Building Java Programs A Back to Basics Approach

4th Edition Reges Test Bank download pdf

https://testbankfan.com/product/building-java-programs-a-back-to-basics-
approach-4th-edition-reges-test-bank/

Visit testbankfan.com to explore and download the complete

collection of test banks or solution manuals!
 We believe these products will be a great fit for you. Click
the link to download now, or visit testbankfan.com
to discover even more!

Building Java Programs A Back to Basics Approach 4th

Edition Reges Solutions Manual

https://testbankfan.com/product/building-java-programs-a-back-to-
basics-approach-4th-edition-reges-solutions-manual/

Building Java Programs 3rd Edition Reges Test Bank

https://testbankfan.com/product/building-java-programs-3rd-edition-
reges-test-bank/

Medical Terminology A Word Building Approach 7th Edition

Rice Test Bank

https://testbankfan.com/product/medical-terminology-a-word-building-
approach-7th-edition-rice-test-bank/

Life-Span Development 14th Edition Santrock Test Bank

https://testbankfan.com/product/life-span-development-14th-edition-
santrock-test-bank/
Marketing Of High Technology Products And Innovations 3rd
Edition Mohr Test Bank

https://testbankfan.com/product/marketing-of-high-technology-products-
and-innovations-3rd-edition-mohr-test-bank/

Organizational Communication Balancing Creativity and

Constraint 7th Edition Eisenberg Solutions Manual

https://testbankfan.com/product/organizational-communication-
balancing-creativity-and-constraint-7th-edition-eisenberg-solutions-
manual/

Conceptual Physics 12th Edition Hewitt Solutions Manual

https://testbankfan.com/product/conceptual-physics-12th-edition-
hewitt-solutions-manual/

International Economics 12th Edition Salvatore Test Bank

https://testbankfan.com/product/international-economics-12th-edition-
salvatore-test-bank/

Educational Psychology Developing Learners 9th Edition

ormrod Test Bank

https://testbankfan.com/product/educational-psychology-developing-
learners-9th-edition-ormrod-test-bank/
Mathematics for the Trades A Guided Approach 10th Edition
Carman Test Bank

https://testbankfan.com/product/mathematics-for-the-trades-a-guided-
approach-10th-edition-carman-test-bank/
 Sample Final Exam #6
(Summer 2008; thanks to Hélène Martin)

1. Array Mystery
Consider the following method:
public static void arrayMystery(String[] a) {
for (int i = 0; i < a.length; i++) {
a[i] = a[i] + a[a.length - 1 - i];
}
}
Indicate in the right-hand column what values would be stored in the array after the method arrayMystery executes
if the array in the left-hand column is passed as a parameter to it.
Original Contents of Array Final Contents of Array
String[] a1 = {"a", "b", "c"};
arrayMystery(a1); _____________________________

String[] a2 = {"a", "bb", "c", "dd"};

arrayMystery(a2); _____________________________

String[] a3 = {"z", "y", "142", "w", "xx"};

arrayMystery(a3); _____________________________

1 of 9
2. Reference Semantics Mystery
The following program produces 4 lines of output. Write the output below, as it would appear on the console.
public class Pokemon {
int level;

public Pokemon(int level) {

this.level = level;
}
}

public class ReferenceMystery {

public static void main(String[] args) {
int hp = 10;
Pokemon squirtle = new Pokemon(5);

battle(squirtle, hp);
System.out.println("Level " + squirtle.level + ", " + hp + " hp");

hp = hp + squirtle.level;

battle(squirtle, hp + 1);
System.out.println("Level " + squirtle.level + ", " + hp + " hp");
}

public static void battle(Pokemon poke, int hp) {

poke.level++;
hp -= 5;
System.out.println("Level " + poke.level + ", " + hp + " hp");
}
}

2 of 9
3. Inheritance Mystery
Assume that the following classes have been defined:

public class Dog extends Cat { public class Cat {

public void m1() { public void m1() {
m2(); System.out.print("cat 1 ");
System.out.print("dog 1 "); }
}
} public void m2() {
System.out.print("cat 2 ");
public class Lion extends Dog { }
public void m2() {
System.out.print("lion 2 "); public String toString() {
super.m2(); return "cat";
} }
}
public String toString() {
return "lion";
}
}
Given the classes above, what output is produced by the following code?
Cat[] elements = {new Dog(), new Cat(), new Lion()};
for (int i = 0; i < elements.length; i++) {
elements[i].m1();
System.out.println();
elements[i].m2();
System.out.println();
System.out.println(elements[i]);
System.out.println();
}

3 of 9
4. File Processing
Write a static method evaluate that accepts as a parameter a Scanner containing a series of tokens representing a
numeric expression involving addition and subtraction and that returns the value of the expression. For example, if a
Scanner called data contains the following tokens:
4.2 + 3.4 - 4.1
The call of evaluate(data); should evaluate the result as (4.2+3.4-4.1) = (7.6-4.1) = 3.5 and should return this
value as its result. Every expression will begin with a real number and then will have a series of operator/number
pairs that follow. The operators will be either + (addition) or - (subtraction). As in the example above, there will be
spaces separating numbers and operators. You may assume the expression is legal.
Your program should evaluate operators sequentially from left to right. For example, for this expression:
7.3 - 4.1 - 2.0
your method should evaluate the operators as follows:
7.3 - 4.1 - 2.0 = (7.3 - 4.1) - 2.0 = 3.2 - 2.0 = 1.2
The Scanner might contain just a number, in which case your method should return that number as its result.

4 of 9
5. File Processing
Write a static method blackjack that accepts as its parameter a Scanner for an input file containing a hand of
playing cards, and returns the point value of the hand in the card game Blackjack.
A card has a rank and a suit. There are 13 ranks: Ace, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, Jack, Queen, and King. There are 4
suits: Clubs, Diamonds, Hearts, and Spades. A Blackjack hand's point value is the sum of its cards' point values. A
card's point value comes from its rank; the suit is irrelevant. In this problem, cards are worth the following points:
Rank Point Value
2-10 The card's rank (for example, a 7 is worth 7 points)
Jack (J), Queen (Q), King (K) 10 points each
Ace (A) 11 points (for this problem; simplified compared to real Blackjack)
The input file contains a single hand of cards, each represented by a pair of "<rank> <suit>" tokens. For example:
5 Diamonds
Q Spades
2 Spades 3 Hearts
Given the above input, your method should return 20, since the cards' point values are 5 + 10 + 2 + 3 = 20.
The input can be in mixed casing, have odd spacing between tokens, and can be split across lines. For example:
2 Hearts
j SPADES a Diamonds
2 ClUbS
A
hearts
Given the above input, your method should return 36, since the cards' point values are 2 + 10 + 11 + 2 + 11 = 36.
You may assume that the Scanner contains at least 1 card (two tokens) of input, and that no line will contain any
tokens other than valid card data. The real game of Blackjack has many other rules that you should ignore for this
problem, such as the notion of going "bust" once you exceed a score of 21.

5 of 9
6. Array Programming
Write a static method named allPlural that accepts an array of strings as a parameter and returns true only if
every string in the array is a plural word, and false otherwise. For this problem a plural word is defined as any
string that ends with the letter S, case-insensitively. The empty string "" is not considered a plural word, but the
single-letter string "s" or "S" is. Your method should return true if passed an empty array (one with 0 elements).
The table below shows calls to your method and the expected values returned:
Array Call and Value Returned
String[] a1 = {"snails", "DOGS", "Cats"}; allPlural(a1) returns true
String[] a2 = {"builds", "Is", "S", "THRILLs", "CS"}; allPlural(a2) returns true
String[] a3 = {}; allPlural(a3) returns true
String[] a4 = {"She", "sells", "sea", "SHELLS"}; allPlural(a4) returns false
String[] a5 = {"HANDS", "feet", "toes", "OxEn"}; allPlural(a5) returns false
String[] a6 = {"shoes", "", "socks"}; allPlural(a6) returns false
For full credit, your method should not modify the array's elements.

6 of 9
7. Array Programming
Write a static method named reverseChunks that accepts two parameters, an array of integers a and an integer
"chunk" size s, and reverses every s elements of a. For example, if s is 2 and array a stores {1, 2, 3, 4, 5, 6},
a is rearranged to store {2, 1, 4, 3, 6, 5}. With an s of 3 and the same elements {1, 2, 3, 4, 5, 6}, array
a is rearranged to store {3, 2, 1, 6, 5, 4}. The chunks on this page are underlined for convenience.
If a's length is not evenly divisible by s, the remaining elements are untouched. For example, if s is 4 and array a
stores {5, 4, 9, 2, 1, 7, 8, 6, 2, 10}, a is rearranged to store {2, 9, 4, 5, 6, 8, 7, 1, 2, 10}.
It is also possible that s is larger than a's entire length, in which case the array is not modified at all. You may assume
that s is 1 or greater (an s of 1 would not modify the array). If array a is empty, its contents should remain unchanged.
The following table shows some calls to your method and their expected results:
Array and Call Array Contents After Call
int[] a1 = {20, 10, 30, 60, 50, 40}; {10, 20, 60, 30, 40, 50}
reverseChunks(a1, 2);
int[] a2 = {2, 4, 6, 8, 10, 12, 14, 16}; {6, 4, 2, 12, 10, 8, 14, 16}
reverseChunks(a2, 3);
int[] a3 = {7, 1, 3, 5, 9, 8, 2, 6, 4, 10, 0, 12}; {9, 5, 3, 1, 7, 10, 4, 6, 2, 8, 0, 12}
reverseChunks(a3, 5);
int[] a4 = {1, 2, 3, 4, 5, 6}; {1, 2, 3, 4, 5, 6}
reverseChunks(a4, 8);
int[] a5 = {}; {}
reverseChunks(a5, 2);

7 of 9
8. Critters
Write a class Minnow that extends Critter from HW8, along with its movement and eating behavior. All other
aspects of Minnow use the defaults. Add fields, constructors, etc. as necessary to your class.
Minnow objects initially move in a S/E/S/E/... pattern. However, when a Minnow encounters food (when its eat
method is called), it should do all of the following:
• Do not eat the food.
• Start the movement cycle over. In other words, the next move after eat is called should always be South.
• Lengthen and reverse the horizontal portion of the movement cycle pattern.
The Minnow should reverse its horizontal direction and increase its horizontal movement distance by 1 for
subsequent cycles. For example, if the Minnow had been moving S/E/S/E, it will now move S/W/W/S/W/W. If
it hits a second piece of food, it will move S/E/E/E/S/E/E/E, and a third, S/W/W/W/W/S/W/W/W/W, and so on.
?
The following is an example timeline of a particular Minnow object's movement. The ??
timeline below is also drawn in the diagram at right. Underlined occurrences mark squares ??
where the Minnow found food. ???
???
• S, E, S, E (hits food) ?
????
• S, W, W, S, W, W, S (hits food) ????
• S, E, E, E, S, E, E, E, S, E (hits food) ??
• S (hits food) ?
??????
• S, E, E, E, E, E, S, E, E, E, E, E, ...

