Visit https://testbankmall.

com to download the full version and

explore more testbank or solution manual

Test Bank for Starting Out with Python (4th

Edition) 4th Edition

_____ Click the link below to download _____

https://testbankmall.com/product/test-bank-for-
starting-out-with-python-4th-edition-4th-edition/

Explore and download more testbank at testbankmall.com

Here are some suggested products you might be interested in.
Click the link to download

Starting Out with Python 4th Edition Gaddis Test Bank

https://testbankmall.com/product/starting-out-with-python-4th-edition-
gaddis-test-bank/

Test Bank for Starting Out with Python (4th Edition) 4th
Edition

https://testbankmall.com/product/test-bank-for-starting-out-with-
python-4th-edition-4th-edition/

Test Bank for Starting out with Python, 5th Edition, Tony
Gaddis

https://testbankmall.com/product/test-bank-for-starting-out-with-
python-5th-edition-tony-gaddis/

Test Bank for Special Events: Creating and Sustaining a

New World for Celebration, 7th Edition by Goldblatt

https://testbankmall.com/product/test-bank-for-special-events-
creating-and-sustaining-a-new-world-for-celebration-7th-edition-by-
goldblatt/
Test Bank for How Children Develop Fourth Edition

https://testbankmall.com/product/test-bank-for-how-children-develop-
fourth-edition/

Test Bank for Criminological Theory A Text/Reader, 3rd

Edition, Stephen G. Tibbetts, Craig Hemmens,

https://testbankmall.com/product/test-bank-for-criminological-theory-
a-text-reader-3rd-edition-stephen-g-tibbetts-craig-hemmens/

Test Bank for 3-2-1 Code It!, 2020, 8th Edition, Michelle
Green

https://testbankmall.com/product/test-bank-for-3-2-1-code-it-2020-8th-
edition-michelle-green/

Microeconomics Perloff 7th Edition Solutions Manual

https://testbankmall.com/product/microeconomics-perloff-7th-edition-
solutions-manual/

Test Bank for Introduction to Business Law, 4th Edition:

Beatty

https://testbankmall.com/product/test-bank-for-introduction-to-
business-law-4th-edition-beatty/
Solution Manual for CFIN 3 3rd Edition by Besley

https://testbankmall.com/product/solution-manual-for-cfin-3-3rd-
edition-by-besley/
 ANS: F

10. IDLE is an alternative method to using a text editor to write, execute, and test a Python program.

ANS: T

MULTIPLE CHOICE

1. Programs are commonly referred to as

a. system software
b. software
c. application software
d. utility programs
ANS: B

2. Which of the following is considered to be the world's first programmable electronic computer?
a. IBM
b. Dell
c. ENIAC
d. Gateway
ANS: C

3. Where does a computer store a program and the data that the program is working with while the
program is running?
a. in main memory
b. in the CPU
c. in secondary storage
d. in the microprocessor
ANS: A

4. What type of volatile memory is usually used only for temporary storage while running a program?
a. ROM
b. TMM
c. RAM
d. TVM
ANS: C

5. Which of the following is not a microprocessor manufacturing company?

a. Intel
b. Dell
c. AMD
d. Motorola
ANS: B

6. Which computer language uses short words known as mnemonics for writing programs?
a. Assembly
 b. Java
c. Pascal
d. Visual Basic
ANS: A

7. The process known as the __________ cycle is used by the CPU to execute instructions in a program.
a. decode-fetch-execute
b. decode-execute-fetch
c. fetch-decode-execute
d. fetch-execute-decode
ANS: C

8. Which language is referred to as a low-level language?

a. C++
b. Assembly language
c. Java
d. Python
ANS: B

9. The following is an example of an instruction written in which computer language?

10110000
a. Assembly language
b. Java
c. machine language
d. C#
ANS: C

10. The encoding technique used to store negative numbers in the computer's memory is called
a. Unicode
b. ASCII
c. floating-point notation
d. two's complement
ANS: D

11. The __________ coding scheme contains a set of 128 numeric codes that are used to represent
characters in the computer's memory.
a. Unicode
b. ASCII
c. ENIAC
d. two's complement
ANS: B

12. The smallest storage location in a computer's memory is known as a

a. byte
b. ketter
c. switch
 d. bit
ANS: D

13. What is the largest value that can be stored in one byte?
a. 255
b. 128
c. 8
d. 65535
ANS: A

14. The disk drive is a secondary storage device that stores data by __________ encoding it onto a
spinning circular disk.
a. electrically
b. magnetically
c. digitally
d. optically
ANS: B

15. A __________ has no moving parts and operates faster than a traditional disk drive.
a. DVD drive
b. solid state drive
c. jumper drive
d. hyper drive
ANS: B

16. Which of the following is not a major component of a typical computer system?
a. the CPU
b. main memory
c. the operating system
d. secondary storage devices
ANS: C

17. Which type of error prevents the program from running?

a. syntax
b. human
c. grammatical
d. logical
ANS: A

18. What is the decimal value of the following binary number?

10011101
a. 157
b. 8
c. 156
d. 28
ANS: C
MULTIPLE RESPONSE

1. Select all that apply. To create a Python program you can use
a. a text editor
b. a word processor if you save your file as a .docx
c. IDLE
d. Excel
ANS: A, C

COMPLETION

1. A(n) ___________ is a set of instructions that a computer follows to perform a task.

ANS: program

2. The term ___________ refers to all the physical devices that make up a computer.

ANS: hardware

3. The __________ is the part of the computer that actually runs programs and is the most important
component in a computer.

ANS: central processing unit, CPU

4. A disk drive stores data by __________ encoding it onto a circular disk.

ANS: magnetically

5. __________ are small central processing unit chips.

ANS: Microprocessors

6. __________ is a type of memory that can hold data for long periods of time, even when there is no
power to the computer.

ANS: Secondary storage

7. Main memory is commonly known as __________.

ANS: random-access memory, RAM

8. USB drives store data using __________ memory.

ANS: flash

9. The Python __________ is a program that can read Python programming statements and execute them.

ANS: interpreter
10. In __________ mode, the interpreter reads the contents of a file that contains Python statements and
executes each statement.

