbbé szeretem, ha
akkor is dicsérnek, a mikor nem érdemlem. Semmi se aláz meg
annyira magam előtt, mint ha ingyen is hozzá jutok ahhoz az
elismeréshez, a mely csak a fáradsággal végzett és értékes
munkának jár, s a melyet néha ki tudok érdemelni.
Megbocsátok a herczegnek, mert, bár véletlenűl éppen az én
képeimet tünteti ki a tetszésével, nagyon jól tudom, hogy nem
valami kiváló műbiráló. Van érzéke a művészet iránt; jobban szereti
és jobban tudja értékelni a képeket, mint a legtöbb műkedvelő, de
ahhoz, hogy meg tudja látni a mesterségbeli nagyobb finomságokat
vagy a mesterségbeli kisebb hibákat, a technika tökéletességét vagy
erőtlenségét, nincsen elég tárgyismerete és nincsen eléggé iskolázott
szeme. De megbocsátok a herczegnek azért is, mert a tévedése egy
olyan jellemvonásából ered, a mely megnyerő és irigylésreméltó.
A herczeg olyan szerencsés természetű, hogy az érzései mindig
uralkodnak az itéletén, és ha a szeme olykor ráczáfol az érzésére, a
képzelete mindig kirántja a zavarból. Mindent olyannak lát, a
milyennek akarja, a milyennek óhajtja; és azt, a mi az érzésével
ellenkeznék, nem látja meg soha. Hihetetlenül elfogult; ha egyszer
megkedvelt valakit, ez a valaki nem festhet olyan képet, a mely nem
tetszenék neki. A kit ő szeret – igaz, hogy kevés embert szeret –
annak az apró hibáit nem veszi észre; nem veszi észre mindaddig,
míg a kedveltje fel nem háborítja az érzését; attól fogva aztán
mindent másképpen lát, s épp olyan elfogultan itél a kegyvesztett
rovására, mint előbb a javára.
Irigylem ezt a szerencsés – mert zavartalan nyugodtságot adó –
tulajdonságát, mely végképpen hiányzik belőlem. Én, sajnos, igen
tisztán látom még annak a hibáit is, a kit a legjobban szeretek;
tisztán látom a legkisebb hibáit is. Még a fiam se tesz elfogulttá;
még ő rajta se, még ő benne se lehet valami nem szép, a mi
elkerülné a figyelmemet.
Tisztán látom magamat is, olyan tisztán, mintha egyebet se
csinálnék, csak folyton tanulmányoznám magamat, tűkörrel és
valami lelki erőmérővel. Tisztán látom a munkámnak minden hibáját
s minden fogyatékát, mintha mikroskóppal és rosszakarattal nézném.
Ez a tiszta látás teljességgel nem boldogító tulajdonság. A lelki
elégedettséghez elengedhetetlenül szükséges az, hogy az ember
másokban is, magában is, csak azokat a szépséghibákat lássa meg,
a melyek már szemetszúrók, a melyeket a vak is lát.
 Igen, én irigylem azokat, a kik magukban és maguk körül
mindent szebbnek látnak a valóságnál; a kiknek, mint Jánusnak, két
pár szemük van: egy pár, tisztán látó, közönbös dolgok számára, és
egy másik pár, elnéző, a melylyel a maguk és a szeretteik dolgát
tekintik.
Csak legalább a magam hibáit ne kellene olyan átkozottul éles
szemmel látnom! A fiam apró hibáival csak meg tudnék békélni;
hanem magammal megbékélnem nehéz.
Ez a három kép megdöbbentett.
Nincsenek könnyen felsorolható hibáik; rosszabbak, mintha
hamarosan észrevehető, felötlő hibák éktelenkednének rajtuk; a
hibájuk az, hogy: gyöngék.
Nem tudok elsietni, elnagyolni semmit; a lelkiismeretesség nem
erényem, hanem megszokásom, második természetem. Ennek a
három képnek a kidolgozása is becsületes, jó, nagyobb hibák nélkül
való.
De meglátszik rajtuk, hogy az utóbbi időben nagyon sokat
dolgoztam, s hogy akkor is erőtettem a munkát, a mikor ez
számomra már nem annyira gyönyörűség volt, mint inkább
kötelesség.
A képességeim megnyilatkoznak ezekben is. De nem olyan
erővel, bágyadtabban, halványabban nyilatkoznak meg, mint
azokban a munkáimban, a melyeket jobb órákban festettem.
Észrevenni rajtuk, hogy ugyanannak az erőnek a művei, a mely
valamikor az Angelusig vitte; de ugyanez az erő nem nyilvánul meg
bennök régi teljességében. Ugyanez az erő a három uj vásznon nem
olyan könnyedén fejezi ki mondanivalóját, mint annakelőtte; a
szokottnál kevesebb biztonsággal haladt czélja felé; ugyanennek az
erőnek, mely most, a rossz órákban, nem találta meg magát
egészen, nagyobb erőfeszitésre, több vonásra volt szüksége, hogy
kevesebbet érjen el, mint boldogabb időkben.
 Azt mondhatnám, hogy lesír róluk a bágyadtság, az
elerőtlenedés.
Vezekényiék (csak gyüjtőnév!) örülnének, ha látnák.
Talán egy kissé túlozok ijedtségemben. Talán nagyobbnak látom
a bajt, mint a minő. A rémület mindig elborzasztó nagyságra növeli
meg az árnyékokat.
Azzal biztatom magamat, hogy: igen, megriadásomban van egy
kis szerepe a félelem képzelődésének is. Jól esik azt hinnem, hogy
egy kissé túlzok.
De annyi bizonyos, hogy igen fáradt vagyok. Ha nem tudnám ezt:
lám, megmondják ezek a képek, rémes őszinteséggel, ellentmondást
nem tűrő ridegséggel!
Szivesen elhiszem, hogy ez a fáradtság még nem a tehetség
megfogyatkozásából ered, és nem a kor erőveszteségének elrémítő
jele. (Hiszen ehhez még fiatal vagyok. És éppen a festő művészi
ereje az, a melyet a legkevésbbé visel meg a kor. Hányan voltak a
nagyok között, a kik még kilenczven éves korukban is nagyok
maradtak!) Szivesen elhiszem, hogy csak nagy kimerültség vett
rajtam erőt, s hogy ezt a nagy kimerültséget kellőképpen
megmagyarázza a közelmult: az, hogy hosszabb ideig kelleténél
többet dolgoztam. Fáradtságom a túlhajtott munka természetes
következése; és nem a művészi hanyatlás első hiradója.
Ez, hála istennek, valószinű.
De annál inkább meg kell szivlelnem a tanulságot.
Minthogy pedig semmiféle emberi erő nem kimerithetetlen, s a
lelkierő a testierőnél csak rugalmasabb, de nem kevésbbé véges és
nem kevésbbé megviselhető, a tanulság az: hogy, ha nem akarom a
baj növekedését, ha nem akarom, hogy bágyadtságom időnkint
visszatérővé s egyre gyorsabban visszatérővé váljék, ha nem
akarom, hogy az erőveszteség csakugyan elkövetkezzék, még pedig
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookname.com