8 of 9
9. Classes and Objects
Suppose that you are provided with a pre-written class Date as // Each Date object stores a single
described at right. (The headings are shown, but not the method // month/day such as September 19.
bodies, to save space.) Assume that the fields, constructor, and // This class ignores leap years.
methods shown are already implemented. You may refer to them
or use them in solving this problem if necessary. public class Date {
private int month;
Write an instance method named bound that will be placed inside private int day;
the Date class to become a part of each Date object's behavior.
The bound method constrains a Date to within a given range of // Constructs a date with
dates. It accepts two other Date objects d1 and d2 as parameters; // the given month and day.
public Date(int m, int d)
d1's date is guaranteed to represent a date that comes no later in
the year than d2's date. // Returns the date's day.
The bound method makes sure that this Date object is between public int getDay()
d1's and d2's dates, inclusive. If this Date object is not between
// Returns the date's month.
those dates inclusive, it is adjusted to the nearest date in the public int getMonth()
acceptable range. The method returns a result of true if this
Date was within the acceptable range, or false if it was shifted. // Returns the number of days
// in this date's month.
For example, given the following Date objects: public int daysInMonth()
Date date1 = new Date(7, 12);
Date date2 = new Date(10, 31); // Modifies this date's state
Date date3 = new Date(9, 19); // so that it has moved forward
Date bound1 = new Date(8, 4); // in time by 1 day, wrapping
Date bound2 = new Date(9, 26); // around into the next month
Date bound3 = new Date(12, 25); // or year if necessary.
// example: 9/19 -> 9/20
The following calls to your method should adjust the given Date // example: 9/30 -> 10/1
objects to represent the following dates and should return the // example: 12/31 -> 1/1
following results: public void nextDay()
call date becomes returns
date1.bound(bound1, bound2) 8/4 false
// your method would go here
date2.bound(bound1, bound2) 9/26 false
date3.bound(bound1, bound3) 9/19 true }
date2.bound(bound3, bound3) 12/25 false