ANS: script
Discovering Diverse Content Through
Random Scribd Documents
Másodszor is kezemben volt a gézenguznak a gallérja s most meg
épen kidobtam az ajtón!
– Ez már malőr! Mondá Zsuzsa asszony.
– Ez már nem malőr; ez már katasztrófa! – Az alkapitány úr a
plafondig ugrott dühében, mikor ezt megértette. Azokat a titulusokat
kellett volna rangfokozatba szedni, a miket én kaptam. Büntetésül
aztán a következő éjszakára kiposztirozott az alkapitány úr az
állatkert előtti állomásra.
– Én ott félnék, mondá Lidi kisasszony.
– Nem is kisasszonyoknak való hely az, kivált éjnek-éjszakáján.
Csak úgy surran el a fák sötétjében egy-egy gyanus alak. Az ember
azt sem tudja, tolvaj-e, vagy szerelmes. S ha az eső esik, még csak
egy kapualja sincs, a hová be lehessen állni. Hát a mint ott állok a
posztomon, a csuklyámat a fejemre húzva, egyszer csak valaki
hátulról megüti a vállamat. Olyan nesztelenül settenkedett oda, hogy
nem vehettem észre a közeledtét.
– Jaj, ha valami gonosztevő lett volna!
– Az volt pedig. A legnagyobb gonosztevő. De nem ám valami
marczona zsivány alak, hanem egy finom elegáns gavallér, szivarral a
szájában, selyem paraplival, kurta dzsekkben, minek a zsebéből
kerékkötő nagyságú arany láncz fityegett elő. A szeme elé egy
monokli volt szorítva. «Szervusz János!» (Ezzel szólít meg.) «Halt!
wer da!» kiáltok én rá, a kardomhoz kapva. «Úgy-e bár maga az a
Paczal János?» Én nagyot bámulok. «Én az vagyok, de hát az úr
kicsoda? Honnan ismer engem?» «Ejnye János pajtás! Hát ilyen
hamar elfelejtjük a barátságot. Hát a mult éjjel nem együtt
kvaterkáztunk-e a mezitlábosnál, meg a Sauwirthnél, meg a két
bakoknál: utoljára a markotányos pinczében? Én vagyok az a maga
jó barátja, a Spatzirovszky.»
– Miért nem futott utána? szólt közbe Zsuzsa asszony.
 – Hiszen nem szaladt el. Inkább megkinált egy szivarral. Nem
gyujtottam rá, hátha pokolgép van benne? «Hát mit akar itt most az
úr?» Azt mondja egész fidélisen, hogy ő az este a német szinházban
volt: Schiller Haramiáit adták. Barnay hazánkfia adta a czimszerepet.
Fölségesen játszott. Őtet egészen elérzékenyítette. Mikor a darab
végén azt mondja Moor Károly, a zsivány vezér, hogy az ő fejére
nagy díj van kitűzve, ismer egy szegény csizmadiát, tizenkét
porontyával: «Dem Mann kann geholfen werden», hát ez a nemes
elhatározás annyira hatott rá, hogy elhatározta magát, hogy ő is
hasonló áldozatot fog elkövetni. Tudja, hogy a ki őt elfogja, annak a
keblét ékesítendi ezüst kereszt. Ime tehát ő bebizonyítja, hogy a
barátság nem üres hang. Ide jött hozzám. Átadja magát, vigyem a
kapitányságra s nyerjem el az ezüst keresztet.
– S erre aztán felébredt ön? Álmodta az egészet. Ezt Lidi
kisasszony mondá, a ki épen új selymet húzott akkor a tűbe.
– Dehogy is álmodtam! De olyan ébren valék, mint most. Szépen
a karja alá öltöttem a karomat s elkisértem a kerületi
rendőrállomásig. Nem is kellett gyalog czafolnunk: ott várt a fiakkere
a bimbósház előtt. Kocsin mentünk a hivatalig. De fogtam is a
gallérját odáig.
– Akkor aztán kiderült, hogy nem az igazi Spatzirovszky volt, a kit
ön elfogott.
– Nem jól tetszik találgatni. Dehogy nem ő volt. Ugyanaz a
személy volt, a kit a bécsi policzáj köröztetett. Csakhogy az
akasztófáravaló nem lopta el a félmilliót. Csak mulatozni jött le
Budapestre. Azzal a félmillióval maga a Schmierminidan (hisz a neve
is azt mondja: «Schmir–mi–nid–an!») az szökött meg Amerikába. A
myladyt is az csábította el. Az a Spatzirovszky pénztárnok
megszökése, tolvajsága csak koholt finta volt a chef részéről, hogy a
policzájt hamis útra tereljék. Ez a semmirekellő gazember
Spatzirovszky egy egészen ártatlan, becsületes ember volt.
– Ez már skandalum!
 – Sőt több, mint skandalum, ez már korrupczió! Már most aztán
servus ezüst érdemkereszt. Agyiö extra czúlág. A hivatalban azt
mondták, hogy jöjjek haza, aludjam ki magamat s egy napig ne
menjek fel az őrszobába, hogy ne szekirozzanak.
– Hát már most mivel fogja konstábler úr elmulatni a napot?
kérdé Zsuzsa asszony.
– Felmegyek a padlás-szobámba s aluszom holnap reggelig. Csak
arra kérem a nagyasszonyt, hogy egyszer-egyszer költsön fel, a
mikor megszomjazom.
– Mit tudhatom én, hogy maga mikor lesz szomjas?
– Hát csak valahányszor fölébreszt, olyankor én mindig szomjas
vagyok.
– No hát szerencsés jójszakát kivánok.
– Jójszakát nagyasszony, jójszakát szép kisasszony.
– Nekünk már «jó nap» van.
A konstábler felment a lépcsőn a padlás-szobájába.
– Jó becsületes ember ám ez a szegény János, mondá Lidi
kisasszony.
– Csakhogy ez is ugyan keserves mesterséget választott
magának. Egyszer még valami czudar tolvaj leszúrja. Már többször
megsebezték.
– Azt hiszem, a czudarok késdöfése nem fáj olyan nagyon neki,
mint az, hogy a művelt emberek kigunyolják.
– Hát még mikor kővel is megdobálják, kifütyülik, abczugot
kiabálnak neki. Hogy állhatja ezt ki? Csak azt feleli rá, hogy oda kell
az igazi bátorság.
 XII. FEJEZET.

AZ INGYEN SONKA, MEG A DRÁGA

STRADUARIO.
Ismét nyikorgott a padlás feljárója. A János visszajött.
– Hohó! Valamit majd elfelejtettem volna.
S azzal kihúzott a köpenye alul egy pirosra páczolt sonkát.
– Ezt a nagyasszonynak hoztam, ha szivesen venné tőlem.
Zsuzsa asszony formaliter megijedt tőle.
– Nini! Mi a? Egy egész sonka! Ej ej, konstábler úr. Hol veszi
maga ezt a drága portékát? úgy hányja-veti magát kegyednél a
pénz?
– Hát, hogy valami rosszat ne gondoljanak, elmondom ennek a
sonkának a történetét. Ha nem untatnám vele.
– Tessék! mondá egyszerre a két hölgy.
– Hát a mióta ez az ökörnyommal pettyegetett világ áll, mindig
lehetett hallani, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek.
– Az ám.
De azt sohasem hallották az apáink, hogy legyenek ez világon jó
sertések és rossz sertések; ennek a fölfedezése csak a mi jelen
felvilágosodott századunknak lett fentartva. Hát a napokban a
fővárosi physicus, a hentesboltokat sorba vizitálva, az egyiknél
fölfedezte, hogy annak az összes áruczikkeiben trikók vannak.
Lidi kisasszony heves mozdulatot tett.
– Kérem, ha trikókról beszél, akkor én bemegyek a szobámba.
– Jaj, kérem, nem olyan trikók ezek, a minőket a
balletkisasszonyok viselnek az Excelsiorban, hanem olyanok, a
melyek a husnemük rostjaiban élnek, s ha valaki az ilyenből
fogyasztani talál, az keserű halállal vész el tőlük.
Zsuzsa asszonynak a kezében megállt a vasaló.
– Sohasem hallottam én ilyen csodának a hirét.
– Magam sem. Hanem hát az az ármányos mikroskopium
kisütötte, hogy a Poszpischill húsnemüiben láthatatlan óriási kigyók
vannak, s ennek constatálása után dekretálva lett, hogy az egész
készletet a Dunába kell hajigálni. Ennek a végrehajtásával pedig én
lettem megbizatva. Végre is hajtottam akkurátusan. Hanem mikor
erre az ártatlanul mosolygó barnapiros csemetére került a sor, azt
mondám magamban: «ugyan te mit vétettél, hogy te is a halak
martalékává sülyesztessél? Hátha te még nem vagy bűnnel
fertőztetve? Én bizony haza viszlek a jó becsületes Kapor bácsinak.
Jó lesz az annak a mindennapi prófuntja mellé. Trikó, vagy nem
trikó: annak nem árt meg a láthatatlan szörnyeteg, mert neki nincs
mikroskopiuma. Elhoztam. Hiszen nem sikkasztottam ezáltal. Csak a
dunai halaknak a prédáját kevesbítettem meg vele. Ez már a senki
jószága volt. A semmiből vettem ki. Senkit sem károsítottam meg
vele. Senki sem kereskedik utána, hogy a Dunában uszott-e el, vagy
a Retek-utczában?
– Az biz igaz, mondá Zsuzsa asszony. Minket meg nem ijesztenek
ilyen mesékkel. Nekünk pedig eltart az egy hétig. Köszönjük
szivesen.
A János odasugott a varrónő fülébe, a míg a Zsuzsa hátrament a
sonkával a konyhaszekrényhez.
 – Aztán maga is ehetik ám ebből a sonkából, tisztelt kisasszony.
– Köszönöm szépen. Azt mondják, hogy a trichinoktól az
embernek feldagad a képe, ha meg nem hal is tölük. Már pedig ha
szép nem vagyok is, de csunya nem akarok lenni.
– Jaj, ne szidalmazza a teremtőt a kisasszony azzal, hogy nem
szép! Hiszen nem igaz ám ebből a trikókról mondott históriából egy
szó sem. Egészen jó sonka ez, a ki minden gyanun fölül van
emelkedve.
– Hát ha maga annyiféle igazságot tud, akkor melyik szavát lehet
magának elhinni?
– Hát férfinak azt, a mit hivatalos raportban mondok; nőnek
pedig azt, a mit lassan mondok.
– Már pedig én az olyan embert, a ki hazudik, nem tudom sokra
becsülni. A ki férfi, legyen mindenkor igaz.
– Hát a hazudás csak az asszonyoknak áll jól?
– Azoknak ez védelem, mint a nyúlnak a futás.
– Pedig hát megszokja ám azt az ember, ha sokáig van az
igazság szolgálatában. No hát elmondom az igazi történetét annak a
sonkának. Jöjjön ide, nagyasszony. De csak maguknak kettőjüknek,
másnak el ne mondják, mert akkor baj lesz.
– Hallgatni fogjuk.
– Hanem ez megint egy hosszú história s talán kegyeteket
untatni is fogja.
– Hiszen nem mi akartunk aludni menni, hanem maga.
– No hát elmondom az egész történetet úgy, hogy még a
vizsgálóbiró se vehetné ki belőlem különben. Hát itt lakik az üllői
uton egy derék hentes és húsfüstölő mester, a kit úgy hivnak, hogy
Przepiorka Wratislaw.
 – Egészségére kivánom.
– Nem prüsszentettem. Ez a hentesmesternek a becsületes neve:
Przepiorka Wratislaw. Ennek van a leghiresebb szalámija
Budapesten. Idegen utazó el nem hagyja a fővárost a nélkül, hogy a
Przepiorka boltját felkeresse. Derék, tekintélyes férfiu.
Képviselőválasztások alkalmával rendesen huszonöt kiló szalámival
szokta a jó ügy diadalát előmozdítani.
Hát a napokban beállít a boltjába egy kis tiz-tizenegy éves ficzkó,
a hóna alatt egy hegedűvel. A mester maga volt a boltban.
A fiu kér húsz krajczárért parizert.
A mester mérges volt már azért is, hogy mért vesz nála parizert,
miért nem vesz szalámit? Azt kérdi tőle (a hegedű miatt) «hát te
czigány vagy?»
Azt mondja a fiu: «nem, én muzsikus vagyok, hegedűlni tanulok
az országos zeneiskolában». A hentes leszeli neki a parizert. A fiu
fizet. A hentes észreveszi, hogy az a húsz krajczáros lyukas. A
gyerek is kénytelen elismerni, hogy a húsz krajczáros lyukas. A
gyerekben van tréfálkozási hajlam, azt indítványozza, hogy
lyukaszsza hát keresztül a hentes a parizerszeleteket is, aztán kvittek
lesznek. A hentes azonban nem érti a tréfát, s azt mondja neki, hogy
«elmenj innen, mert ha a tenyeremnek a szele hozzá ér a pofádhoz,
még Szent Dávidot is kapellmeiszternek nézed a holdban!»
Erre a gyerek azt az indítványt teszi, hogy engedje hát neki a
parizert hazavinni, mert ez az ő ebédjük, ha a nélkül megy haza, az
apja jól ellazsnakolja: majd délután meghozza a teljes érczértékű
hatost; addig pedig itt hagyja zálogban a hegedűjét.
A hentes rááll az alkura: gondolja, hogy egy hegedű mindig
megérhet két hatost.
A fiu tovább megy: a hegedű ott marad; a Przepiorka felveszi a
kezébe s megpróbálja, hogy tudna-e rajta hegedűlni? Úgy találja,
hogy semmi sem könnyebb, mint a hegedűn játszani.
 Ezalatt egy kétlovas fiakker áll meg a boltja előtt s kiszáll belőle
egy anglus. A német beszédjének a kiejtéséről lehetett észrevenni,
hogy anglus.
– Ju ére dhi Szelemivirth Prprprka?
– Én vagyok! Az apádlelkét! Hát mi kell?