9 of 9
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
támasztani.
De a Verblud még nem adta meg magát. Olyan volt mint a
megsebesített medve; végperczében a legfélelmesebb. Nem
vesződött a szemébe lőtt nyillal, hanem kétkézre kapta a nehéz
dárdáját s úgy rohant a királyfira. Ő rajta lánczból font pánczél volt;
az pedig mezetlen, mint Dávid a Goliáth előtt.
Hanem rohantában elkapta valaki a Verblud lábát. Épen azt a
sebesült lábát, a mit a Solom már félig meggyógyított. Az alvást
szinlő rabszolga volt az.
A Verblud egyet nagyot ordított a fájdalomtól s térdre bukott. A
második kiáltás már nagyon rövid volt, mert a Solom egy csapással
leütötte a fejét; s aztán felkapta azt az üstökénél fogva, s úgy
mutatta fel a magasba.
– Ilyen magas volt valaha!
A waráng fiúk rézszekerczéiket villogtatva rohantak a vezérükhöz,
a míg a menyasszonya diadalmasan borult a vállára.
A négy junák pedig rémületében elejté a czepelt üstöt, a szurok
feldült, a füstje lángra lobbant a tüztől, s akkor aztán a szétfolyó
pokolsár, mint a tűzokádó ürüléke terült szerteszéjjel, lángnyelveket
lövelve a magasba. A junákok az égő szurkon keresztül rohantak az
ajtónak, felszedve az opánkáikon a lángoló degetet s úgy szaladtak
ki az udvarra, minden lépésüknél lángnyomokat hagyva maguk után,
kinn levő társaik nagy rémületére.
A waráng suhanczok pedig a hátulsó hágcsón keresztül
menekültek el a királyfival, Darinkával, meg a hű rabszolgával együtt
fel az oszlopos erkélyre, ott hagyva a pokolmódra égő termet,
elkárhozottul ordító lakóival.
Az udvaron nagy riadal támadt: a nyolcz junák ott hagyta az
őrzött kapukat, s futott a várkapu felé, hanem a waráng fiúk nyilai
utolérték őket, hirmondónak sem futott el egy is.
 Erre aztán a rabszolgák népe kitört kínzó műhelyeiből, s
megkezdődött a gyilkos boszuállás, a minek a magja emberöltő időn
át el volt vetve.
A bogumilok még védeni sem tudták magukat, álmukban
dicstelenül rabszolgafegyver ölte le őket.
Mikor a hold feljött a hegyek mögül, csak elbámult, hogy hova
lett az éjszaka? A mosszori vár lángja messzire bevilágított hegyet,
völgyet és csillagos eget.
 AZ OSTROM.
Tvartimir knéz ezalatt igen jó fogást csinált a byzanczi úton s
azzal a nyert zsákmányt öszvérestül, tevéstül hajtva maga előtt,
nagy sietve igyekezett hazafelé, hogy legalább az ünnep utolsó
napjára otthon legyen. A gyónást nagy kár lett volna elmulasztani.
Biz az ilyen vitézi kaland nem megy végbe némi áthágása nélkül a
tízparancsolatnak. A legényfiuk is igyekeztek haza a kedveseikhez,
ámbár az esketési napról el is voltak késve.
A mint azonban az égbenyuló Dinára hegyszakadékából
kibukkantak, megdöbbentő látvány tárult fel egyszerre a szemeik
előtt. Mintha az átelleni gömbölyű hegy mögül akarna feltámadni a
nap, nem is a nap, az északi hajnal inkább, az egész ég tűzvilágban
lángol, az ős tölgyfa-erdők feketén csipkézik ki a lángpalástot.
Azon az erdőn túl van a mosszori vár.
A bogumilok most már neki eresztett kantárral vágtattak előre,
Tvartimir és fiai elől a csapat élén, a prédát hátrahagyták, nem
törődtek vele, utat sem kerestek, hanem keresztül erdőn-bozóton
törtettek hanyatthomlok a sűrűnek, a tűzvilág a fák között is
átcsillámlott, jó vezér volt. A híres dalmata paripák, hosszú bozontos
sörényeikkel, széles homlokú fejeikkel, földet verő farkaikkal, a mint
a vészt megérezték, annál jobban rohantak előre; a mitől más mén
megijed, az éjjeli tűzvilág, az őket dühbe hozta, vad nyerítésük volt a
trombitaszó, a mivel egymást ösztönözték.
Az égő vár nappali fényt áraszta maga körül, mikor a knéz
csapatja az erdőből előtört, úgy hogy a bogumilok bronz sisakjai s a
tüszőik boglárai ragyogtak benne.
 Tvartimir ordított a kétségbeeséstől. Fiam! Szlón! Feleségem!
Vőm! Váram! Kincseim! – Pedig még nem tudta, hogy mi történt?
Megsarkantyúzta a lovát, hogy sebesebben kaptasson fel a
várhegyre vezető úton. A közfalon nem látszott rés; a kapu nem volt
betörve: nem lehetett azt gondolni, hogy a várat ostrommal vette be
valaki. Talán csak véletlenül támadt tűz gyuladt ki ott benn, s a
faházak égnek, még azokért nem kár.
Ámde a mint fele utján járt, egyszerre csak hall három ismeretes
füttyentést a légben s arra egy nyilvessző a sisakján koppan nagyot,
egy második a tüszőjét furja keresztül. Jó szerencse, hogy tele volt
aranynyal, abban eltompult a hegye. A harmadik nyil azonban a lova
nyakában akadt meg s arra a paripa elkezdett ágaskodni,
hánykolódni, majd ledobta a lovagját a nyergéből.
Azután egy egész kardala hangzott a süvöltő nyilaknak, s mintha
óriások hárfáját vernék, úgy pengett a vár bástyáján a sok
tegezideg.
– Ellenség van a várban! kiáltá Tvartimir a fiainak.
– Talán a rabszolgák lázadtak fel! mondá Tirimir, a legidősebb fiu.
– Tíz rabszolga nem ér fel egy bogumillal.
– A mieink bizonyosan részegek voltak. Mult éjjel Boxiohu ünnepe
volt. A Szlón rest barom s a Verblud sánta kutya, azok miatt
felfordíthatták a várat.
– Majd mindjárt meglátjuk, hogy ki van a várban.
A knéz rögtön parancsokat osztott a vitézeinek. A bogumilok
mindenféle stratagémával jártak, a várostromhoz is értettek. Egy
részük leszállt a lóról: azoknak hosszú, teknő alakú pajzsaik voltak
bivalybőrrel bevonva. Ezek a rövid egyenes kétélű kardot a fogaik
közt tartva, a jobbjukban a kelevézt szorítva, mint egy zárt palánk
haladtak előre: hegynek fölfelé. Azalatt a többiek lóháton nyomultak
utánuk, lovaik fejére legörnyedve s kézijaikat felajzottan tartva, s a
mint a bástyafalon egy fő, egy emberderék felbukkant, jól czélzott
nyilaikkal egybe üdvözölték.
A bástyatetőről azonban most már nem nyilakkal lőttek, hanem
nehéz köveket hengerítettek alá; a robogó szikla egy-egy rést ütött
az érczpalánkon; de azért fel nem tartóztatta azt: a pajzsok ismét
összezáródtak s az ostromló fal nyomult előre rendületlenül.
A bogumilok elértek a bástya alá, daczára a kőzápornak. Ők nem
használtak lábtót a bástyaostromláshoz. Egyik sor harczos a másik
vállára lépett; az alsók pajzsaikat a fejük fölé emelték, s mikor négy-
öt sor harczos, mint egy lépcsős lejtő, a bástya párkányáig fölért,
akkor a hátul maradt lovasok egyszerre leszöktek nyergeikből s bal
karjukon a kerek pajzszsal, jobbjukban a kétélű karddal, egy
futamodásra felrohantak a pajzstetőzeten, mintha házhiúra futnának
fel; s onnan szilaj ordítással szöktek fel a párkányra az ellenség közé.
Az ostromlottak csak ekkor mutatták meg, hogy mit tudnak.
Egyszerre csoportostul álltak fel a bástyafokra: buzogány, szekercze,
nehéz pőröly, faltörő vasrúd volt a kezeikben, a mik ellen nem
oltalmaz meg a kerek pajzs és pikkelypánczél, a mit a bogumil visel.
Ők maguk csupa félmeztelen alakok, a minők a bányák üregeit
lakják, daróczrongy, irhabőr lógg a csipejükön; de a vezérükön még
az sincs, az egész meztelen. De még szakálla sincs, sima képe azt
vallja, hogy gyermek, csakhogy a két keze mást mond, mind a két
öklében egy-egy szekerczét forgat, sújt jobbra, sújt balra, s a hová
üt, pajzs hasad, koponya törik, vér kiomlik, olyan mint egy valódi
hadnemtő. S a közben szavával, csattanó hangjával biztatja a népét,
s mikor a füle mellett egy-egy nyil elsivít: ráfúj, mintha szunyogot
fujna el.
A boszuálló rabszolgahad és a waráng legények visszaverték az
első rohamát a knéz harczosainak; s akkor egy nagy vaskondérból
égő ként zudítottak alá a falig emelkedő öt sor pajzsos vitézre. Arra
a pajzstető egyszerre kezdett beroskadni. A lecsorgó kén elkábította
a vitézeket. Az egész testudo felbomlott, a támadóknak hátukra
vetett pajzsokkal kellett tova menekülniök; s a mint aztán
megkezdték a futást a lejtőn lefelé, addig meg sem álltak, míg az
erdő széléhez nem értek. Egy-egy utánuk lóditott malomkő gázolva
taposta el a menekülőket.
Tvartimir, mikor a visszakerült vitézei homlokán meglátta a
sebeket, paizsaikon a hasadásokat, azt mondá:
– Ez nem a rabszolgák keze szennye! Ez a warángok
szekerczéinek a köszöntése. Ismerem a szavajárását!