– Giv mi e szelemi for zen florin. Azzal kiméret magának tíz forint
ára szalámit. Arra kivesz egy sovereign d’ort, s odadobja.
A hentes már fel lett eszelve a lyukas piczulával s azt mondta,
hogy adjon neki az úr valami okos pénzt, a kit ismer.
Akkor aztán a miszter elővett egy marék piczulát a táskájából s
leszámlált neki száz darab hatost a pudlira. Mind igazi valóságos
nikkel hatosok voltak: egy sem volt közöttük ezüst.
A hentes átlátta, hogy szolid urasággal van dolga: parancsoljon
máskor is, ha ezen jár.
Ezalatt meglátja az anglus az asztalon heverő hegedűt. Felveszi:
megbámulja. Nem elég neki a pápaszem, még egy nagyító üveget is
előhuz a zsebéből. Vizsgálja elől, hátul, az oldalán. Nyitva marad a
szája. Azután feltolja a pápaszemet a homlokára s azt kérdi: «Az úré
az a hegedű?»
– Dehogy az enyim. Soha a hetedik öregapám se tudott
muzsikálni! Egy szegény diákgyerek hagyta itten zálogban.
– Hisz ez egy valóságos Straduario, mondja a miszter.
– Miattam az lehet.
Az anglus begombolta a kabátját végig, a vett szalámit a két
zsebébe mélyesztve. «God bye».
Az ajtóból még egyszer visszafordult s így szólt: «Mondja meg az
úr annak a fiatal gentlemannak, a kié az a hegedű, ha visszajön érte,
hogy én adok neki ezért kétezer forintot aranyban, ha el akarja adni.
Ráadásul még egy másik hegedűt, a min tanulhat tovább a
conservatoriumban. Lakom az Angol királynő hotelben nro 25, 26, 27
alatt. Nevem Lord Knipperdolling. Ma délután öt óráig még
Budapesten maradok, akkor elutazom. Ha magam nem volnék
otthon, a titkárom utasítva lesz, hogy átvegye a hegedűt, s kifizesse
a 2000 forintot aranyban. A titkárom neve: miszter «Flibbertiggibet».
A szalámis engedelmet kért, hogy felirhassa a tárczájába mind a
két nevet. A mylord olyan leereszkedő volt, hogy elővette a
névjegyét. Finom bristol elefántcsont papir, arany nyomással, arra
felirta hátul a titkár nevét. Oda adta neki. S aztán többet azt sem
mondta, hogy «szervusz», odább ment, felült a fiakkerbe s
elhajtatott.
Az én Przepiorkámnak ezzel nagy szeget ütött a fejébe. Kétezer
forint egy hegedűért! Hisz az a gyerek, meg annak az apja majd
nem tudnak hová lenni ennyi pénzzel. Az öreget még majd meg
találja simítani a guta örömében.
Egy óra után vissza jött a diák az igazi húszkrajczárossal s
kiváltotta a hegedűjét, s aztán indult volna a zeneiskolába.
– Megállj csak egy kicsit, szólítá vissza a hentes. Nem adnád el
nekem azt a hegedűt? Nekem nagyon megtetszett. Megvenném jó
áron tőled.
– Az én hegedűm nem eladó.
– De hátha én adnék érte ötszáz forintot.
A gyerek nagy szemeket meresztett, de aztán csak félvállról vette
a dolgot. «Még így sem adhatnám el, mert a hegedű az apámé, ő is
az apjától, az meg a nagyapjától kapta, a ki első violin primo volt
herczeg Eszterházy udvaránál, ezen játszotta Haydn darabjait.»
– Nekem is van egy muzsikus fiam, az is szereti a hajdinát, annak
akarnám megvenni a hegedűdet. Mondd meg az apádnak, eredj,
szaladj haza, hogy adok neki érte hatszáz kemény forintot, ha
akarja, ezüstben.
 – Jól van, hazafutok, megkérdezem.
– De itt hagyd azt a hegedűt, nehogy kicseréljétek.
A gyerek neki iramodott, a mester utána nézett a boltajtóból.
Látta, hogy a Mária-utczába kanyarodik be. Igazat mondott, hogy ott
lakik az apja.
Félóra mulva került vissza a fiu az ultimátummal; «az apám azt
mondta, hogy nem válik meg kevesebbért a családi ereklyéjétől,
mint nyolczszáz forintért.
– Rablók vagytok! zsiványok! apáddal együtt, kiabált a szalámis.
Zsebmetszők! No hát, itt van a nyolczszáz forintod! Kicsikartátok
tőlem! Így van az, mikor az embernek virtuóz fia van. Itt van. Szedd
össze! Egyszerre herczeggé tettelek. No hát kezet se csókolsz érte?
Ilyenadta.
Kívül haragot mutatott a Przepiorka, belül pedig nevetett a lelke:
fölséges üzletet csinált. Neki még ezerkétszáz forintja marad: no
meg az arany ázsió! Ez szép profit! Mindig hallotta, hogy így
gazdagodnak meg, a kik az ócska limlommal kereskednek. Azonnal
hozatott egy konflist, beleült, vitte a drága Straduariót az Angol
királynő fogadóba. Nagybizvást húzta elő a portást a kalitkájából.
– Itthon-e a lord Knipperdolling; vagy a titkárja a miszter
Flibbertiggibet?
A portás nagyon csóválta a fejét.
– Hát nem ismeri őket?
– Ismerni ismerem, csakhogy azok nem voltak a mi fogadónkban
szállva soha: mivel hogy az a Knipperdolling egy hirhedett utonálló
rabló volt, de már régen kerékbe törték; a Flibbertiggibet pedig egy
mezei ördög, de nagyon szegény ördög, a ki füvet eszik.
Ekkor esett ki a hegedű a Przepiorka kezéből, a hályog meg a
szeméről. A lord, meg a muzsikusgyerek egyhúron pendülő két
internationalista tolvaj volt, a kik szépen kimuzsikáltak a hentes
zsebéből nyolczszáz forintot azzal az öt forintos gyékénykákóval.
Most aztán a Przepiorka dul-ful haragjában, s fűt-fát megmozdít,
hogy a csalafintákat esztrengára kerítse. Azért ajándékozott meg
engem ezzel a dísz-sonkával előleges hála fejében. Még egy palaczk
jó sashegyit is adott mellé. Az meg itt van a másik zsebemben.
– No ez ugyan furcsa kis historia! mondá Zsuzsa asszony.
– Mindennap történik minálunk ilyen.
– Önnek könyvet kellene ezekről irni, véleményezé Lidi
kisasszony.
– Az Isten engem attól megőrizzen! Hisz rögtön elcsapnának.
Nem szabad a rendőrnek irkafirkálni. De nagyon is kérem
kegyeteket, hogy erről senkinek ne beszéljenek semmit, mert egy
konstáblernek tiltva van bármi szin alatt valami ajándékot elfogadni.
Az Ádám apónak pedig épen el ne historiálják, mert az, a milyen
becsületes ember, képes lenne feljelenteni. Csak hadd legyen ő
előtte trikós a sonka, fuxinos a veres bor. Annál jobban fog neki
izleni. Azt fogja gondolni, hogy meghal tőle. – Már most hát csak
kegyed is meg meri izleni az én hoztomat, Lidi kisasszony.
– Most sem hiszek én magának. Aztán én nem is szoktam
ilyesmivel élni. Nálam csak a kávé járja, reggel, délben, ozsonnára.
Attól van az embernek jó dolgozó kedve. A ki jól lakik, elálmosodik.
– No hát már most igazán jójszakát kivánok.
A konstábler salutált s véglegesen nyugalomba helyezte magát.
 XIII. FEJEZET.

A SZEGÉNYNEK MÉG ELÉBB BE KELL

BIZONYÍTANI, HOGY SZEGÉNY.
Abban a nyomban érkezett meg a Vigyázz. A fején hozta az új
szájkosarat.
– Oh te semmirekellő csavargó! fogadá őt a Zsuzsa asszony. Ihol
ni! Micsoda költségbe verted az uramat! Egész új szájkosarat kellett
neki venni!
Azzal lebontotta neki a fejéről azt a szabadszólást gátoló
kényszereszközt.
A Vigyázz elkezdett csaholni. A Zsuzsa megértette, hogy mit
mond.
Úgy-e nem tetszett az orrodnak, hogy tokot húztak rá? Vakk,
vakk! Elhiszem azt! Minek szöktél el hazulról? Nyiff nyaff! Sok
szükség volt te rád a városházánál úgy-e? Bau bau! Hát a gazdád
jön-e már?
De bizony hallatszott már a köhécselése a folyosón. Nem volt az
beteges köhögés, csak afféle jelző torokköszörülés, a mit a szegény
ember arra használ, hogy mikor sokáig vár valami előszobában,
bejelenti vele magát az uraságnál: «Khm khm!»
– Úgy tetszik, mintha az öregemet hallanám köhécselni odakinn.
Talán mégis hazakerült már.