A warángok vannak a várban.
Az ő csatadaluk az, a mi a visszavert ostrom után felhangzik.
Hősi rohammal, bogumil módon, ez a vár be nem vehető.
Ezt csak görög módra lehet elfoglalni. Visszahuzódni az erdőbe s
ott maradni lesben lappangva. A lovakat azalatt leviszik a völgybe,
hogy a nyerítésükkel el ne árulják a megszállók ittlétét.
A vár és a város porig fog égni, a bennlevőknek ott nincs
maradása. A vereskakas lángfarka már a kőfalak ablakain is kezd
kilobogni, s a főtorony rézteteje sem állja sokáig, hogy ott rázza a
válláról a ráomló zsarátnokot, a gerendázata majd meggyulad az izzó
burkolattól s akkor az is beomlik. A várban levő ellenség kénytelen
lesz kijönni az elpusztult omladékok közül s az erdőn menekülni.
Akkor aztán belejut a kelepczébe, a honnan egy sem viszi el a fejét.
– Vagy pedig leszorulnak a bányaüregbe; a hol azután maguk
magukat fogják meg, mert a buvó folyam völgyéből nincs kijárás. Az
egy csapda: farkasverem. – Vagy pedig jön egy-egy éjjeli zivatar,
melynek palástja alatt észrevétlenül lehet megközelíteni a
bástyafalat, s mielőtt az ostromlottakat az álmos őrök
fellármázhatnák, bennteremnek a bogumilok a várban.
Kedvezett a szerencse.
Még két napig égett a vár: utolsó volt a nagy torony, mely
kigyuladt belülről, mikor a nehéz réztető lezuhant, az egész hegy
megrendült az omlásától s aztán lángolt ott magában a kőóriás, mint
egy rengeteg pogányoltár. A falba beépített koponyaábrák úgy
vigyorogtak a messziről néző bogumilok szeme közé.
A második nap éjjelén megfordult a szél s a füstöt úgy leverte,
hogy az egész völgy megtelt vele. Nagy gomolyogva jött az erdőt
nyövő dalmata forgószél onnan a Dinára hegy felől. A puszta
légnyomás kioltá egyszerre a tüzet a toronyban, a füst közül csak az
izzó gerendák világítottak még elő. Azután nekieredt a hófergeteg, a
mely úgy ontja a havat, hogy ilyenkor a pásztornak folyvást körben
kell hajszolni a juhait, kecskéit, hogy szérűt tapossanak maguk alá,
különben reggelre pakulárustól együtt el vannak temetve.
Ez volt a lesben állóknak való idő.
Se eget, se földet nem lehetett látni. Egész a bástyafalig
felnyomulhattak a hózivatar alatt, senki sem vette őket észre.
Nagy bámulatukra még a bástyakaput is nyitva találták. Még csak
a koloncz sem volt rajta. Bemehettek akadálytalanul az udvarra.
Az egész bástyán egy őrt sem találtak.
A tűz mind kialudt már a romok között, a szakadó hó kioltotta az
utolsó zsarátnokot is, csak a torony pinczeboltjából emelkedett még
ki, mint egy halott vár kisértete, valami fehér gőzfelhő, ott még a
megolvadt réztető lávája forr.
A torony kapujának kettős szárnya pedig ki volt fordulva a
sarkából és azok is félig elégve. Be lehetett menni a várba.
A vitézek ovakodva hatoltak előre, magasan tartva a pajzst,
hajításra készen a kelevézt, fogaik között a kardot: cselvetéstől
lehetett tartani. Sehol sem ütköztek élő ellenségbe. Ellenben a
földön heverő hullákba minden lépten-nyomon, a miket már
nagyban eltemetett a hó, csak egy megmerevült kar emelkedett fel
itt-amott a hófuvás alól.
Az ostromlók maguk is alig láthattak a nagy förmetegből a
dárdájuk hegyénél odább. Csak megbotló lábuk tudatta velük, hogy
itt egy háznak a tanórkapuja volt, a mely földig égett, emitt egy
mestergerenda a nagy őrduczból. Itt volt valaha a város!
Itt nem volt kit keresni; a kőépület lépcsőgádorán siettek fel: ott
már nem hordta a szél a szemükbe a havat, hanem annál sötétebb
volt. Rátaláltak a nagy ivóteremre. Ott még volt valami világosság.
Abba a gödörbe, a miben a fekete dalmata bort szokták tartani,
mind összefutott a nagy tűzben megolvadt réz, czin, arany, ezüst,
vas, serleg, kondér, sisak, az még most is izzott s veres fényt
kölcsönzött a pokolsötétnek.
Visszatoppantak az ajtóból. Egy csontház volt ott, feketére égett
embermaradványok. Csak a koponyák hiányzottak belőlük. Hát
azokat hová tették?
Felkutatták a rom minden zugát: az ellenségnek csak a keze
nyomát találták mindenütt, de a lába nyomát sehol. Hová futhatott
el?
A bástyáról jelt adtak a knéznek, kürtszóval, hogy a vár el van
foglalva, s az rögtön nyomult utánuk egész hadával.
– Le ne öljétek őket! ordítá messziről. Ő akarta a meglepett
ellenséget szemenkint halálra kínozni.
Nagy volt aztán az elbámulása, mikor a toronykapuhoz érve,
semmi csatazajt sem hallott, s a kapuban állongó őrök azt mondák
neki, hogy az egész várban egy élő lelket nem találtak sehol.
– Egy élőt sem? hördült fel Tvartimir. Hát az enyéim? Hát a
leányok? Hát a gyermekek?
Senki, senki!
Mint a kölykevesztett medve, mint az oroszlán, mint a behemóth,
úgy rohant ordítva végig a puszta folyosókon, kedvesei nevét
kiabálva, ha egy holttestbe botlott, felkapta karjánál fogva és még
fájdalmasabb sikoltással ejté ki kezéből. Nem volt annak feje.
 Felfutott a kőlépcsőkön abba a lakosztályba, a hol saját
hozzátartozandói laktak. Az is ki volt égve.
– Hová lettetek? Hová lettetek?
S aztán sorba kiáltozta a neveiket.
– Te Marinka! Te Szlón fiam! Te Verblud vőm!
Egyszerre csak felszakadt a hófelhő, a szél ketté repesztette, s a
sötét kék égen előtündökölt a tele holdvilág.
S arra száz meg száz férfiajk kiáltása csendült fel egy egyetemes
jajszóban, a milyen egy sziven talált férfinak a jajkiáltása.
A leégett város helyén, a minek a négyszögű határát még jelölte
a szerteszétdult, félig elégett palánk, ott épen a piacz közepén, a hol
azelőtt a kereszt állt, volt egy iszonytató gúla emelve levágott
emberfejekből; a legfelső koponyákon nem volt már emberi ábrázat,
ezek az ivóteremben úgy összeégtek; csak a gúla zárköve, a legfelül
tett fő volt ép és ismerős: az volt a Verblud feje, a vőlegényé, a
szemébe lőtt nyillal, a mit a Solom levágott és magával hozott.
Tvartimir knéz onnan a folyosó magas erkélyéről csak egyenesen
levetette magát arczczal az udvarra, ha társai fel nem fogják a
karjaikkal, bizonyosan nyakát szegi.
A koponyapyramidon még volt valami nevezetes; de azt csak
később értette meg az ember, hogy mi az? Egy hosszú guzsalyszár
volt odatűzve a csúcsába, s azon lobogott a sok levágott üstök, mint
valami lenköteg, mint a rokka bábja.
Tvartimir odarohant a rémséges gúlához, s lerántotta annak a
csúcsáról a Verblud fejét, s két kezébe fogta, nagy zokogva.
– Oh te hősöm! Te dicsőségem! Házamnak fényes világa! Ki oltott
ki téged? Ki tudott tégedet megölni? Hah! Gyáva nyil döntött le!
S a koponya szemébe lőtt nyilon megismerte a waráng betüket;
küldőjének a rovásnevét.
 – Hol a többiek? Az öregek? A gyermekek? Szólj! mondd meg!
Verblud! Dicső fiam!
Az nem mondta meg, hanem az a szélben lobogó zászló
megmondta neki. Kezébe akadt a guzsalyszár.
Azon aztán felismerte a levágott kontyokat.
– Ez a komám üstöke volt, ez a fakó! Ez az ősz a legvénebb
kapitányomé, ez a szénfekete volt a panduré. Ez a guzsalyszár a
boszuállás a waráng királyné felcsufolásáért!
S azzal odavetette magát a koponyahalomra és sorba csókolta
valamennyit. Mind az ő kedvesei voltak.
– Kelj fel apám! kiálta Tirimir, a legidősb fia. Nyomára akadtunk
az átkozott gyilkos hadnak.
– Hol vannak? hörgé feltápászkodva az apa.
– Itt vannak a föld alatt, alattunk. A bányába menekültek le a
gyávák.
A harczosok a taposómalmot felkutatva, annak a gépezetét még
elrontatlan találták, más minden műhely össze volt rombolva, kádak
széttörve, hajtókerekek szilánkká hasogatva; de a felhúzógép
megmaradt. Természetes, hogy a legutoljára leszállók nem
ronthatták azt el.
S hogy csakugyan ezen az uton szöktek ki a várból, és hogy mi
szándékkal tették ezt? azt sejteti a padlaton elszórt rozs és árpa.
Ezek az élelmiszereket is levitték magukkal a bánya üregeibe s
hosszú ellenállásra készülnek.
Onnan a bányából ugyan nincs hová menniök többé, mert a
tárnakijáratok mind a Bludár völgyébe nyilnak, a melyből nincs
szabadulás; s ha a bogumilok az aknalejáratot befalazzák, akkor
azok oda alant elénekelhetik a saját halotti zsolozsmájukat: el
vannak temetve eleventen.