Á
 Csakugyan az Ádám apó jött meg. Mikor belépett, betette maga
után az ajtót, akármilyen nagy gőz volt is idebenn.
– No hát «széna-e, vagy szalma?» kérdé Zsuzsa asszony.
– Még nem széna, még csak fű, de majd csak lesz belőle széna,
ha lekaszálják, mondá az öreg, lelkendezve a sok gyaloglástól.
– Hát beszéltél-e a tanácsos úrral? Elmondtál neki mindent
okosan?
– Abban nem volt hiányosság. Aztán ő is segített beszélnem.
Mindenre azt mondta: «Tudom, tudom. Jaja, so so. I wász schon. I
wász schon.» A mit én elkezdtem, ő mondta el a végét, úgy hogy
nagyhamar kisütöttük, hogy a nagy vasúti katasztrofok miatt.
– Nem katastrofok, hanem katarakták! Igazítá helyre Zsuzsa
asszony.
– Köszönöm. No hát a sűrű katafrakták miatt az élemedett
váltóőröket mind szélnek eresztették a direktor urak, magam is
kenyér nélkül maradtam. A feleségem mosónő, de már annak is
köszvény van a kezében, keservesen esik neki a munka. Ohajtanánk,
ha felvennének bennünket a városi szegények házába. Erre azt a
kérdést intézte hozzám a tanácsos úr, hogy miféle igényeim vannak
ez állapot elnyeréséhez? «Igényeim?» Soha sem hallottam én ezt a
szót. Azért mégis feleltem rá valamit, a mi a nyelvemre jött. Hát csak
az, hogy szegények vagyunk mind a ketten. Erre a tanácsos úr a két
térdére ütött a két tenyerével. «Hja! Szegények vagyunk! Tasz könnt
a jeder sagn! De hát mivel bizonyítja be, hogy szegény?» – Uram s
én Istenem! Még nem akarják elhinni, hogy szegény vagyok! Mivel
bizonyítsam be? Hiszen rogyos nem vagyok. Éhen sem haltam még.
A csizmámból sincs ki a lábam. Hát csak nem tudtam én semmit
kitalálni. Csak úgy vakargattam buksi fejemet. Erre aztán a tanácsos
úr megszánt, segítségemre jött. – Kend vén szamár!
(Mikor így szólítanak, akkor már tudom, hogy
megkegyelmeznek.)
 – Nem tudja kend, hogy a szegények házába fölvétetéshez
szegénységi bizonyítvány kell. Most jártassa meg kend frissen a
csizmáit a kerületi előljárósághoz, s adasson magának szegénységi
bizonyítványt. Nem kell rá bélyeg. Mehett!
Hát aztán én is ráültem a legjobbik lokomotivomra s elpályáztam
a kerületi előljárósághoz. Hát biz ott már tele volt a várakozó szoba
szegény emberekkel, s nekem várnom kellett a magam sorára.
Oh én uram s Istenem, de sokféle szegény ember van a világon!
A ki csak oda jött az mind koldusabb nálamnál. Mikor körülnéztem,
szinte szégyenlettem magamat közöttük. Volt olyan, a kinek ebben a
zegernye időben egy szál nyári kabát volt az egész öltözete. Úgy
taszigált belülről valami, hogy ráadjam a magam gubáját, nekem
még van az alatt másik béllelt kabátom. Másiknak az arczából
kilátszott az éhhalál. Aztán az a penész doha! Egy beteges képű
asszony nem állhatta ki, elájult, úgy locsolták fel. Egy nyavalyatörős
is volt közöttük, azt ott érte utól a nehézség. Az valami rettenetes
volt, a mint a fejével verte a falat. Én segítettem kivinni a folyosóra,
ott aztán magához jött. Volt köztük egy selyemruhás dáma is czifra
kalappal, az lehetett a legszegényebb.
Nagysokára csak rám került a sor, hogy beeresztettek az előljáró
úrhoz. – Derék jó szivű úr, az Isten áldja meg. Egy kicsit kemény
beszédű, de hát az kell az ilyen magunkforma szegény embereknek.
Ez az átkozott kutya oda is be akart jönni velem. Majd a hideg lelt ki
ijedtemben. Az urak odabenn meglátják, hogy még a tavalyi csilleng
van a nyakán, nem fizettem ki az idei kutyaadót, még
megbirságolnak érte. Szerencsére a drabant kihúzta a farkánál
fogva.
Az előljáró úr nagyon kurta proczessust csinált velem.
– No hát magának mi baja? Csak ki vele szaporán! Nem fogfájás
ez, hogy elébb tapogassák!
Hát én hozzá kezdtem az előadáshoz, hogy a vasutaknál miféle
katafrakták voltak.
 – Katasztrófák! kiáltott rám.
Nekem aztán belekeveredett a nyelvem, sehogy sem tudtam
kihozni a szót: «Satrakofák».
– Mondja kend magyarul!
– Hát, mondok, szerencsétlenségek. A vonatok hamis vágányra
mentek!
– Tyhü! A ki rézangyala van! Ne kezdje kend a Noé bárkájánál.
Köpje ki frissen, hogy mit akar?
– Hát mondom neki, hogy elbocsátott vasúti őr vagyok.
– Azt látom, ha nem mondja is, hiszen nem vagyok vak!
– Hát hogy egy kis szegénységi bizonyítványra volna szükségem.
– No hát minek mondja el nekem akkor akkor az egész
genealogiáját? Diktálja föl izibe annak az úrnak ott, nem annak!
hanem amannak, a melyik háttal van erre fronttal, – kinek hívják?
hol lakik? aztán majd az az úr elmegy még ma oda, helyszini szemlét
tartani, magával viszi a blankétát, s ha a kérését indokoltnak találja,
kitölti, átadja. Nem jár érte se díj, se hálálkodás. Mehetünk!
Áldja meg a mindenható ezért a gyors elintézésért. Én
feldiktáltam a nevemet, lakásomat annak a bizonyos úrnak s
örömemben rá se találtam arra az ajtóra, a melyiken bejöttem, a
helyett egy nagy fali szekrénybe nyitottam be, a mi teli volt
petroleumlámpásokkal. Akkor aztán az a jószivű tekintetes úr
megfogta a galléromat s olyan szépen kisegített az ajtón, hogy a
mint az előszobába kirepültem, egy sárga rigó akadt a markomba.
(De ezt már Zsuzsa asszony nem állhatta meg szó nélkül.)
– Ugyan édes uram! Miket beszélsz össze. Hol lett volna az a
sárga rigó?
 – Hát annak a czifra dámának a kalapján volt, a ki utánam akart
bejönni. Azt mondta, hogy nagy marha vagyok. Én nem tudom, hogy
honnan ismer?
– No csakhogy hát szerencsével jártál mind a két helyen. Már
most hát csak várnunk kell békességesen arra az urra, a ki eljön
bennünket megvizitálni. Meg is éheztél a sok lótásfutásban, azt
hiszem.
– Hát bizony, ha valami harapni való indítványod volna, én ezuttal
rászavaznék.
Erre a szóra a Zsuzsa asszony feltette az asztalra, illendően tálba
helyezve, a többször tisztelt sonkát.
Ádám apónak elébb kerekre nyiltak a szemei, azután
összehúzódtak a szemöldökei. Olyanformán sandított arra a sonkára,
mint valami fölöttébb gyanus állatra, a ki ellen a felnyitott bicsakkal
elszántan védelmezni fogja magát.
– Micsoda ez? Asszony! Egy egész sonka? Egy élő testben
látható, valóságos sonka? Hogy jutottál te ehhez? Nincs nekünk
hentes kománk.
– Hát hogyan no? A Lidi kisasszony kapta ajándékba.
– Ajándékba? Enyje, enyje, Lidi kisasszony. Ezt nem hittem volna.
A kisasszony «már is» ajándékokat kap? Pedig milyen jó familiából
való. Nagyon drága az, a mit ajándékba adnak!
– Ejh no! szólt Zsuzsa asszony. Hisz a János hozta.
– A konstábler János? No az már más. Az csak amolyan magunk
forma szőrű ember. Attól lehet valamit elfogadni. De egy egész
sonkát! Hol vesz egy konstábler egész sonkát?
– Sohse firtassuk azt édes öregem.
– De én igen is firtatom! Mert ha ez valami afféle korrupcziós
sonka, akkor abból az én számon egy falat be nem megy.
 Erre a Lidi kisasszony vágott közbe.
– No az bizony nem korrupcziós sonka.
– Hát micsoda? Vad sonka? A füzfán termett? Illés prófétának a
hollója adta Jánosnak, hogy hozza ide?
– Érts meg már no! mondá Zsuzsa asszony, úgy van a dolog,
hogy a doktor urak valahol egy hentes boltban olyan portékát
fedeztek fel, a mit a Dunába kellett dobáltatni. Hát ezt az egyet a
János jónak látta a kabátjába csusztatni. Hát úgy is a halaké lett
volna.
– Értem. Ebben trikigyók vannak. Puszta szemmel meg nem
látható óriás szörnyetegek.
– Ejh, talán nem is igaz, csak a nagyfejüek fogták rá. Vannak is
trikigyók a világon. Soha sem hallottuk az előtt a hírét.
– De az igaz. Való szent igaz. A trikigyó olyan gyehenna féreg,
hogy a ki azt megeszi, meghal tőle. Már most hát csak azért is
jóllakom belőle. Ebben a sonkában a gondviselés ujjmutatását látom.
El van végezve felőlem. – Oh én uram Istenem! Hányszor
könyörögtem előtted! hogy küldd le érettem a halál angyalát, s ime
meghallgattál. Előttem áll ő. Soha sem hittem volna, hogy ilyen
tetszetős alakban tud megjelenni a halál angyala. Egy sonka
képében. – Csak a szárnyai hiányoznak. – Légy üdvöz! – A tied
vagyok. – Vihetsz magaddal.
Az öreg egy vértanuságra elszánt hittéritő áhitatával fogta a
bicsakot, s nagyot kanyarított vele a sonkából. A hölgyeket nem
kinálta vele. Hanem a kutyájának adogatott belőle.
– Ez is hadd jöjjön velem. Mindenüvé utánam akartál jönni, no
hát gyere oda is velem.
A szarkát ellenben elhessegtette magától.
 – Eredj! Neked élned kell. Te az asszony madara vagy. Hess
innen! Nem kapsz sonkát. A másvilágon nincs a szarkának semmi
keresete!
Az öreg olyan hatalmasan hozzá látott, hogy a Zsuzsa asszony
megsokallta.
– De édes öregem. Talán elég is lesz már. Meg talál ártani.
– Meg talál ártani? Hisz azt akarom, hogy minél gyorsabban
megöljön. Bár csak még egy kis fuxinos bort is rendelt volna a
számomra a gondviselés, hogy ráduplázhatnék a méregre.
S ma olyan csoda nap volt, hogy csak ki kellett mondani, hogy mi
kell az embernek, tüstént ott termett.
Zsuzsa asszony előadta a Jánoshozta Sashegyit. Az öreg, ha a
kezébe adták volna, az egész palaczkkal fel tudta volna hajtani, de a
Zsuzsa asszony ismerte már az emberét, nem adott neki csak egy
pohárral, azt se «juj»-ig töltötte.
Tudniillik, hogy az egyszeri gazdának az volt a szokása, hogy
mikor a maga poharába töltött a boros kancsóból, mindig úgy
megszerezte, hogy túl töltött a szélén, s arra elkiáltá magát «juj!» de
ha a felesége poharába töltött, akkor már vigyázott. Azt mondá az
asszony, hogy «töltse már kelmed az én klázlimat is «juj»-ig».
Mindjárt laposakat is kezdett az öreg pislogatni, a mint azt
megitta. Pogány bor volt! Kereszteletlen.
– Már most csak azt az urat hozná a Blitzczug, a kinek bennünket
meg kell taksálni, hogy milyen szegények vagyunk. – Dehogy
utaznak azok a gyorsvonattal! – A mi hivatalból megy, az mind a
bummelczugon jár, ötven percznyi elkéséssel. Kivált ha elfogy a
kőszene a mozdonynak. – Jaj de sovány egy uraság! – Ha
tehervonattal járna, ingyen utazhatna, mint Frájgewicht. Az ember
nem bátorkodik mellette lélekzetet venni. Attól fél, hogy be találja
kapni.
 XIV. FEJEZET.

A PROTOKOLLUM, MEG A KIVASALT

KALAP.
Egyszer csak a Vigyázz kutya elkezd morogni az ajtó felé, azután
szükölve bujik be az ágy alá.
– Hát azt a kutyát mi lelte? Mit érez?
Mind a két ajtó be volt csukva, a külső deszkaajtó is, meg a belső
üveges is. A sonkázáshoz nem kell oldalvilágítás.
Valaki volt az ajtón.
A külső minden kopogtatás nélkül kinyitódott, azután a belső is.
Egy úr nyomakodott be. Elébb azt tette, hogy az esernyőjét kétszer-
háromszor kifeszítette, hogy az esővizet lefrecskelje róla. Aztán
ugyanannak az esernyőnek a hegyes végével letolta a lábairól a
gummi félczipőket, azokat a két ajtó közé egymás mellé
sorakoztatta. Csak azután mutatta meg magát egész valójában.
Sovány, vézna fiatalember volt, pergamenfakó ábrázattal, csak az
orra volt piros – a hidegtől, szőke bajuszának a szálait meg lehetett
volna számlálni, olyan ritkán nőttek, a szakálára is olyan rossz idő
járt, hogy azt nem volt érdemes learatni. Az egyik szeme erősen
össze volt hunyva, hanem a másikkal annál élesebben látott. Volt
rajta két nyári kabát, az alsó hosszabb, mint a felső. Azoknak az
oldalzsebeiből nyiltan kivillogva és körvonalakban elárulva tüntek ki
mindenféle szinű papirosok, kalamáris és tolltartó, lábain nagy
czipők, a miknek az orra felfelé volt görbülve, kezein ócska pamuk
keztyük, a miknek az ujjai szét voltak nyílva, kiegészíté a parádét az
ütött-kopott czilinderkalap a fején, a mit eleinte le sem szándékozék
venni.
– Engedelmet kérek! Talán nem jó helyen járok? Én egy
«szegény» családhoz vagyok kiküldve, helyszini szemlét fölvenni,
valami Kapor Ádám.
Az öreg nagyon megörült.
– Ahán. Ez az az úr, a kinek én a lakásom bediktáltam. De
nyomban eljött! Jól tetszett találni. Én vagyok az a Kapor Ádám, az
meg ott a feleségem.
– Milyen jó meleg szobájuk van! Én nem győzöm az irodámban a
körmeimet fujni. Márczius 15-ike óta nem fütenek – szabály szerint.
– Hát kérem alássan, – magyarázgatá Zsuzsa asszony. Én egy
szegény mosóné vagyok, muszáj tüzet tartanom a vasaláshoz, meg
hogy a ruhák jobban száradjanak.
– Szegény mosóné? De jó mesterség! Maga pedig az a Kapor
Ádám.
– Az a szegény, kenyér nélkül maradt vasúti váltóőr.
– De sonka nélkül úgy látszik, hogy nem maradt.
Aztán magában dörmögte tovább, a míg a keztyüit lehuzogatta.
– Egy egész sonka van előtte. Milyen piros keblű, barna bőrű
szépség! Ha én valaha ez életben egy egész sonkával négyszem
között összekerülhettem volna!
Zsuzsa asszony vette észre az irigy oldalpillantásokat a sonka
felé.
– Ugyan édes tekintetes úr, ha meg nem vetné, tartson az
urammal.
 S azzal széket tolt az asztalhoz, s tányért tett a tál mellé.
Ádám apó sugva mondá az asszonynak:
– Te asszony! Hát még ennek is halálát akarod?
Az is sugva felelt vissza:
– Hiszen ennek sem lehet szebb halála, mint sonkába belehalni.
– A már igaz.
A tekintetes úr nem várt másodszori kinálást, odaült az asztalhoz.
Zsuzsa asszony aztán előhozta a Kranyecz Frányó késes kosarát s
azzal kinálta meg a kedves vendéget.
– Tessék a tekintetes úrnak ezekből egyet kiválasztani. A
sonkához éles kés dukál.
– Mennyi kés! dünyögé Szüköl Makár. (Ez volt a neve a
hivatalbelinek.) Hámozó kés, disznóölő kés, csemegés kés, még
tráncsirozó kés is! Ezeknek a szegényeknek úgy látszik, hogy van mit
szeletelni.
Azért csak kiválasztott egyet a bicsakok közül, s az nagyon éles
lehetett, mert ugyan nagyot szaladt a sonkába. A tekintetes úr nem
veté meg a szegény ember kinálását. Úgy falt, mint a kit nem
aggaszt az a gondolat, hogy elrontja az étvágyát a mai ebédhez.
A Zsuzsa vette észre, hogy az uraság nagyon nézegeti a kezében
forgatott bicsakot.
– Kérem alássan, ezek egy szegény késáruló tót legénynek a
portékái. Itt hagyta nálunk, mert ma esős idő van, hát bögréket árul.
– Tehát szegény tót legény is van? – Hát az a kisasszony ott az
asztalkánál?
– Az meg egy jámbor varróleány, a kinek azt a kis benyilót
kiadtuk, hogy könnyebben kifizethessük a házbért.
 – Be van jelentve a kisasszony?
Erre az apostrophalásra maga a Lidi kisasszony felelt meg.
– Tessék a bejelentési bárczám.
Makár figyelmesen átolvasta a bárczát.
– Richtig. Gratulin Lidia. Varrónő. Hadd lássam az ujja hegyét.
A kisasszony odatartá a kezeit.
– Nincsenek felszurkálva a tűtől.
– Tetszik látni, hogy finom himzéssel foglalkozom, ennél nem tépi
a tű a kezet.
– Az már lehet.
Azzal az egyik szemét még jobban lehunyta. Ez szólt az elintézett
kisasszonynak (vagy azzal tán csak leskelődött?) A másikkal annál
fürgébben vizsgálta körül a mosókonyha alkatrészeit. Közben
folytatta a sonkafogyasztást.
– Hát abban a kosárban mi van? kérdé Zsuzsa asszonytul.
– Az meg egy szegény pereczsütőnének a jószága. Itt hagyta
addig, a míg a másik kosárral el tudja adni; hogy odakinn az esőben
meg ne ereszkedjenek a sütemények.
– Megint egy «szegény», a kinek tele a kosara pereczczel!
dörmögé a tens úr. – Hát az a nagy rakás hagyma mirevaló ott?
– Az meg egy szegény palotai kofáé, a ki betette ide addig, a míg
apránkint eladogatja.
– Oh szent Illés próféta, a kit a holló táplált! Ha én egyszer este
egy gerezd fokhagymával megkenem a piritós kenyeremet, másnap
az egész iroda mind rám támad, hol vettem a fokhagymát? – Ha én
néhanapján egy szép vereshagymához jutok, egy nap csak az
illatában gyönyörködöm, másnap szelem fel. S ezeknek itt több
hagymájuk van, mint egyptomi Faraónak, Psammetichnek volt! Ezek
aztán a gazdag szegények! – Nini! ott meg egy virágbokrétát látok!
– Azt meg egy szegény kis virágáruló leány hagyta ott, a kit a
kisasszony ingyen szivességből himzésre tanit.
– Még egy «szegény!» A kinek hull a markából az ibolya,
gyöngyvirág. Nekem rá se szabad néznem, ezek meg ibolyákon
hevernek.
Zsuzsa asszony azt gondolta, hogy az élcz volt.
– Már az igaz. A Csicsonka leány két ibolyaágy között alszik. Igaz,
hogy a puczér földön.
«Gib flájsch!» szólalt meg a szarka a tens úr széke hátán.
– Áh! Madarat is tart az asszonyság? Beszélő madarat? Ezzel még
pénzt is lehetne keresni.
«Piszt a Schaafskopf!» mondá erre Pikusz úr.
Ez annyira megnyerte a tetszését a tens úrnak, hogy egy akkora
darab sonkával jutalmazta meg a közbeszólót, a mit az nyomban
nem tudott lenyelni, hanem lerepült vele a földre. Ott pedig elvette
tőle az irigy Vigyázz, kidugva a fejét az ágy alul. Ez csak revanche
volt.
– Kutyát is tetszik tartani?
S hogy a csodálkozás elérje a tetőpontját, a nyitott
pinczegádorból felhangzott egy egészséges gyerekvisitás.
– Hehé! Hát a micsoda? Kisgyereksirás?
Lidi kisasszony felugrott a himző ráma mellől.
– Fölébredt szegényke. Megyek megitatom.
Zsuzsa asszony azt tanácsolá, hogy szénnel ojtott vizet adjon
neki, van a vasalóban faszén.
 – Nem! Majd a déli kávémhoz eltett tejből veszek el, az jobb lesz
neki.
Azzal felvette a tejes ibriket a katlanról s lesietett vele a
pinczegádoron.
– Áh! Áh! ungorkodék Szüköl Makár gonoszkásan. Hát kicsike is
van a háznál? A boldog szegények! Gratulin Lidia. Ich gratulire!
– Jaj. Mit gondol a tens úr? sietett felvilágosítani Zsuzsa asszony.
Az egy szegény muzsikus czigánynak a porontya; kis árva, a kinek
tavaly halt meg az anyja.
– Hát még muzsikus czigányt is tartunk? A zenét is kedveljük?
Hiszen ezek igen víg életű szegények!
– Oh kérem, nem mi tartjuk azokat. Isten őrizz! Szegény öreg
Zsiga czigány épen most ment a két fiával valamerre muzsikálni.
– Ahó! Nagybőjtben muzsikálni? Hisz ez vallásháborítás! No ez
szép társaság egy rakáson, mondhatom! – De hát venio nunc ad
fortissimum virum. Hát ez a sonka miféle szegény emberrel szökött
meg? Mondja csak meg érdemes kenyérnélkül maradt vasuti váltóőr
Kapor Ádám uram?
Az érdemes Ádám úr azonban ebből az egész diskurálásból mind
nem hallott semmit, mert őtet bizony elnyomta a buzgóság, s aludt
szép csendesen a karszéke támlájára félre nyaklitva a fejét.
– Ide nézzen az ember! Ez meg itten alszik! No nem csodálom,
hogy a vasuttól elkergették, mikor még az alatt is elalszik, a míg az
inquisitio tart. Héj! Ádám gazda! «Zabban a lovak!»
A kiáltásra Ádám apó felriadt s nagyon megijedt.
– Húj! Jön a vonat! Futok a váltóhoz.
S álomrémületében feldöntötte az asztalt sonkástul együtt.
 S még azután is azt képzelte egy ideig, hogy a vasutnál van s
valami katastróphának lett okozója.
– Jajh! Nem gázolta el a lokomotiv?