Ő
 De az ilyen temetés nem oroszlánok szája izéhez való. Ők a vérét
akarják az ellenségnek inni. Igenis, meginni. Serlegbe öntve, a hogy
a görög történetirók festik a «vérbulcsút».
– Utánuk! Le a föld alá!
Ez volt az általános riadás.
Hat ember fér csak el egy bivalybőrtömlőben, mely egyszerre alá
száll a taposómalom korongján. Ennek a hatnak az egész ellenséggel
kell megütközni és viaskodni addig, a míg a másik tömlő új csoportot
szállít alá. A küzdtér szűk, egy bányafolyosó: karddal, szekerczével
vágni nem lehet ott, mert a sziklapadmaly alacsony, csak két ember
küzdhet egymás ellen. Azok közül az egyiknek meg kell enni a
másikat.
Ki legyen az első hat, a ki alászáll?
Mindenki tódult a leszálló tömlőhöz, mindenki első akart lenni.
– Félre innen! kiáltott Tvartimir, az öreg. Én leszek az első.
– Ereszsz engem inkább, szólt Tirimir, visszatartva az apját.
– Lódulj! Neked nem volt feleséged, se fiad, se vőd, a kikért
boszut állj.
S azzal beleugrott a tömlőbe. Még öt vitézt választott maga
mellé.
Az öklébe fogta a jazditot, a végső harcz fegyverét. Ez
olyanforma, mint egy kengyelvas, a végén háromszögletű tőrrel.
Ezzel csak taszítva harczolnak, mikor már a sűrű sokaságban se
kard, se buzogány nem dolgozhat, hanem ennek az ütésétől aztán
se pajzs, se vért meg nem védelmez. Ilyen kell a föld alatti harczhoz.
– Ereszszétek a bodont! kiálta a knéz, s még aztán azalatt, hogy
a tömlő alászállt, elővette az oldaláról a kürtöt és belefujt háromszor.
Hallják meg azok a vakondok oda alant, hogy érkezik és álljanak vele
szembe!
 *
«Disputa.»
Kritikus. De már ez még is erős dohány, a mivel a szerző az
olvasó pipáját megtölti. Ilyen pogány vérontás, pusztítás, betlehemi
gyermekgyilkolás, vérbulcsú, koponyapyramid egyhujjában! És mind
ezt miért? Azért, hogy a waráng király feleségének egy guzsalyszárat
küldtek prezentbe. Tudom előre, hogy mit akar rá a szerző
előhordani. Hogy ez a kegyetlenkedés mind az akkori elvadult
erkölcsöt jellemzi. Az ótestamentumban is találunk ilyen vérfürdőket.
Dzsingiszkán is emelt a bokharai pusztán koponyapyramidot, még
pedig negyvenezer fejből, s a törökök által épített koponyavár Nish
mellett még nem régiben is látható volt. Ez mind historice megáll.
Sőt az is Nemesisnek vehető, hogy az állítólagos mosszorivár
homlokfala olyan szépen ki volt rakva ellenséges koponyák
architectonikai ábráival és így csak a kölcsön lett nekik visszafizetve
a saját várukban, azonban itt a regényiró jön birálat alá, nem a
historikus; a mit megtehetett Dzsingiszkán, Józue és Kara Mustafa:
azt nem teheti meg egy tizenhárom esztendős fiu, ha még úgy
oroszlántejet szopott és sárkányvért ivott is, gyerek korában; egy
kezdődő regényhős, a kit a szerző a közönség rokonszenvével akar
megajándékozni, de a kitől aztán arra a hirre, hogy ez a nemes
érzésekkel teljes királyfi képes volt az ellenséges törzs asszonyait,
leányait, gyermekeit mind halomra gyilkoltatni, nemcsak az olvasó
fordul el iszonyattal, de még magam is, a ki külömben flegmatikus
ember vagyok, képes volnék a papirvágó kést kezembe ragadva,
együtt szállni alá az öreg Tvartimirral, s ha meg nem kapjuk ezt a
ribancz kölyket és ki nem fordítjuk a bőrét, hát a szerzőt négyelem
fel ezzel az ollóval!
Szerző. Bocsánat. Hátha nem ölette le a királyfi azokat az
ártatlanokat?
Kritikus. Akkor hová tette őket? Ahá! Ezt magunk is szeretnők
tudni. Így tehát nagy vigasztalás az olvasóra nézve, hogy most
következik egy olyan fejezet, a miről még a szerző sem tudja, hogy
mi mindenféle lesz benne?
*
Az öreg knéz nem várhatta, míg a tömlő földet ér; előre kiugrott
belőle, jó szerencse, hogy a nyakát ki nem törte.
Még akkor is belefujt a kürtjébe, hogy kihívja a tusára
ellenségeit.
Azonban a kürtszó végig visszhangzott a sötét tárnafolyosón s
nem felelt rá semmi nesz.
– Nem vártak be itt a szorosban a gyávák! agyarkodék Tvartimir.
Pedig tudták, hogy hatnál többen nem jöhetünk le egyszerre! Nem
tetszett nekik a tusa ököl-ököl ellen! Bizonyosan a nagy templomban
gyültek össze, a hol nagy sokaságban harczolhatnak rendes
fegyverekkel. Keressük ott őket!
A junákjai le akarták beszélni, hogy hatod magával ne rohanjon
neki egy egész tábornak, de nem vett be semmi tanácsot. Addig
azonban mégis csak türtőztetnie kellett a haragját, a míg a vitézek
előkeresték a tűzszerszámot, hogy fáklyát gyujtsanak, mert a nélkül
az ember a bányában falnak rohan, gödörbe esik. A kova, aczél,
kénfonál minden régi harczosnak ott volt a tüszőjében, még ha
eltemették is, vele ment a másvilágra. Nemsokára égett a két fáklya,
egyet elől vittek, másikat hátul.
Az a nagy templom pedig nem azért neveztetett így, mintha
abban a földalatti istenek számára lett volna felállítva valami
kárhozatos oltár, hanem csupán az alakjánál fogva. Egy roppant
átmérőjű körterem, magas kupolával, hasonlatossá tette egy dóm
belsejéhez s az oldalfalakból kimeredező sziklacsompók könnyen
elnézhetők voltak szobroknak. Ez azonban egy régi római bánya
ürege volt, a mit egészen kivájtak a nemes ércz végett; ez időben a
bányamunkások közös alomhelyének volt használva. Itt volt a
pihenőjük, a hol nem mondhatni, hogy éjszakáztak, mert éjszakájuk
volt mindenütt és örökké.
Tvartimir knéz csodálkozva állt meg a folyosó végén, mely a
templomba vezetett: meglepte a nagy üresség. Itt sem talált semmi
élő teremtést.
– Még tovább szöktek! Keressük őket a kriptában.
De itt mégis engednie kellett a kisérői okosabb szavának. Ez a
bánya nagy labyrinth, annak a tekervényes katakombáit egy csoport
be nem járhatja; jobb lesz bevárni, míg a többi vitézek is alászállnak,
s akkor aztán terv szerint kell felosztani a kutatást; minden csapat
más-más sánczfolyosót járjon be, s utoljára úgy jöjjenek össze
valamennyien a kriptánál.
A kripta egy szédítő mély örvény volt, az is a régi római
bányamívelés emléke. Két vagy három olyan egymás fölé vájt dóm,
mint a nagy templom, valami catastropha alkalmával egymásba
omlott, s azután egy mély üreget képezett, melynek a fenekét be
nem járta a fáklyavilág. Csak ha égő szalmakoszorut bocsátottak alá,
annak a világánál lehetett kivenni, hogy ott a fenéken valami tó van.
A későbbi tárnafolyosók mind ide vezették le a vizeiket; azoknak a
szádái látszottak köröskörül, mint a partifecskefészek a Balaton
partjaiban. Egy sziklába vágott karzat futott körül a kriptán
háromnegyedmagasságban, a mi mellvéddel volt ellátva.
A junákok nemsokára olyan nagy csapatban voltak együtt a
bányában, hogy neki indulhattak az ellenség keresésének.
Keresték kürtölve, kiabálva, szidalmazva. Az nem jött elő
sehonnan. A folyosók egyik vége a szabadba vezetett. De arrafelé
ember számára nem volt mód a menekülésre. A sziklafal meredek, a
kihordott kőtörmelék csúcshalma száz lábnyira van az üregszádától.
Bejárták az alsó, felső, legalsó bányákat, a tüzelőszekerek raktárait,
a fáskamarákat, az eczettartó cisternák kamaráit: sehol sem találtak
elbujva senkit. Utoljára valamennyien kibukkantak a kriptához vezető
fecskefészkek szájain s a mint alább, följebb meg-megjelent egy-egy
fáklya a tág sziklaüregben, úgy tetszett, mintha a pokol égboltozata
kezdene megtelni csillagokkal.
Ellenséget nem hozott magával egy sem.
Az öreg knéz ki volt fáradva a dühtől, mikor legutolsónak
megérkezett a kivilágított nagy üregbe.
«Sehol sem találjuk őket!» Ezt hallá mindenünnen.
Kihajolt a mellvéden s lekiáltott harsány hangon a mélységbe:
– Hej ti gyáva czenkek! Hová bujtatok? Jertek elő!
Az örvénynek nevezetes visszhangja volt, tizenegyszer adta
vissza a belekiáltott szót; a vége felé úgy tetszett, mintha egész
embersokaság kiabálna odalenn. Csak a sziklák kiáltottak.
Az üregbe égő szalmakévéket hajigáltak alá. Azoknak a lángjánál
sem lehetett fölfedezni senkit.
– No, ha itt nincsenek, akkor odakinn vannak a völgyben, mondá
Tvartimir. Ott megkapjuk őket.
S ha azt tették a lázadók, hogy a bányaüreget elhagyva, a
hegyoldalba épített kohókba, érczpárolókba és a még alantabb fekvő
érczzuzókba vették be magukat, akkor a legveszedelmesebb
menedéket választották, mert felülről az ellenfeleik sziklákkal
verhetik őket agyon. Azok a faépületek ellent nem állnak az
aláhengerített csompóknak.
A vezértárna folyosója kivezetett a völgybe.
Azonban itt következett még csak a nagy meglepetés.
Az egész völgy mentén nem volt se egy pajta, se egy kunyhó, a
mi fából készült, a kohóknak kőfalai álltak, kialudt kemenczéikkel, de
azokból is hiányzott a fűtésre felhalmozott tölgyfa. S a mi még élő fa
volt a völgyben, az mind ki volt vágva.
 Odább haladtak a völgy szorosán, a hol rendes hidak vezettek az
árkokon keresztül. A hidak is eltüntek.
Mikor aztán a Bludár partjára leértek, alig ismertek a helyre. Nem
régen még egymást támasztotta egyik faépület a másik után,
érczzúzó, gubakalló, őrlőmalom. – Nyoma sincs már. – Hát azok a
hatalmas gátak, az erős zsilipek, a mik a Bludárt szolgálatra
kényszeríték, hova lettek? Simára eltisztítva minden.
De hova lettek azok, a kik mind ezt elkövették? A rombolók, a
gyilkolók, az égetők!
Ki nem futhattak ebből a rabok völgyéből, mert ennek nincs több
nyilása, mint az az egy odafenn a várban.
Ég vette fel, pokol fogadta be őket?
Denevérekké lettek-e? gyikokká változtak-e?
– Hová lettetek ti átkozottak? ordítozá tomboló dühében
Tvartimir, a Bludár szikláit rugdosva.
A Bludár pedig nagy harsogva, zúgva tört elő a szédítő sziklafal
egyik oldalából s bömbölve omlott be az átelleni oldalán a mély
pokolüregbe; beszéd volt az, csak érteni kellett.
Csak nem tették azt talán, hogy annak a bujdosó folyamnak a
hátára üljenek, hisz ez elviszi őket a hegyek világtalan mélységébe, s
soha az Isten napját meg nem látják többet.
 A BLUDÁR.
A waráng királyfiban egy második Hannibál veszett el. Mint az a
púni hadvezér leleményes a tervezetben, gyors a kivitelben, a
lehetetlenségek megoldásában szerencsés.
Miután a bevehetetlen mosszori várat, melyet a bosznyák király
összes seregei hasztalan ostromoltak az elmult években, ravasz csel
által elfoglalta, s a nemzetén ejtett gyalázatot megboszulta, nem
kapta el a diadal mámora. Jól tudta, hogy minő tüzet rakott. El nem
olthatja azt; – tehát szítania kell.
Rögtön a vár felgyujtása és az álomitaltól elkábult bogumil
harczosok legyilkolása után elfuthatott volna bajtársaival együtt, a
rabszolgákat is hagyhatta volna szétszaladni, még akkor senki sem
gátolta. – De hová futni? – Haza, a maga nemzetéhez, a warángok
közé? A felszabadított rabszolgák oda nem fogják követni, hogy újra
rabszolgák legyenek s még büntetést is kapjanak régi uraiktól, a
kiknek nyájait elhajtották s elvált feleségeiket elvették. – De a
waráng fiuknak sem lesz tanácsos a saját városuk piaczán most
megjelenni, mert az valóságos lázadás volt a waráng király ellen, a
mit most elkövettek. Megrohanni egy szomszéd nemzet várát; azt
elpusztítani, vérfürdőt csinálni benne, teljes béke idején, a Jehova
parancsa ellen, a római pápa, és a magyar király és a raguzai
köztársaság tilalmával daczolva. E miatt Dávid király minden
bizonynyal le fogja üttetni a hőstett elkövetőinek a fejét, legutoljára
hagyva a saját édes fiáét; vagy pedig ellenkező esetben, ha pártul
fogja a mosszori hős fiakat, akkor háborúba keveri a waráng
nemzetet a bogumilokon kívül még Raguzával és a bosznyák
királylyal is, s abban az ő megfogyott nemzetének el kell pusztulni.
 Tehát haza még most nem mehet. De itt sem maradhat. Tvartimir
knéznek, ha a vazalljait összehivja, egész hadserege van, s annak ő
ezzel a rabszolgahaddal, a rommá lett várfalak közt ellent nem
állhat.
Vagy engedje magát egyik völgyből a másikba üldöztetni, mint a
futó vadat, mint a kóbor zsiványt?
Messzelátó terveket főztek ők ki frater Aktæonnal a
remetebarlangban.
Az a sziklaoduba száműzött asceta onnan a vizipatkányoktól
látogatott nyirkos barlangjából olyan vakmerő álmokat virrasztott
meg élő valósággá, a minők ha sikerülnek, az egész világot
megfordítják sarkaiban, új szenteket adnak az égnek és a földnek;
megváltoztatják a társadalom alakját, az erkölcsöket, a jó és a rossz
közötti külömbség fogalmait, helyet cseréltetnek a fejek díszeivel, a
hármas tiarát felváltja az «arany lánna», – tollkoszorút a főkötő, s a
szarvakat a cserfüzér.
*
Kritikus. Ezt értse meg ember kommentár nélkül!
Szerző. Majd kiderül ez mind a vallatásnál.
*
A mosszori vár elpusztítása csak az első feladat volt. Elrontani a
félelmes fészkét a patarénoknak, a kik a nagy tervnek leginkább
utjában álltak, másvilágra küldeni a kolostorba zárt menyasszony
eljegyzett vőlegényét, a kinek a jogáért Milenkát fegyelemben
tarták; de ezen túl kezdődött még az igazi merénylet. Azok a
vakmerő fiuk, a kik azt így merték elkezdeni, merik azt folytatni is
majd a végső csapásig.
Kijönni a mosszori várból és hová menni? Ez volt a második
ugrás.
 A Bludár egy olyanforma erejű folyó, mint Magyarországon a
Sajó, Tirolban az Inn. A mosszori völgyben három öles magasból
szakad alá, szédítő meredek sziklafal aljából, száz lépéssel a vízesés
alatt rögtön megcsendesül a rohama; mert a sziklameder fölfelé
emelkedik, itt egy részét gátak közé szorítják, s zsilipekkel
mérsékelve bocsátják a malmok, kallók kerekeire. A folyvást
emelkedő meder mindig odább kényszeríti a folyamot tóvá gyülni,
mely az egész völgyet átfogja; ezen alul aztán, közel tolt
sziklakoloncz között, nyilsebesen vágtat a folyam alá, egy ujabb
zuhatagot képezve, s onnan aztán folyvást haránt hanyatló
mederben csattogva vágtat alá, félkörben körülkerítve az aranytermő
hegyet, s a félkör átelleni oldalán éles padmalylyal mosva alá a
sziklafalat; míg végre, alig ezer lépésnyire a kiömlése helyétől ismét
berohan egy barlangba, mely folytonos mennydörgést bömböl vissza
az örök zuhatagtól.
Hová lesz azután a Bludár folyam?
Frater Aktæon ezeket mondá Solomnak:
«A Bludár nem vész el a kősziklák ismeretlen mélységeiben;
hanem utat tör magának a tengerhez. A hol ismét napfényre jön,
távol, más hegyláncz völgyszakadékában, ott már más neve van.
Bizonyosan tudom, hogy a Branta folyam azonos a Bludár
folyammal. Gyakran találnak a brantavölgyi aranymosók egy-egy
különös alakú merítő száphoz hasonló falapátot, a mit a Branta
hozott le magával. Az ilyen lapátokat csak az aranybányák
érczzuzóiban használják. Az tehát kétségtelen, hogy a két folyam
egy, csak a neve lesz más. Azonban a Branta mégis kisebb, mint a
Bludár. Ennek megint az a megoldása, hogy a folyam valamely
barlangi tóban kétfelé szakad, s a kisebb ága valahol másutt tör
magának folyosót egy más völgy felé. Ez az én patakom itt. Nem rég
egy nehéz sulykot találtam a patakban, a minőt a czölöpök
beveréséhez használnak, a nyelébe billoggal volt beleégetve a
mosszori knéznek a czimere, egy keresztbe fektetett kard és
kalapács. Ez is onnan jött hát. – A folyam nagyobb része a
brantavölgyi szikla-amphitheatrumból tör elő. Az is egy olyan
félkerek, bezárt völgy, mint a mosszori vár völgye. A külömbség csak
az, hogy a Branta kitör a völgyből s a három tüzes szentek kolostora
mellett elzuhogva, alá omlik a völgybe. Az a kolostor tehát semmi
oldalról meg nem támadható, egyedül a Branta folyam szádán
keresztül. Ezzel szemben van a sziklaablak, melynek üregéből a
kisebbik anyád, Bravalla őrjöngő üvöltése verseng a habok
csattogásával. Most csak egy olyan ember kell, a ki a lehetetlenséget
kineveti.
– Az vagyok én, monda Solom. Bizd rám a többit.
S azzal neki indult a «lehetetlenség» legyőzésének, mint a mesék
sárkányölő vitéze. Igazi «Hüvelyk-Palkó».
Mikor a Tvartimir csapatja megjelent a vár előtt, már akkor nem
volt más választásuk a várat elfoglalt lázadóknak és a warángoknak,
mint életre halálra védelmezni magukat. Az első rohamot a
kétségbeesés erőfeszítésével visszaverték.
Ez első diadal után azonban megmondá a királyfi társainak, hogy
tovább itt nem védelmezhetik magukat; gondoskodniok kell az
elmenekülésről. Tanácsot tartott, s abba meghívta a felszabadult
rabszolgák legvénebbjeit, s mint okos vezető, először az alsóbbaknak
engedte magukat kibeszélni, nem futott előre a maga tervével, hadd
jöjjön elő kiki a maga bölcsességével.
A legöregebb bányász azt ajánlotta, hogy követet kell küldeni a
knézhez és tudatni vele, hogy az asszonyok, leányok, gyermekek
életben hagyatnak, ha a knéz a várbelieknek szabad elvonulást
enged s hitével fogadja, hogy nem üt rájuk, akkor ezt a népet élve
megkaphatja; ha ellenben nem áll rá az alkura, akkor itt a szeme
láttára fogjuk az asszonynépet, a gyermekekkel együtt, a
bástyafalakról aláhajigálni. Ezért volt nagyon üdvösséges, hogy a
királyfi nem engedte a nagy vérengzés alatt az ártatlan asszony,
gyereknépet leöletni, hanem maga bezárta őket a földalatti
raktárakba.