– A sonkát? Nem! Én megmentettem, mondá Makár, a kabátja
szárnyával verve le a port a felkapott sonkáról. Én kapom meg a
mentő medáliát.
Zsuzsa ezalatt lábra állította az asztalt, s hátba ütögetve az
öregét, segített annak önmagát megtalálni.
Szüköl Makár aztán csülkön markolva a sonkát, oda állítá azt az
asztalra Ádám apó elé.
– No hát ismeri-e tanu ezt a pasasirt?
– Igen is. Ismerem.
– Hogyan ismerkedett meg vele?
– Hogy én honnan ismerem ezt az «izét?»
– Még a nevét sem tudja, ugy-e? No hát gondoljon ki valami
mesét. «Egyszer volt egy jótékony tündér, az engedett három
kivánságot az öregnek, meg a feleségének. Bár csak leesne a
kéményből egy sonka! szólt az öreg. S rögtön ott termet a sonka.»
Csakhogy azt már minden gyerek ismeri. Vagy talán azt, – mikor a
czigány azzal védte magát, hogy nem ő lopta el a lovat, hanem a ló
lopta el őtet. – Felmászott a fára, – letörött az ága, – alatta legelt a
ló, rá esett a lóra, a ló elszaladt a czigánynyal – és így a ló lopta el a
czigányt.
– Kérem! tiltakozék Ádám apó. Én becsületes úton jutottam
hozzá.
– Elhiszem. A vasuton utazók szoktak busás borravalókat osztani
a váltóőröknek, azért hogy a nyakukat ki nem törette. Meg ha valami
elvész, megtalálják, nagy a jutalom. Ha nem kerül meg, még
nagyobb. Van mellékjövedelem; abból telik.
 – Uram! Nekem soha sem ajándékozott senki semmit és én nem
találtam soha semmit.
– Akkor hát bizonyosan a házi úr küldte ajándékba a saját neve
napjára. Az ilyen nagylelküség Tarafás Bazilius uramnak kiváló
jellemvonása. Micsoda?
Szegény Kapor Ádámot ezek a csufondáros szurkálódások
egészen megfosztották attól a kis házi eszétől is, a mivel egyébként
rendelkezett.
Azonban közbejött a Lidi kisasszony. A pinczéből került elő.
Egészen derült volt az arcza.
– No, elaludt már a kis gyerek. Olyan kedveske volt. Megfogta a
két kis kezével a bögrének a fülét, s addig el sem eresztette a míg
egy csepp tejecske volt benne. Mind megitta. Aztán rögtön elaludt.
Mutatta az üres bögrét Makár úrnak.
A tens urat ez kihozta a sodrából.
– De, édes kisasszony! nem lehet engem tévútra vezetni holmi
czigánygyerekekkel, a kik tejet isznak! Itt most az a hivatalosan
konstatálandó kérdés, hogy mi módon került egy egész nagy kassai
sonka egy olyan embernek az asztalára, a ki épen ma szegénységi
bizonyítványért folyamodott az előljárósághoz? Ez simulálása az
inségnek. Ez visszaélés a szegénység látszatával s mint ilyen, szigorú
megfenyítés alá vonandó.
A Lidi kisasszony igen jól tudta adni a könnyelmű grizettet.
– No hát ugyan érdemes ezért ekkora inquisitiót tartani. Hát ezt a
sonkát nekem hozta ajándékba valaki.
Erre a szóra még a másik szeme is felnyilt Makár úrnak.
– Ahán! Valaki? Az a bizonyos «valaki?»
Lidi kisasszony durczás negéddel vonogatá a vállait.
 – No hát az a bizonyos valaki! Kinek mi köze hozzá?
S azzal elkezdett danolni: «az én csizmám csikorgós, csikorgós.
Mostan vette a csikós, a csikós.» S pajkosan tánczolgatva ment
vissza a himző asztalához.
A tekintetes urat pedig ette a méreg!
– Már most otthon vagyunk! Tehát «valaki». – Bizonyos valaki!
Tudtam előre! Csak ezt akartam kitudni. Magukkal semmi bajom
többé.
– No ebből a csávából szerencsésen kiszabadultunk, sugá Zsuzsa
asszony Ádám apónak.
Az öreg azonban felgerjedt.
– De nem! Én azt nem fogadom el! Ez hazugság! Én nem
engedem, hogy az én javamért más szegény legyen eláztatva. Én
megmondom az igazat.
– Az Istenért! A Jánost fogod galibába keverni. Suttogá Zsuzsa
asszony.
– Inkább a Jánost, mint a Lidit! Ha a férfi becsületén folt esik,
lemoshatja; de ha a leány becsületét bemocskolják, azt nem lehet a
tisztítóba küldeni! Én kimondom, hogy ezt a sonkát a János hozta.
A tens úrnak ez nem volt elég felvilágosítás.
– János! János! ’Sz annyi a világon a János, mint a porzótartóban
a kovarcz. Aranyszáju szent Jánostól kezdve Paprika Jancsiig minden
ember János. Még a birka is «jános» lesz, ha a bojtorján közé megy.
Nincs annak másik neve?
Zsuzsa asszony befogta a tenyerével Ádám apónak a száját, hogy
ki ne mondhassa, de biz az kiszabadította a beszélőkéjét s oda
kiáltá:
– A Paczal János.
Á
 – Áh! A Paczal János? A konstábler.
Ekkor aztán Zsuzsa asszony is megadta magát s elkezdte
magyarázni a helyi viszonyokat és összeköttetéseket.
– Igen is. Itt van nálunk az abstájg kvártélya. Mikor fráj napja
van, ide jön magát kialudni. Ott a padlásszobában.
– Le kell hivni! A törvény nevében.
A Lidi kisasszony az alatt egyre trallázta a megkezdett nótát,
előre-hátra tánczolva a konyhában, s a míg a két öreg meg a tens úr
patvarkodtak egymással, az alatt fogta a Makár úr gyűrődött
czilinderét, meg a Zsuzsa asszony vasalóját s bevitte magával a
hálókamrájába.
– Hej! János úr! konstábler úr! kiálta Zsuzsa asszony. Tessék csak
lejönni.
A János csak onnan a padlásról kiáltott vissza. «Köszönöm még
nem vagyok szomjas.»
– Csak jöjjön elő. Nem akarják itt magát megitatni. Hanem azért
lesz «fekete leves».
– A törvény nevében! kiálta Makár élesre köszörült hangon.
Erre a hangra a János kidugta a fejét az ajtón, s a mint a Makárt
meglátta, mindjárt kiment a szeméből az álom.
– Hühüj! Hisz ez a Szüköl diurnista. Ez kutya gyerek!
Azzal aztán alálépegetett a hágcsón s odaállt Makár elé.
– No hát szolgálatjára állok a diurnista úrnak. Ámbátor ma fráj
napom van s nem tartoznám semmi szolgálatot teljesíteni.
– Itt csak vizsgálatot teljesítünk. Legelőször is feleljen: önnek a
közvetítése által került ide ez a corpus delicti?
 Paczal János azt vélte, hogy nagyobb respectust fog maga iránt
gerjeszteni, ha sejteni engedi, hogy latin iskolákat végzett.
– Először is ez nem «corpus delicti»; hanem «corpus porci».
Minthogy a János nevetett, a két öreg is együtt nevetett vele.
Ez által a tens uraság komoly megintését vonták magukra.
– Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a
nevetéstől, mert külömben kiüríttetem a karzatot! Ön pedig feleljen
a kérdésre minden tergiversatio nélkül.
– No hát én hoztam ide.
– S hogyan jutott hozzá? – Figyelmeztetem az inquisitust, hogyha
azt találja felelni, hogy pénzen vette, én rögtön felkeresem az illető
boltost, s vallomást deponáltatok vele, szükség esetén confrontálom.
Tehát mondjon igazat.
– No hát mondok igazat. A nagyságos phisikus úr parancsolatjára
egy szállítmány füstölt hús féle, trikónyavalyában levén gyanus,
Dunába dobatásra itéltetett, abból maradt meg ez a sonka.
Makár úr e vallomásra a falnak esett ijedtében.
– Micsoda? Ez a sonka trichinos volt? S önök engem ezzel agyon
traktáltak! Gyilkosság! Merénylet! Oda vagyok! Meghalok!
S azzal elkezdett ugrálni, toporzékolni, a gyomrát szorítva a két
kezével, kétségbe volt esve.
Ádám apó komolyan megszánta a szegény embert. Átölelte,
magához szorítá, vigasztalta.
– Nyugodjék meg benne, édes jó uram! Lássa: én is bőven
bevettem e halálos méregből. De hát jól esett. Együtt halunk meg s
nagyon szép halálunk lesz.
 – De én nem akarok meghalni! Most várom a kineveztetésemet
fizetéses segédfogalmazóságra. Adjatok gyorsan ellenmérget.
– Mi az, kérem? szorgoskodék Zsuzsa asszony.
– Veres bort! Erőset! A trichint egyedül a tannin öli meg, ha
hirtelen kapják.
– Oh de nagy szerencse, hogy épen kéznél van ez az ellenméreg!
hálálkodék Zsuzsa asszony s elővette a szekrénybe gondosan elzárt
palaczkot.
Makár urat a képzelődés egész a halál révére vitte. Ott érezte
dúlni a zsigereiben a górcsövi szörnyetegeket. Már érezte a nyakán
azt a támadó viszketeget, a mi addig növekszik, a míg az embert
megöli.
– Jaj, hogy csipnek! Jaj, hogy marnak!
– Tessék! Tessék! mondá Zsuzsa asszony, tele pohárral nyujtva
neki az ellenmérget.
Makár úr mohón nyakalta befelé az orvosságot.
– No ez jót tett! Mindjárt jobban érzem magam. Kezdenek
elcsillapulni. Már nem csiklandozzák a nyakamat.
– Tessék még.
Arra elvette az egész palaczkot, s abból huzott nagyot.
Az alatt Ádám apó félrehuzta a János konstáblert.
– De ugyan mondja meg, konstábler úr, mért nem mondta meg
az igazat, hogy ajándékba kapta a sonkát?
– Hát maga honnan tudja azt, hogy én ajándékba kaptam?
– Most sugta meg az asszony, hogy nem igaz az egész
szörnyetegről való história, csak engem akartak rászedni vele. A
Przepiorka hentes adta ajándékba.
Í
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

testbankmall.com