Ú
 – Úgy beszéltél, a hogy vén rabszolgához illik, monda neki Solom.
Én azonban nem tudom könyörgésre összetenni a két kezemet, a
mikor az egyikben kard van. S inkább bizom a pajzsomban, mint a
bogumilok fogadásában. Ezek Istentagadók, se Istent, se bálványt
nem tisztelnek. Esküvésüket kijátszszák. Nemde nem igérte-e meg
nekem esküszóval a Verblud, hogy semmi porczikámat sem hagyja
megsérteni, levágni? Aztán bele akart mártatni a forró szurokba.
Ezzel az esküje nem lett volna megszegve, mert egy darabban
maradok. – És aztán – én nem akarom a bogumiloknak sem az
asszonyaikat, sem a gyermekeiket visszaadni.
– Hát mire akarod őket tartogatni?
– Azt is tudom.
– Tehát akkor törjünk ki egy éjjel zárt csapatban, mondá a
waráng fiuk legidősebbike. Középre fogjuk a magunk asszonyait, s
keresztül rontunk a megszálló ellenségen.
– Rossz tanács, felelt rá Solom. Nem hallgattatok-e rá, hogy
odalenn az erdőben folyvást fürészelés nesze hangzik. Itt úgy
szokták a várból kirohanó ellenséget fogadni. Az erdőben átfürészelik
a szálfákat, s mikor a mi csapatunk az erdő közepén lesz, egyszerre
ránk döntik az erdőt. Beszélt nekem ilyen dolgot az apám. Mikor a
tengeren túl harczoltak a görög császár zsoldjában, a ravasz
szeldzsukok így rontották meg a warángokat; ha akkor annyian ott
nem vesznek a rájuk dűlt erdő alatt, most nem laknánk mi itten.
Átlátták, hogy bizonyára erdő ellen nem lehet harczolni, ha az is
beleártja magát a csatába.
– No hát mit tudsz te?
– Elmenekülünk a Bludáron.
– A Bludáron! Szörnyedt fel e szóra apraja nagyja a volt
rabszolgáknak. Nem azon! Az a poklokba visz alá. Soha ember, a ki
annak az utján elmegy, a napvilágot többet meg nem látja.
 – S én azt mondom nektek, hogy a Bludár nem megy a poklok
mélységébe; se a föld alatt nem vész el, hanem előtör egy más
völgyben, a hol boldogabb világ van: jobb emberek laknak. Ezt
nekem egy szent ember mondta el.
– Ha szent volt, bizonyosan igazat mondott; erősíté az öreg
rabszolga. De gondold meg vezér, hogy a Bludár itt a szabadban is
hogy végzi folyását. Egy helyen megáll: az ember azt hinné róla,
hogy valami sima tó az, pedig dehogy az, csak tükre sima, alul
orsómódra csavargó örvény az, melybe ha valami beleesik, mint a
csiga úgy sodorja alá, s a fenekét nem találni sehol, majd megint
neki lódul, s akkorát esik, mint egy torony. Bizonyosan a föld alatt is
ilyen utat követ. Ki merne erre tutajjal rászállni? S ha volna is belőle
kijárás, más ország-világban: annyi sok nép mivel élne odáig? A
hegy nem terem kenyeret, csak követ.
– No hát majd lemegy valaki közülünk hirmondónak a Bludár
barlangjába s az elmondja, hogy mit látott, mit tapasztalt. Mondá
Solom.
– De hogy jön az vissza? Még a pisztráng sem tud a zuhatag
ellenében felfelé úszni, nem hogy ember tudna.
– Hát én megmutatom, hogy tudok. Ki jön velem segítő uti
társnak?
Erre a szóra mind elhuzódtak mellőle. Még a rabszolgák vénje
sem tartotta magát eléggé vénnek erre a vállalkozásra.
– Inkább a knéz huzasson karóba, úgy haljak meg, mint hogy a
sárkány barlangjába leszálljak. A vasorrú bába lakik ott a két
leányával, a kiket vaslovakká változtat.
Senki sem akart társul menni vele.
Solom a háta mögé nézett. Ott kuporgott becsülettudó
némaságban az ő esküdt hitestársa, Darinka a rabnő.
– Te csak eljösz velem?
 Darinka felugrott erre a kérdésre s odaborult a királyfi vállára.
– Bizony veled megyek én, ha a vizi hüvelvényekkel kell is
viaskodni.
– No hát kisérőm már van, a kitől izenetet küldjek vissza.
Halljátok meg a módját. Egy tutajt készítünk négy darab
fenyőgerendából; két vaskarika lesz a végében, a mikben meg lehet
fogózni. Ezt hozzá kötjük egy hosszú kötélhez: annak az egyik végét
megerősítjük a parton a czölöpzethez. Viszünk magunkkal egy
kecsketömlő borsót; annak nem árt, ha megázik: abból táplálkozunk.
Azután szurokfenyő hasábokat, a mikből fáklyákat hasogatunk, hogy
a sötétben világunk legyen. Ti idekünn a kötelet bocsátjátok, a míg
mi a tutajjal elérjük a barlang szádát, akkor hurkot vettek rá s nem
eresztitek odább. Mikor aztán egyikünk vissza akar jönni, azon a
megfeszült kötélen víz ellenében is szépen felkapaszkodik a parton
állók segítségével.
– Hát aztán ha a tutajt elhagyod, hová fordulsz? kérdé az öreg.
– Az az én eszem dolga. Láttam én már több olyan barlangot, a
min keresztül folyik valami víz. A folyam mély medret mosott abban s
nem tölti meg a padmalyáig. Aztán vannak keményebb kövek, a
miket nem tudott kimosni, azok kimerednek belőle, partokat,
hidakat, gázlókat talál az ember. Bocsássatok utánuk egész szál
deszkákat, azok majd fennakadnak a sziklák közt; s azokat mi
kifogjuk, magunkkal viszszük. A hol a folyam zuhataggá törik, ott
áthidaljuk a deszkákkal, úgy kerüljük meg a veszedelmes helyet. És
azután, ha egyszer egy olyan helyre találok a barlangban, mely
elárulja, hogy ott már jártak valaha emberek hajdani időkben, ott én
hátramaradok s a Darinkát vissza küldöm a tudósítással. Ha a régi
emberek járni-kelni tudtak a föld alatt, akkor mi is tudunk.
Ez a biztatás egészen felmelegíté a rémülettől elhült sziveket.
Mindenki emlékezett rá, hogy hallotta valaha hirét nagyapáitól
kőfejszékkel harczoló embereknek, a kik barlangokban laktak.
 – Az alatt ti készüljetek el a vándorútra, a mi meglehet, hogy
soká fog tartani. A mi gabonát, hüvelyest kaptok, mind bőrtömlőkbe
tegyétek, ökrök, birkák húsát füstöljétek. Ha mind ez elfogy, még
akkor sem vész a nép éhen. Tudjátok, hogy a Bludár tömérdek
pisztrángot, potykát hord magával, a csendes tavaiban teknősbékák
tanyáznak. Ezeket odalenn is megtaláljuk; mert hiszen ide is kész
felnőtt nagyságban kerülnek a sziklából kiömlő vizzel együtt. A
Bludár maga eltart bennünket, ha minden egyéb kárba vész is.
Mindent azonban, a mi csak fából van, a bányákban, kallókban,
malomban, még a czölöpöket is vágjátok ki s ereszszétek el a viznek.
A gerendák meg fognak torlódni egy-egy szükebb sziklatorkolatnál, s
ott megtaláljuk őket. Majd hasznát veszszük. Azután készítsetek apró
tutajokat, a melyek csupán két-három, legfeljebb négy ember
számára valók, hogy azokon fekve is elférjenek, ha meredeken rohan
alá a víz, vagy alacsony padmaly alatt tör keresztül. Kötél legyen
elég, a mivel egyik tutaj a másikhoz legyen fűzve kellő távolságban,
hogy egymáson segíthessetek. Aztán a mi aranyat, ezüstöt
zsákmányoltunk, azt öntsétek meg, s formáljatok belőlük
karpereczeket az asszonyok és leányok számára; a férfiaknak pedig
készítsenek sárgaréz kösöntyüket, hogy mikor egy új országban
ismét megjelenünk, lássa az idegen nép, hogy szabad emberek
vagyunk és nem üzött szökevények.
Ez az utolsó szó adta meg az igazi lelkesedést. Karpereczet
viselhetni a csuklókon, a hogy szabad emberek szokták. A rabszolga
a nyakán viseli az örvöt. Egy ilyen czifra bohósággal rá lehetett őket
venni, hogy úgy viseljék magukat, mint nemes emberek: kövessék a
fejedelmüket hiven s ne féljenek se földi ellenségtől, se földalatti
rémektől.
– Oszd ki parancsaidat. Vezess, a hová akarsz.
Solom legelőször is csapatokra osztá az embereit: a bányászokat,
a kohómunkásokat, az érczzuzókat külön csapatokba. Mindegyiknek
más-más feladat jutott. A bányákból minden czölöpzetet kihordani,
az épületeket szétszedni, tutajokat elkészíteni; mások dolga volt
fegyvert kovácsolni, faltörő eszközöket készíteni, aranyat, ezüstöt,
rezet megönteni, köteleket fonni, lánczokat egybe forrasztani. Még
az asszonyoknak is akadt dolga: az eleség elkészítése az ő feladatuk
volt. Solom kiszámította, hogy meddig kell az élelmi szereknek
kitartani.
«Ma Boxiohu ünnepe van: a páska ünnepére el kell jutnunk a
földalatti uton abba a másik völgybe, a hol új világ van. Lehet, hogy
hamarább is oda érünk; de akkor is várnunk kell és meghuznunk
magunkat a földalatti rejtekünkben, a míg az ünnepnap el nem
érkezik. Így igértem meg annak a szent embernek.»
A rabszolgák vénje a fejét rázta erre, öreg volt. Több esze volt,
mint a gyerekeknek szokott lenni. Másként nem is hitták, mint a
«nagyfejű». Hiszen neveik nincsenek a rabszolgáknak: azokat csak
úgy szólítják, hogy «te ripacsos, te csámpás, te kancsi, te finta, te
suta!» de asszonyaik neve, a míg fiatalok: «te kis szuka!» ha
megvénültek: «te vén banya!»
Tehát a «nagyfejű» ezzel a bölcs észrevétellel akasztá meg a
Solom királyfit.
– Az ám, uram. De hogy tudod te meg oda lenn a föld alatt, hogy
hány nap mulik el fölötted? Nem virrad ám ott meg soha. Nincs ottan
toronyőr, a ki elkiáltsa magát: «hajnal van, szép piros hajnal!»
Csak nevetett erre a királyfi.
– De van ám olyan őr, a ki az éjszakát megjelenti: «éjjel van,
szép sötét éjjel!» ott vannak a denevérek. Ott lóggnak egész raj
számra, lábaikkal egymásba fogózva a barlang padmalyán, a míg a
nappal tart s mikor jön az éjszaka, akkor felbomlanak, kirepülnek a
szabadba. Nekik akkor áll a világ. A sötét éj az ő pártfogójuk. És a
mint a hajnal első kaczagása feltünik az ég alján, jönnek nagy
visitozva vissza a földalatti sötétségbe: «jön a fény! a csunya, rút
napvilág!» Ezek lesznek a mi napszámlálóink.
A «nagyfejű» csak elbámult ennek a fiatal legénykének a
bölcseségén. Bizonyosan lidércze van ennek!
 Azonnal hozzáfogtak hát a munkához. Fenn a még folyvást égő
várban csak a waráng fiuk maradtak, őrködni, hogy a megszálló
ellenség alattomos rohammal el ne foglalja a bástyákat. Nehányan
közülök éjente kilopóztak az ellenséget kikémlelni. Úgy tudtak
hasmánt csuszva előre hatolni, mint a gyík. Azzal a hirrel tértek
vissza, hogy az ellenség a tulsó völgyben táboroz s nem készül az
egyszer megkeserült roham megújításához. Lehetett odalenn
folytatni a menekülési előkészületeket.
Solom királyfi azonban, a mint a dolgozó csapatoknak a saját
vezéreik által kiosztá a munkát, a maga eszével összekötözte erős
fűzfagúzszsal a négy rövid fenyőgerendát, melylyel a barlang szádáig
le kellett ereszkedni. Nem vitt magával más uti társat, mint a
Darinkát. Nem tudom, a mai világban melyik menyasszony állna rá
az ilyen nászutazásra, ha a vőlegénye hivná.
A tutaj a vizen hánykódott már. Oda volt a hátuljára kötözve a
kecskebőr-tömlő a borsóval, sok napra való élés. Azonkívül még
szurokfenyő hasábokat vittek magokkal. Két szekercze és két
vashegyű rúd, a tulsó végén keskeny lapátvéggel volt az uti
készülékük, amaz az övbe dugva, ez a kézben. Minden öltözetük egy
czombtakaró bőrkötény.
Solom elébb megmérte a barlang távolságát az érczzuzó gátjától,
a honnan el kellett indulniok. Kitalálta ő a mérnöki tudományt is
furfangos eszével. Hosszú fonalat kötött egy nyil vesszejére, s ezt
ellőtte a barlang nyilásáig. Akkor aztán a fonállal visszahúzta a nyilat,
s megmérte singgel a fonalat. Épen ilyen hosszú kötélre lesz
szükség, a mely a tutajt a folyam beömléséig ereszti; azt a kötelet az
érczzuzó kelepének a korongjához kötötték, a mely aztán egészen a
folyam sebessége szerint gombolyítja azt le a tutaj után.
A vakmerőknek nem kellett még elbúcsuzniok társaiktól, hisz még
a visszatérésre van mód a kifeszült kötélen, mely a tutajt tartja.
Mostani merész leszállásuk az ismeretlen világba csak arra való,
hogy hirt adhassanak az ittmaradtaknak a felől, hogy a folyamásta
labyrinth mentén lehet-e emberjárható utat találni? Hátha korábbi
ottlakóknak is akadnak még valami emlékére?
Solom és Darinka rászálltak a keskeny tutajra.
– Te állj az elejére, monda Solom a másik gyermeknek, a
csáklyával igazíts, ha sziklának futunk, én kormányozok.
S azzal neki ereszték a gyarló járművet az árnak.
A Bludár harsogva, csattogva zuhogott alá a sziklapadok lépcsőin,
s tajtékzó hullámgerinczeket vetett, a hol magasabb csompók állták
utját, egy-egy kimeredő kőszörnyeteg hátán kétfelé szakadt, s aztán
a túloldalon ismét egymásba omolva a két ág, mély forgatagot
képzett, az a kis forgácsszilánk ott a középen azzal a két emberalakú
hangyával csupa játékszer volt halhatatlan istenségek egyikének.
Egy kanyarodónál hirtelen ledobta a hátáról a felzökkenő tutaj a
Darinkát. Hanem a Solom gyors kézzel kapta el a víz alá merült
gyermek kontyát s egy lökéssel visszadobta a tutajra, mint egy
macskát.
– Egészségedre, parányim! szólt a prüszkölőnek nevetve. Ez is
megvolt. Többször is lesz ez így.
Ő maga már bele volt tanulva ebbe a játékba. Az ő hegyeiknek is
voltak rohanó folyamaik. Hányszor megjárta ő azokat, az anyja sütő
teknőjében, a mit hazulról ellopott. Csakhogy ő már úgy úszott a víz
alatt, mint a vidra. A waráng fiukat már a születésük órájában
beledobják a hideg vízbe, s ki kell nekik belőle kapaszkodni, mint a
kis kutyának, s a melyik két esztendős korában nem tudja felhozni a
folyam fenekéről a beledobott kis pénzt, abból nem lesz megélni való
ember.
Aztán nevettek mind a ketten ezen a kis kalandon. Azontúl
Darinka jobban vigyázott magára.
A kötél hosszabbra volt mérve, mint a folyam útja a kallótól a
földalatti torkolásig, a tutaj a két utazójával eltünt a sziklaüreg
sötétjében az utána néző bajtársak elől s azután nemsokára
megfeszült a kötél, mely visszatartá: azok ott vagy kikötöttek, vagy
leestek a mélységbe.
Csak a kívülről betekintőnek sötét az a barlang, a ki benne van,
égszinkéknek látja azt, minő a nápolyi kék grotta, s a folyam
megtörő cseppjei olyanok, mintha kék tűz szórná szerte a szikráit.
A beszakadásnál meredek zuhatagot képez a folyam; ott tehát a
tutajt magára kell hagyni, hadd tánczoljon alá, Solom és Darinka
kiugrottak egy sziklára.
Az a szikla egy rengeteg nagy bazalt koloncz volt, mely a barlang
bejárata előtt keresztben feküdt.
Solom figyelve nézett körül. Éles szemmel, éles észszel rögtön
fölfedezett valamit, a mi biztató tájékozás volt ránézve.
Az a vízfenekén keresztbe fekvő koloncz fekete volt és
nyolczszögű prizma-alakú, a barlang egész kőzete pedig szép fehér
márvány, haránt czikázó veres erekkel, kívülről feketének látszott a
tengő tarjagoktól és szürkének a zuzmóktól; de belül ragyogó fehér
volt, melyet a csodálatos optikai szintörés kék zománczczal festett.
Ez a nagy kőkoloncz tehát nem eshetett ide a márvány közül.
Azt emberkéz szállította ide, messziről. Micsoda emberek lehettek
azok! Talán óriások.
S miért volt ide téve az a bazalt oszlop?
Ez volt a sarkantyu, mely a barlang útjait megvédte, hogy a
Bludár alá ne mossa azokat. Az örökké futó hullám üregeket nyaldos
a mészsziklába, a márványrétegbe, de a bazaltot nem bírja
megolvasztani.
Ez tehát annak, a ki az eszével is tud látni, utmutató a sötétben.
A barlangban széthasogatta Solom a magokkal hozott
szurokfenyő hasábokat vékony karókra, s aczéljával tüzet csiholva,
fáklyát gyújtott belőlük.
A mint széttekintett maga körül, azt mondá: «itt emberek jártak
valaha».
Arról a szikláról, a melyen ő állt, kivehető lépcsőfokok voltak
vágva lefelé is, abba a mélységbe, a hová a Bludár alá zuhog, meg
fölfelé is a barlang oldalfalába, de hogy ezek hová vezetnek, azt az
egy fenyőszilánk fényénél nem lehetett kivenni, a sötétség, mint egy
kárpit, úgy takarta el a távolt.
Azok a lépcsők félember magasságnyira következtek egymás
fölött, mindegyikre kapaszkodni kellett, a mi annál nehezebb volt,
mert a sziklák csúszósak voltak a denevérek guanójától.
Ez a barlang dermesztő hideg volt a zuhatagtól.
– Megfagyunk itt! rebegé Darinka fogvaczogva.
– Majd találunk még olyan helyet is, a hol melegünk lesz. Buzdítá
Solom. Csak jöjj utánam a fáklyával.
A mint az óriások lépcsőjén fölfelé haladtak, egy sziklafal állta
utjokat, annak az alja kapubolt nyilást engedett, a melyen keresztül
a folyam eltünt a föld alá.
Azonban Solom fölfedezte, hogy a nagy lépcsőzet nem végződik
zsák-utczában, egy szikla-gulát megkerülve, előttük tátong egy
folyosó nyilása, mely tovább vezet.
Hanem ebbe a folyosóba már nem lehet fennállva előre hatolni.
Eleinte csak meggörnyedve mehettek előre; utóbb már csak
négykéz láb mászva. Itt a fáklyát is el kellett oltani, s sötétben
haladni előre. Egy kötelet hozzá kötöttek a mindkettőjük derekán
levő övhöz, hogy ha valamelyik a sötétben valami mélységbe találna
lecsuszni, a másik felhúzhassa.
A folyosó hosszú volt, csak a mindig jobban felhangzó dübörgés
jelzé, hogy a végéhez közelítenek, a hol ismét tág üreg nyilik.
 Lassankint újra felemelhették a fejüket, a nélkül, hogy a
padmalyba csapták volna, a folyam harsogása újra felhangzott a
mélységből.
Itt Solom újra meggyujtotta a fáklyát.
S most már nagyobb volt a világosság, mint az elhagyott
barlangban. Annak minden fala koromsötét, ezé pedig tündöklő
fehér.
Egy cseppkőbarlang volt az, roppant kupolával, melynek
boltozatáról óriási csapok csüggtek alá, míg alant bástyákat,
tornyokat képezett a ragyogó stalaktit, másutt szörnyetegeket és
kővé vált szenteket mimelve, az élő kő, mely fantáziája képeit
előteremti. Egy csoportban csupa óriási csigák medenczéi voltak,
olyan egyformák, mintha az igazi kagylós állat alkotta volna őket,
azok is a kőtündér keze munkái, azokat is folyvást vájja és tágítja a
felülről leeső meszes vízcsepp.
Alant pedig az óriási alabástrom terem fenekét elfoglalja egy
kerek tó: felülről nézve egészen tejszinű a boltozat kristályos
fényétől s miután e tó lassú körben forgó örvényt képez, közepén
behorpadó köldökkel, annálfogva az egész visszatükrözött képet még
nagyobbá teszi. Ezt a tavat a Bludár képezi, mely rézsut nyomul bele
alulról fölfelé, fentebbi nyomástól erőszakolva. Ezen a tavon hát se
uszva, se tutajjal keresztül hatolni nem lehet, mert a mi ennek a
sodrába belekerült, az onnan partra nem szabadulhat, a víztölcsér
alásodorja ismeretlen mélységbe.
Hanem azért van rajta keresztül út. Egy hatalmas márvány
ívboltozat hidalja át az egész termet: valóságos ördög hidja.
Hogy az ős barlanglakóknak ez lehetett az átjárójuk a tó egyik
partjáról a másikra, azt bizonyítják a hid felszinébe vágott haránt
csatornák. Arra valók ezek, hogy a boltozatról lecsepegő mészvíz
lefolyjon rajtuk, ott ne tömörüljön stalaktit csövekké, melyeken
mezitláb járni nem volna üdvösséges.
 Ez volt a második jel, mely emberkéz munkájára mutatott.
Solom megfogta Darinka kezét, hogy le ne szédüljön a keskeny
ösvényről, úgy vezette át a tulsó partjára a tónak; a hidról ismét
durván ábdált lépcsők szabálytalan fokokban vezettek alá egész a
vízig.
A lég itt is fagyos volt, a tó szélén vékony jégkristályokat lehetett
találni.
– Innen nekünk tovább kell hatolnunk, mert különben itt
megfagyunk, mondá Solom.
De merre?
A tó partján kivehető volt a hajdani ösvény, mely a sziklába volt
vágva. Csakhogy az évezredek alatt, a mik azóta elmultak, hogy az
ősemberek itt keresték a világ urai számára való menedéket, a
körben forgó örvény folyvást mélyebbre ásta tölcséres medrét,
melyen át valahol másutt utat tör magának, s az örökké dolgozó
cseppkő ragyogó alabástrom kárpitokkal takarta be a valahai
barlangnyilásokat.
A tündérvilág kapuja be volt zárva a vakmerő betolakodók előtt.
– Keressük az utat! Itt kell annak lenni, mondá Solom, végig
kopogtatva fejszéje fokával a cseppkő bálványokat. Egy helyen
döngő hang felelt a kopogtatására.
– Itt van!
Az ám! De singnyi vastagságú kőfal nőtt már az elé, s azt át
kellene törni.
Solom megkisérté azt a fejszéje fokával. A súlyos csapásokra
olyan szépen zengett a megütött cseppkő oszlop, mint az orgona, de
azt mondta vissza, hogy «nem szabad».
– Csak a feszítő vasam jönne már utánam! sohajta fel Solom a
hasztalan fáradság után. Mondtam a fiuknak, hogy azt küldjék
legelőször is utánunk, a nélkül nem érünk semmit.
Darinka minden didergése daczára elnevette magát.
– Hát te azt hiszed, hogy a faltörő vas tud uszni a vízben?
– Ha én akarom, hát az is tud. Csak várjunk, míg felbukkanik a
vízből.
Azzal leültek a tó partjára, s elnézték, hogy eviczkél a halak
serege a tiszta zöld hullámban. Gazdag éléstár lesz ez a menekülő
hadnak. A Bludár, már mikor a mosszori völgyben kiömlik a
hegyoldalból, húsz fontos pisztrángokat hoz ki onnan; lazacz, potyka
egész rajjal jár benne ívás idején.
Egyszer aztán valami nagyobb tárgy is bukkan fel a vízből: egy
gerenda. Ezt már a bajtársak küldték utánuk.
A gerenda szépen megtette a körutat a tó kerek partja mentén a
víztől sodorva. Mikor a két kalandor közelébe ért, csáklyával kihúzták
a partra.
Ebből legalább tüzet lehet rakni, ha itt rekednek.
Több gerenda is jött aztán; azokat is mind kifogták, egyet
elszalasztottak, az aztán belekerült az örvénybe s egyenesen lement
a víz alá, a mi különben a fának nem szokása.
– Ott jön! kiálta egyszer Solom, magasra ugorva örömében.
– Mi jön?
Valami párjával tánczoló gömbölyüség. Egy pár felfujt kecskebőr-
tömlő, melynek csak a háta látszik ki a vízből. A míg a tópart mentét
körülkerülik, az alatt egymással keringőt tánczolnak; a fogas
pisztrángok seregestől kisérik s azon iparkodnak, hogy kikezdjék a
bőrt.
– Ott uszik a vasrúd! kiálta Solom. Az a két kecskebőr hozza!
Látod, hogy a vas is tud uszni!
Welcome to our website – the perfect destination for book lovers and
knowledge seekers. We believe that every book holds a new world,
offering opportunities for learning, discovery, and personal growth.
That’s why we are dedicated to bringing you a diverse collection of
books, ranging from classic literature and specialized publications to
self-development guides and children's books.

More than just a book-buying platform, we strive to be a bridge

connecting you with timeless cultural and intellectual values. With an
elegant, user-friendly interface and a smart search system, you can
quickly find the books that best suit your interests. Additionally,
our special promotions and home delivery services help you save time
and fully enjoy the joy of reading.

Join us on a journey of knowledge exploration, passion nurturing, and

personal growth every day!

testbankfan.com